Nemrég jelent meg a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című háborús visszaemlékezéseket tartalmazó kötete, amely sajátos, női aspektusból mutatja meg a történelem etikai nullpontját, a második világháborút, a szovjet katonákat, akik között voltak szadista gyilkosok, hősök és áldozatok is. Egy embertelen rendszer vesztesei ők, akik megnyerték a háborút.

 PZL – 061.hu

„A győzelem gyermekei voltunk… a háború világa volt az egyetlen ismerős világ számunkra…”– írja előszavában az írónő. Nos, ez az ismerős világ is a legteljesebb módon volt ismeretlen, egészen addig, míg Vaszilij Grosszman, Szolzsenyicin vagy éppen Szlevtalana Alekszijevics fel nem tárta a valódi természetét, a totális történelmet, ami után elmaradt a katarzis és a feloldozás, és 1989-ig tovább folytatódott a terror, mindig más arcát mutatva fel.

A második világháború a megismerhetetlen és az irracionális forrása, de azokat, akik szeretik a kortárs orosz irodalmat, vagy érdeklődnek a sztálini terror természetrajza iránt, már nem könnyű meglepni. Alekszijevics könyve nem feltétlenül a horror tétjét emeli (vö: Grosszmann Panta Rhei című könyvével, amelyben arról olvashatunk, hogy a Gulág vonatszerelvényei alá acélfésűket szereltek, hogy ha valaki megbontja a padozatot, és kiugrik, ledarálják a fémfogak.) A kommunizmus is olyan volt, mint a Szibériába tartó vonat, mely a jéghideg sötétségbe száguldott, az emberi létezés határára.

nő4

A „nők háborújának” mások színei, az illatai, csak a nőknek jut eszébe arról elmélkedni, hogy a háborúban nemcsak a gyerekek, a férfiak és a nők szenvednek, hanem a fák, és az állatvilág is. Azt írja Alekszijevics, hogy nem a háborút akarja bemutatni, hanem az embert a háborúban. Így aztán megismerhetjük annak a menyasszonynak a történetét, aki esküvői ruháját egy német katona ejtőernyőjéből varrtja magának.

Paszternak szerint az ember nem a természetben él, hanem a történelemben. Alekszijevics könyvének elolvasása után világos lesz, hogy azokon a történelmi tájakon, ahol nem folyók szabdalják szét a környezetet, hanem az ideológiák okozta rengések, ott fontos, hogy be tudjuk tájolni magunkat, hogy kitaláljunk az összezáródó, egyre terméketlenebb területekről. Az egykori szovjetek a mai napig nem tették túl magukat azon, hogy a rendszerváltással kiűzték őket a „nagy múltjukból a kicsinyes jelenbe”, de ez legyen az ő bajuk, mondhatnánk. Alekszijevics megfosztja őket a mítoszuktól, amikor leírja egy fiatal lány vallomását, aki szerint tizenkét éves kislányokat is megerőszakoltak a Vörös Hadsereg katonái, ha sírtak, ronggyal tömték tele a szájukat, vagy a partizánok egy ukrán faluban a sztaroszta (elöljáró) fiát vasrudakkal pépesre vertek…

unnamed

Ugyanakkor a könyvből a szovjet propaganda filmek világát is megidéző, sőt a Pravda publicisztikáinak szókészletét is használó vallomásokat is megismerhetjük…  „Tavasz volt. Befejeztük a lövészetet, és visszaindultunk. Ibolyát szedtem. Egy kis csokornyit. Letépdestem és a szuronyomra tűztem. Így meneteltem.” Később azt mondja egy Másenyka Szungurova nevű asszony: „Tábornok elvtárs! Szungurova közlegény kész végrehajtani az ön bármely parancsát, mint a pinty!” Ez a mondat olyan hamiskás, mintha csak egy 1946-ban forgatott szovjet háborús propaganda játékfilmben hangzott volna el…

Alekszijevics könyve alapvetően nem szépeleg, hanem nagyon is felkavaró. Ott van a partizánvadász németek elöl mocsárba menekülő fiatal anya a vízbe fojtja síró gyermekét, nehogy a hang alapján megtalálják az ellenállókat. Alekszijevics érzelemmentes leíró mondatai megtanítanak arra, hogyan emlékezzünk az ép ésszel felfoghatatlan dolgokra, azokra, amik nem illeszthetőek be a józan világ rendjébe.

Szvetlana Alekszijevics
Nők a tűzvonalban
Helikon
3999 Ft 484 oldal

Fotók: theatlantic.com