A múlt év végének egyik legnagyobb könyvsikere volt Forgách András élő kötet nem marad című kötete. A szerző 2014 márciusában szerzett tudomást arról, hogy édesanyját 1975-ben a BM III/I-es ügyosztálya beszervezte. Azt már korábban tudta, hogy édesapja is hálózati személy volt, de az ő jelentései idáig nem kerültek elő. Forgách András nemcsak édesanyjáról, a családjáról, az egykori ellenzékről beszél, hanem arról a szürke árnyalatról is, ami nemcsak a bérházak falaiba ivódott be, de szürkévé tette az üres fehér lapokat is, amikre egyesek verset írtak, mások rajzoltak rá valamit, míg voltak, akik jelentéseket gépeltek. A szerzővel beszélgettünk.
P.Z.L. – 061.hu
Jól dramatizáltad a jelentéseket, azonnal „levehető” , hogy itt nemcsak egy szépíró, de egy színházi szakember gondozta meg az alapanyagot. Nem fordult ma meg a fejedben, hogy esetleg drámát írj ebből az anyagból?
Túl közel van még, és minden keménykedésem dacára ez egy nagyon mély seb. Így, egy könyvbe bezárva könnyebben elviselhető. Mellesleg az eddigi talán legsikeresebb darabomban, A kulcsban, amit pár éve Ascher Tamás rendezett meg bravúrosan a Kamrában, a végén bejön egy meglehetősen titokzatosan definiálható Apa és egy Anya (mármint abban a tekintetben titokzatosak, hogy nem lehet tudni, élők-e vagy holtak, és mindent összevéve elég kísértetiesen viselkednek), és ha innen nézem az akkori darabomat, a titok voltaképpen már bele van írva. És ugyanez vonatkozik A fiú című darabomra is, aminek az ősbemutatóját magam rendeztem meg Nagyváradon, és ahol ugyanez a pár, az Anya és az Apa bukkan föl egy falusi turistaházban, és karácsony napján titokzatos közös öngyilkosságra készül. Inkább ezeket a darabokat venném szemügyre íróialag közelebbről, ha már. Hogy esetleg át lehetne őket dolgozni. De ez talán nem is volna szükséges, mert folyamatosan meghökkenek azon, milyen erős megérzéseim voltak a szüleimmel kapcsolatban. Azonban más dolog ténylegesen tudni valamit, és megint más homályos sejtéseket formává alakítani.
Annyi minden lehetett volna ebből a vegyes műfajú alapanyagból, sokfelé mutatnak az irányai. Volt, amikor egészen más képet mutatott?
A műfaji sokféleséggel részben valóban a fiúi tanácstalanságomat akartam kifejezni, de ez a tanácstalanság, amelynek mélyen személyes gyökerei vannak, nem állhatott a teljes igazság feltárásának útjába, mert legyen bármilyen kisszerű is ez a történet bizonyos vonatkozásaiban (és elmondhatatlanul fájdalmas ez a kisszerűség, mármint hogy a nekem fontos emberek, a számomra mitologikusan fontos emberek milyen szörnyen kisszerű történetekbe fonódtak bele még azokon túl is, amikről már tudtam), a mostantól fogva leírható mondataim hitelessége forgott kockán. A teljes feltárás mellett óhatatlanul a vallomásosságnak és szubjektivitásnak kellett társulnia a leleplezéshez, másként ez nem ment, személyes áldozatot kellett hoznom. A riporterek és/vagy recenzensek Esterházy könyvét szokták az Élő kötet nem maradhoz társítani, ami nagyon megtisztelő, és ha ma elolvasod a Javított kiadást, észlelheted benne a grammatikai és szintaktikai játékok sokféleségét, ami ugyanezzel a technikával dolgozik, a szerző rengetegféle többesszám első személyben beszél a számára olyan fontos szereplőről, vagyis állandóan visszahelyezi önmagába, miközben pozicionálja a nagyregényt, amit ez a történet látszólag hiteltelenít, valójában döbbenetes módon hitelesít. Miközben így szintaktikailag és nagyon színes formulákban körülgomolyogja a figurát, szándékosan leleplezi önmagát, meztelen állapotában mutatja meg saját reakcióit, a puszta idegvégződéseit, pedig ugye közben szigorú szabályok mentén művet ír. Számomra a családom története, tűnjön bármilyen kisszerűnek is első pillantásra, kozmikus jelentéssel bír, minden atomja a létezésem gyökereire kérdez rá. Ezért, bár ráérősen demonstrálom a regény elején, hogy úgymond szépirodalmilag mit lehet kezdeni az anyaggal (és ebből sokat tanultam magam is, mármint, hogy miként lehet nyilvánosan fikcióvá formálni dokumentumokat), később szándékosan fordulok sebezhetőbb és esetlegesebb formák felé, én magam töröm kalapáccsal apró szilánkokra az irodalmi átlényegítést az olvasó szeme láttára, és erre szükség is van szerintem. A végén a nagyesszé, a Még valami, amelyik szintén regényírói technológiával van előállítva, bejárja ennek a történetnek a tájait, megmutatja, miféle potenciál rejtezik még az anyagban.
Tavaly két könyved is megjelent. A stratégiában gondolkodó Jelenkor, ritkán jelentet meg szoros egymásutánban két könyvet egy szerzőtől. Valami indokolta az élő kötet nem marad gyors megjelenését?
A bátyám kiállításának fix időpontja a Capa Központban. Azon túl, hogy nem örültem volna neki, ha bárki megelőz ennek a történetnek közzétételével. Amire volt esély. Péter és én, mi akartuk ezt a történetet elmondani, a saját szavainkkal. Nem pedig pusztán reagálni. Ez könnyen belátható hátrányokkal járt volna. Attól fogva, hogy tudomást szereztünk róla, egy harc volt az idővel. Méltó módon, de el kellett mondanunk, nem várhattuk, amíg más teszi meg.
A kiadók sokszor „eladható” címeket sugallnak a szerzőiknek, a borító is az eladhatóság irányába mutat. Bár kétségtelenül jó a könyv címe, és remek a borító art workje, mégsem szólítja meg az ún. impulzusvásárlókat. Könnyű volt „átnyomni” az elképzeléseit?
Nem tudom, kiket hívsz impulzusvásárlóknak, lehet, hogy igazad van, de a kiadó hitt a könyvben (és nem feltétlenül a botrányszaga miatt, hanem ténylegesen szerették a könyvet, mély és jó beszélgetéseket folytattam a nagyon kevés beavatottal, Sárközy Bence például rendkívül fontos impulzusokat adott a kézirat elolvasása után), a kiadó hitt a címben is, sőt, az ajánlatból, ami nem volt túl nagy, a végleges címet a szerkesztő, Nagy Boglárka választotta ki (aki a Jelenkor főszerkesztője is egyúttal). A számokat tekintve a könyv jól indult, kiváncsi vagyok, mi lesz a további sorsa. A borítót barátommal Kiss Dezsővel együtt magam készítettem, nagy élvezettel, ha lehet ilyet mondani. Azért nem a kiadó valamelyik grafikusa készítette a tervet, mert a beavatottak számát korlátozni akartuk. A borító kihajthatósága, a könyv becsomagolása nem az én ötletem volt, hanem Halmos Ádámé, csodálatos gondolat.
Voltak olyan információk, amiket egyéb „nyomozások” során derítettél ki? Esetleg a könyv megjelenése után valaki informált még egy-egy dologról a szüleid ügyeivel kapcsolatban? Mik derültek az utólag az előkerült Pápai-jelentésekből?
A könyv megjelenése óta számos történetet és anekdotát hallottam a barátaimtól és ismerőseimtől, főleg apámról. Hopp, most hirtelen eszükbe jutott, mit is mesélt apámról az ő apjuk ekkor vagy akkor. A történetek között van hátborzongató is, mert az egyikben apám alakja 1963-ban úgy jelent meg előttem, az utcán, mintha ott állna a maga kézzelfoghatóságában. Igazi időutazás volt. Én 63-ban 11 éves voltam, de a mai szememmel láttam őt, egészen tisztán, amint megszólít valakit az utcán. Kezdem érteni Hamletet. De ez egy skizofrén Hamlet, mert idősb. Hamlet és Claudius egy és ugyanaz a személy.
Testvéred, Zsuzsa ellenezte szüleid ügynökmúltjának nyilvánosságra hozatalát. Ezt sikerült azóta rendeznetek?
Nem. Zsuzsa kérését tiszteletben tartva erről nem mondanék többet.
Most, hogy vissza tudod egy más dimenzióból szálazni a nyolcvanas évek elejét, így utólag bele lehet magyarázni, hogy volt valami gyanús, valami furcsa édesanyád akkori viselkedésében? Például benyitottál hozzá, és zavartan viselkedett, stb…
Mondjam azt, hogy csacska a kérdés? Nem mondom. Az biztos, hogy ő is küzködött azzal, hogy miközben egy nagyon őszinte személyiség volt, nem mondhat el nekünk mindent. Szeretett volna elmondani sok mindent, de képtelen volt rá. Nem pont ezt, hanem más, fontos dolgokat, amiket magába zárt. A gyerekkoráról például. Az apámmal való viszonyáról. Az a félelmem van ezzel kapcsolatban, és iszonyatosan fáj érte a szívem, hogy ez az utolsó tíz évig tartó titok még súlyosabb és nehezebb követ görgetett az önfeltárás fölé, pedig arra neki is nagy szüksége lett volna, ez teljesen világos. Ha megéri, egészen biztos, hogy szép nyugodtan, nevetve, vagy dickensien szólva, nevetve-sírva végigbeszéltük volna az egészet. Hatalmas szíve volt az édesanyámnak, csodálatos ember volt és maradt, ezt mindig elmondom, de nem mint holmi varázsformulát, hanem mert így igaz.
Ha előkerülnek édesapád jelentései is, nyilván azt is meg kell írni. Tartasz azoktól a jelentésektől? Mi az, ami esetleg tudható édesapja ügynökmúltjától a jelentései ismeretei nélkül, a „mézcsapdás” motívumon kívül…
Nem tartok. Nagyon remélem, hogy még sok minden előkerül majd, ha talán a komplett dossziék nem is. Apám minden egyes feltárt mondata, a tartótisztek jelentéseinek megannyi hátborzongató vagy viszolyogtató részlete hozzátesz a képhez. Egyáltalán nem arról van szó, hogy úgy hinném, a dossziék bármilyen módon ténylegesen elmondhatnának valakit, mert nagyon szűk az a mezsgye, nagyon keskeny az a sáv, ami egy emberből ezekben a dossziékban kiderül. Ha egy elemlámpával bevilágítok egy istállóba, ahol denevérszárnycsapkodást hallok, sőt súrolja is a halántékomat egy denevérszárny, körülbelül ilyesmi, ezek hangulati elemek elsősorban. Mérhetetlenül téves az a fajta megközelítés, amelyik nem a ténylegesen élt ember, hanem a vacak dossziék felől definiálna sorsokat, életeket. Onnan nézve csak hazugság sülhet ki belőle. De mivel birtokomban van egy gazdag és jól dokumentált személyes történet is, és hozzáteszem, hogy én nagyon jóba voltam apámmal a betegségéig, arról nem beszélve, hogy magamban hordozom az ő genetikai mintázatát, a dossziék mondatai, legyenek mégoly pitiánerek is, hozzásegítenek a markánsabb megjelenítéshez. Rajzolásból vett hasonlattal élve, a kontúrokat és a perspektívát erősítik, ha épp arra van szükségem egy portréhoz. És néha van rá szükség. Tehát nem „az” igazság rejlik a dossziékban, hanem ezek csupán az igazság megközelítésének segédeszközei. Jól kell használni őket. A magyar társadalom ezt a segédeszközt nem jól használja, a közbeszéd ostoba, korlátolt, sunyi, mert nem történt meg a feltárás, nem történt meg a rálátás, csak igen töredékesen. A mai magyar társadalom zavaros beszéde, monologizáló, szitkozódó, regresszív stílusa is részben ebből fakad. Az egész történelmünk hasonló sorsra jutott az utóbbi években. Ezért is foglalkoznom kell ezzel az anyaggal, tehát ez belső és külső kényszer is egyúttal.
A birtokodban lévő bölcseleti tudást nem nyomod rá a prózádra, hanem finoman adagolod, aki akarja, ezer dolgot tud beazonosítani az Élő kötetben is… Kell azért önmérsékletet tanúsítanod?
A könyvem szövegeit csak első lépéseknek tekintem, járni tanulok. Ahogy Pilinszky írja: „Ezért tanultam járni! Ezekért / a kései, keserü léptekért.” Vagy ahogyan Kurtág Kafka-töredékeiben áll, a Pilinszkynek ajánlott darabban: „Tulajdonképpen… nem tudok mesélni, szinte még beszélni se; ha bármit mesélek, úgy érzem magam többnyire, mint kis gyerekek érezhetik magukat, amikor először próbálnak járni.” Újra kell tanulnom járni. The rest is silence.
„…sok nyelvet beszél, nagy olvasó, dramaturg, olykor rendező, s színész is volt már, néha remek kritikákat, esszéket ír, jól rajzol, fordít, forgatókönyvet készít, drámát; Petri barátja, akinek nyersfordít és vonásait söralátéteken örökíti meg, megkésett epikai szépíró” – írták a könyvről. A szerénység, megkésettség, alázat – ezek összefüggésben lehettek azzal a feketén izzó titokkal, amiről talán sejtettél is valamit….
Mit mondjak erre? Egészen biztosan.
Fotó: NÉMETH DÁNIEL