Ülök az autóban, pár perce kísértem be a nagyobbik lányomat az óvodába, aki nagyon izgatott volt, mert egy Anna nevű új kislány iratkozott be a Méhecske csoportba. Reggel élete első igazi kávéját főzte nekem, tegnap a kisebbik lányunk keresztelője volt. Minden rendben volt még néhány órája, a kocsiban szólt a Rammstein új lemeze, mondtam is magamban: apapercek, és vidáman araszoltam a Lánchíd felé. Vannak ilyen együttállások. Eszembe juthatott volna Térey János, mert sokat hallgattunk Rammsteint, de reggel éppenséggel nem jutott eszembe. Túlságosan lekötött az, hogy most jó. Negyed óráig volt jó, addig, amíg a Lendvay utcai óvodából elértem a Lánchídig. Akkor sorra jöttek az üzenetek, hogy igaz-e a hír.

PZL – 06.hu

És akkor, ott a hídon, amikor üzembiztosan megcsap a dunai szél, jött a hír. Ezt ugyebár nem lehet felfogni, és nemcsak azért mert előzmények nélküli, hanem mert valahogy a barátok halálára nem készülünk fel. A családtagok elvesztésére igen, az kalkulálva van, hogy talán egy év, még tíz, esetleg…., de egy barát elvesztésével sosem számolunk. Jánossal 1992 júliusa óta hosszú éveken át szinte minden nap találkoztunk, még a vasárnapi ebédek előtt is együtt róttuk a nyári aszfaltot a teljen üres és tűzforró pesti utcákon, hogy találjuk egy olcsó helyet, miközben mindenki más a családja körében kanalazta a húslevest, bennünk visszhangot vert az egyhangúság. Maradt az utca, az olcsó kis éttermek, ahol mindig sorsot húztunk, hogy ki kér még kenyeret a pincértől. Egy ilyen alkalommal teátrális mozdulatokkal nyújtott át egy papírt, hogy akkor innentől vigyázzak rá. Az igazolványtartómban őriztem, majd ellopták a tárcámat és elveszett a papír is. A végrendelete volt. Arról végrendelkezett, hogy Budapesten temessék el, ha egyszer meghal.

 Fotó: Horváth Péter Gyula

Huszonhárom évesek voltunk, még 25-öt élt utána. Néhány éve írtam róla… Nem számított, hogy nem éltünk költői égöv alatt, nem számított, hogy szérűn vagy berekszélben álltunk, vagy egy szélgép előtt a Petőfi Csarnokban. Csak az volt a lényeg, hogy múljanak el a húszas éveink, hogy legyen végre mód megkomolyodni. És elmúltak. És ő úgy komolyodott meg, hogy szinte mindig vidáman, tele érzelmekkel, nagy gesztusokkal fogadta a barátait. De perfekcionista volt, minden szöveget komolyan vett, a senki által nem olvasott lapoknak is olyan kerekre kalapált mondatokat írt, mintha az akadémiai székfoglalóján dolgozna. De amit most igazán hangsúlyozni kell: Térey János tele volt szeretettel. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a versei alapján talán lennének olyanok, akik azt gondolnák: ő maga a természetes arrogancia. De ez csak egy kötet címe, Térey Jánosról leginkább ez jut eszembe: vágy szeretni. Gyermeki naivitással gondolt a karácsonyokra, a szentestékre, tele volt ajándékokkal.

Kortárs operát is írt egyik barátja esküvőjére, amit feleségével adott elő, amihez kottakönyv is készült. Kifakadt a kortárs irodalom humanista giccsén, gyűlölte a hazugságokat, mindig belemenős volt, nem kerülte el a konfliktusokat, ugyanakkor ő volt az, aki rendszeresen felhívta a barátait, ha valamelyikük hozzátartozója kórházba került. Az elvek embere volt. Akivel problémái voltak, azzal nem ment el külföldre felolvasni. Inkább itthon maradt. Kőkemény volt, de mindig következetes. Tiszta. Minden körülmények között az igazhoz igazodott, kívül állt a szekértáborokon, nem mérlegelte a kézzelfogható hasznot. Interjúiból nemcsak az derül ki, hogy ő a magyar kultúra egyik legjobb nyilatkozója, hanem az is, hogy markáns véleménye van a megfelelési kényszeres szerzőkről, a kánonok tarthatatlanságáról. Gazdag életműve hatalmas írói fegyelemről és elhivatottságról árulkodik. Úgy volt kívülálló, hogy egyszemélyes irodalmi intézménynek hívtuk, hiszen nagyon sok emberrel ápolt jó kapcsolatot. És nemcsak a szakmai viszonyok érdekelték, sokszor többre tartotta azokat a civil kapcsolatait, amelyeket nem járt át az irigység, a számítás, amelyektől távol állt a kulturális jófejfesztivál.

Kívül állt, úgy beszél a morál fehéren izzó kérdéseiről, keresztyén hitéről, hogy soha nem kínálta fel a humanizmust, mint gyógycukorkát. Nehezebb utat jár be. A lehető legteljesebb mértékben szuverén maradt. Nemcsak zseniális műveket hagyott hátra (Drezda februárban, Paulus, Nibelung-lakópark, Moll, Ultra, stb.), de nem voltak úgymond kilengései, folyamatosan a legmagasabb színvonalon tartott mindent, amit kiadott a kezei közül. Pár hete vettünk részt egy közös beszélgetésen, amelyen Budapest százéves épületeiről volt szó. Építész akart lenni, hogy be tudjuk tájolni magunkat, hogy kapcsolatba tudjunk lépni a tájjal, amit együtt egészítünk ki. Lakók és a mérnök. Író és az olvasók. Isten veled, János!

Vezető kép: Horváth Péter Gyula