Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 1.1K
  •  
    1.1K
    Shares

Azt mondta a telefonba, pár napon belül most készül adni az ötödik életút interjút, nem bánná, ha én már nem kérdezném arról, hogyan lett gitáros, vagy hogy mit tanult Radics Bélától, mert egész egyszerűen nem akarja újra és újra elmondani ugyanazt. Rendhagyó interjú a friss Kossuth-díjas Tátrai “Tibusszal”.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Melyik az a kérdés, amit sosem tettek fel Önnek, de amiről fontosnak tartana beszélni?
Lehetne beszélni arról, hogy az embernek milyen szerencséje van az életben, hogy azok a mozzanatok, amik nem tűnnek szerencsésnek, később mit hogyan változtattak az életünkön. Ha viccesen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, az ember csak arról nem beszél, ami nem publikus.

Mi az, amit állandóan megkérdeznek Öntől?
Azt, hogy hogyan lett belőlem gitáros. Egy olyan családban, ahol mindenki muzsikált vagy muzsikál valamilyen hangszeren, ott a legtermészetesebb, hogy közel kerül az ember a zenéhez. Attól meg se szokták kérdezni, hogyan kezdődött, ugye? Mindenkinél ugyanúgy: három-, hatéves korukban leültetek a zongora mellé, és a mai napig nem álltak föl. Ezt tudja mondani egy olyan művész, aki később komolyan is vette a zenélést. Nekem ez egy sztereotip kérdés, amire egyébként érdekes a válasz, hiszen engem annyira érdekelt, hogy mindenen átlépett az életemben a zene iránti vágy.

Mi volt a valaha feltett legrosszabb kérdés?
Nem is tudom, nem szeretem a felkészületlen kérdéseket. Azt, ha úgy lép az emberhez egy újságíró, hogy előtte nem gondolkodott, és kérdez valami teljes blődséget.

Mi a legnagyobb tévhit, amit magával kapcsolatban hallott?
Régen nagyon problematikus volt, hogy nem egyeztettünk az interjúk végén. Nyilvánvaló, hogy a beszélgetésünk után Ön is megírja majd az interjút a saját érzelmeivel, gondolataival, de aztán átküldi nekem, hogy elolvassam, nincs-e benne valamilyen tárgyi, vagy bármilyen gondolati tévedés. Ez ma már így működik.

Mi volt a legmeglepőbb zenei élménye?
A legeslegmeglepőbb Stanley Clarke BS-beli koncertje. Tudtam, hogy ez az ember hogy muzsikál, kivel muzsikál, de én egy fúziós jazz koncertre számítottam, ehelyett életem legdurvább rock koncertjét kaptam.

Ma a Foo Fighters akkor éri el azt a hangulatot, amit mi ott éreztünk, amikor már túl van a harmadik ágyaspálinkán.

És mi volt a legrosszabb zenei élménye?
Jaj, Istenem! Személyeskedés nélkül? (nevet) Maradjunk abban, hogy a zenében mindig azt keresem, ami szerintem ideálisan jó és ideálisan szép. Fiatal koromban – ma már nem fordul elő, esküszöm –, ha rossz zenei élményben volt részünk, akkor hátul a varjúkar nagyon nagy örömmel csókolgatta egymást és károgott.

Mi az az attitűdbeli különbség, amit irigyel a fiatal zenészektől?
Ez nagyon egyszerű. Nem irigylem, hanem amitől föláll a kezemben a szőr, az a tehetség. Az adottság, hogy valaki úgy született meg, hogy olyan képességei vannak, amire csak úgy kapdosom a fejem. És általában az ilyen tehetség mellé társul a tudat és a gyakorlási vágy is. Mert az igazán nagy tehetség maga is felismeri, hogy az. Az is nagyon kell hozzá, hogy hogyan kommunikál az ember, hogy adja el azt, amit csinál.

De ha irigylésről beszélünk, nos, én tudok olyan tehetséget, ami belőlem száz százalékig hiányzik. Most már nem, de korábban volt azzal gondom, hogy miért nem énekelek úgy, mint Rózsi, Charlie, vagy mint Bill. Mert az nekem is járna. És mennyivel könnyebb volna a sorsom gitáros-énekesként (nevet).

Fordítsuk meg a kérdést, mi az az attitűdbeli különbség, amit Öntől, vagy az idősebb zenész generációtól megirigyelhetnének a fiatalok?
Amikor elkezdtem gitározni, a legtermészetesebb volt, hogy naponta 27-28 órát gyakoroltam. Mert úgy gondoltam, ez csak így működhet. Akkoriban ennek még abszolút nem volt olyan divatja, kultúrája, iskolája itthon, mint mondjuk Amerikában, ahol töménytelen mennyiségű gitáros bontogatta a szárnyait nap mint nap. Tehát amit talán irigyelhetnek tőlünk az az, hogy pionírok voltunk.

A legtöbbször azt kérdezik Öntől, kit tart a legjobb gitárosnak, de kit tart a legjobb dobosnak?
Hol? Itt a kerületben?

Nézzük meg először a hazai felhozatalt, aztán tágíthatjuk a perspektívát!
Akkor maradjunk abban, hogy kivel szeretek a legjobban muzsikálni. Mert az azért sokat elmond. Két nevet mondok: Solti Jánossal egy életet eltöltöttünk együtt, Borlai Gergővel meg egy felet.

Ha már említette a népzenészeket, melyiket tartja a legjobb népzenei lemeznek?
Snétberger Ferenc Nomad című lemeze üt-vág mindent. Ez nekem egy korszakalkotó lemez, amiben a népzene egy izgalmas, Feri által elképzelt köntösben jelent meg. Azon a nyáron nem is hallgattam mást, csak ezt a lemezt kint a tanyámon. Egyszerűen amiatt, hogy a lelkembe beépüljön a hangulat, ami ezen az anyagon megjelent.

És melyik a legjobb jazz lemez?
Mint jazz szimpatizáns mondok két, egymástól nagyon távol álló lemezt, ami nagy hatással volt rám. Az egyik George Benson Breezin című lemeze. A másik pedig Keith Jarrett Sacred Hymns című lemeze. Amikor ezt az albumot hallgattam, akkor átestem egy, mondjuk úgy, katarzison. Egy olyan dolgot éltem meg, amit azóta sem tapasztaltam. A Skorpió együttesben játszottam abban az időben, kint jártunk Nyugat-Berlinben, és hoztam haza 8-10 lemezt. Nem egyszerre hallgattam meg ezeket, két-három naponta elővettem egyet egy üveg borral, leültem, leoltottam a lámpát, és feltettem őket. A Jarrett-lemezen a tűt a harmadik számhoz, a Religious ceremony-hoz tettem. Elindult egy a-moll, egy lassú, visszafogott melódia. Ez olyan érzelmi sokk volt, ami hetekig hatással volt rám. Emlékszem, hogy rá két-három évre Jarrett az Erkel Színházban játszott – nyilvánvalóan Tibi bácsi az első sorban ült a zongorával szemben, idejekorán elintéztem a zsugát. Elkezdődött a koncert, lenyomták az első darabot, a közönség természetesen megfeküdt. Erre fölállt a Jarrett, és azt mondta, hogy nem jó, bocsánat, beállunk még a hanggal, mert valami nem stimmel. Aztán beállítottak mindent, minden működött úgy, ahogy szerették volna, elkezdtek játszani, én pedig újra átestem a katarzison.

Mi az, ami szentségtörésnek számít a gitáron? Van olyan technika vagy módszer, ami Ön szerint az?
Szerintem nincs.

Elég nagy vaddisznó vagyok, de ha megnézné a hangszereimet, egy karcolást sem találna rajtuk. Téptem már ki pickupot véletlenül, nyomtam le a húrlábat véletlenül. Az, hogy a húrokat kettesével tépem le, előfordul, de a hangszer olyan tiszteletben van tartva, hogy azon tényleg egy karcolás sincs.

Ha nem bírja a hangszer ezt az üzemmódot, akkor az ember csináltat egy gitárt. Én is ezt tettem – lassan két évtizede, hogy megcsinálták nekem úgy, ahogy kértem, azóta azon a gitáron játszom.

Technika vagy ösztön?
Ez ugyanolyan, mint a sport: hogyha az ember nem fut le minden nap húsz kilométert, akkor meg se próbálja a maratont. Az ösztön és a belső erő csak azután hasznosul, hogy ha az ember elnyeri a készséget.

Milyen irányba haladt az elektromos gitár az elmúlt ötven évben. Jó vagy rossz?
Az elektromos gitár csak jófelé haladhat. Mit gondol, ma hányan gitároznak a Földön? Mindenki gitározni akar, mindenki meg akar tanulni úgy játszani, mint a Jimi Hendrix, vagy mint George Benson. Persze közben kiderül, hogy mennyi minden mást is lehet csinálni ezen a hangszeren – fejlődik a gitár, és ez a legszebb az egészben. A technika mára olyan szintre jutott, hogy kezd tele lenni a pohár: már nem lehet gyorsabban, nem lehet hangosabban játszani rajta. De ott van például Lukács Peta, aki kereső módban gitározik. Héthúros gitáron játszik olyanokat, hogy időnként azt sem tudom, már merre jár… Egyébként nem gondolom, hogy ez a vége, ez a jelenlegi stáció, és nagyon szeretném elhúzni odáig, hogy lássam a további fejlődéseit is a hangszernek.

Fél évszázada van a pályán, de ehhez nem csak a tehetsége és a szorgalma kellett, hanem a progresszió, akár a zenét, akár a hozzáállását illetően: hogy halad a korral, előrenéz, körülveszi magát fiatalokkal. Ez lehet a kulcsa annak, hogy a mai napig aktív?
Aki úgy született, hogy megadta neki a sors, hogy jó zenész lett, és érdekli a muzsika, az ment előre. Ha valaki nagy sikereket ér el, akkor azt igyekszik megtartani, megfogni, ráülni, és birtokolni. Ezt nagyon nehéz elengedni, ezért van az, hogy egy-egy zenész a korábbi sikerei után fut. Azért ehhez hozzátartozik, hogy nekem, mint szólistának könnyebb a sorsom, mert egy szólista mindenhol kell. Ez is volt az én karmám, hogy szólistaként, mint egy kis kolibri, röppentem bibéről bibére.

Fotók: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 1.1K
  •  
    1.1K
    Shares