Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 137
  •  
    137
    Shares

A Le című novelláskötete után nemrég jelent meg Antal Balázs író, költő első, Vad című verseskötete. Vele beszélgettünk könyvről, mondatokról, erdélyi irodalom iránti szenvedélyéről, a szegénységről és egyéb érdekességekről.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

A tavaly október végén kiadott Vad című könyv az első versesköteted, pedig verseid már a 2007-ben K. Kabai Lóránt költő szerkesztésében megjelent Egészrész antológiában is szerepeltek. Volt valamilyen oka annak, hogy ennyit vártál vele? Miután megjelent, tapasztaltál változást, jobban észreveszed a saját szövegeidben a „hibát”? Ha szabad ilyet kérdeznem: mennyire vagy elégedett a könyvvel?
A különösebb ok az volt, hogy nagyon lassan született meg egy könyvre való vállalható szöveg. Nagyon sokat írok, de rengeteget rostálok, nem látom értelmét annak, hogy mindent kiadjak a kezem közül. A Vad szövegeinek első darabjai még 1999-ben jelentek meg az ÉS-ben. Akkor se voltak olyan frissek, egy-két évet ültem mindegyiken. Mostanra éreztem azt, hogy egyszerűen el kell engedjek végre egy gyűjteményt. Behunyni a szemem és kiadni. Végülis valami ilyesmi benne volt egy idő után célként a megszületésükben. De épp mert behunyt szemmel csináltam, egészben, kötetként ezt se olvastam el, ahogy a többi könyvemet se (na, ez most úgy hangzik, mintha rengeteg lenne, pedig nincsen). Nem szeretném észrevenni már a hibákat, nem szeretnék azon bosszankodni, hogy nem így kellett volna. Meg hát teli vagyok az enyémeknél jobb olvasnivalókkal. Jó, hogy megjelent, annak örülök, hogy szép lett, és még most sem tudnék jobb címet választani neki. Persze most már nem is gondolkodom rajta. Szeretnék továbblépni, és ehhez szükségem volt arra, hogy megjelenjen ez a gyűjtemény.

A Le című novelláskötet és a mostani könyv szövegei között némi rokonság figyelhető meg. Ami már nem fért el versben, megírtad prózában, és ami versben sok lett volna, abból novellát írtál?
Nem mérlegeltem ilyenformán. Minden azon múlt és múlik, hogy milyen mondatok jutottak/jutnak az eszembe. Olyanok, amilyeneket prózaszövegbe illőknek gondolok el, vagy olyanok, amelyeket versbe valóknak vélek. És utána is csak a következő mondaton jár az eszem. Tény, hogy a Vad utolsó szövegei abban az időben születtek, amikor a Le utolsónak elkészült szövegei. Adódhatna, mégsem mondhatom, hogy egyfelé kattogott az agyam, mert mind verset, mind prózát írtam másfélét is akkortájt is. Mindkét esetben szigorú, és utólag is teljesen helyeselhető szerkesztői döntések vezettek ahhoz, hogy mi kerüljön be a kötetekbe, mi nem. De „témák” szintjén nem tervezgettem vagy méricskéltem, hogy miből mi lesz, és azt hiszem, áthallások is vannak a más-más műnemekbe tartozó szövegeim között, mint ahogy lesznek is még. Mindent a mondatok döntenek el. Más nem nagyon érdekel.

Szociális érzékenység, nyomorpoétika, nyers nyelvi erő, ehhez hasonló szavak lehetnének a verseskötet hívószavai. Nehéz volt nyelvet találni a lepusztult környezet és a reménytelen, önsorsrontó életek alkotta miliőhöz?
Mindegyik darabhoz nehéz volt nyelvet találni, nemcsak ezekhez. Engem meg éppen a nyelvkeresés mozgat a versírásban. Ha úgy érzem, megvan a/egy nyelv, három-négy versnél többet képtelen vagyok ezen a nyelven megírni, mert már önismétlőnek érzem magam. Akkor keresek újat. Többnyire inkább nyelvet keresek, s akkor gondolom, hogy találtam valamit, amikor ezek a nyelvek egyből mondanak valamit. Amikor megszólalnak. Magyarán a nyersesség valószínűleg döntőbb volt abban, hogy miről szóljanak a versek, mint fordítva. Bár, most, ahogy így leírtam, lehet, hogy mégiscsak máshogyan volt… Mert kétségtelen, hogy közben meg van egy csomó minden, amiről szerettem volna és szeretnék beszélni, de képtelen voltam/vagyok rá, amíg nincs meg hozzá a nyelv. Úgyhogy akkor talán pontosíthatnék, hogy kétfelől zajlik keresés: téma keres nyelvet és nyelv keres témát. Na, valahogy így. És persze a kötet után született darabokat elnézve meg mégiscsak az van, hogy benne ragadtam a kötet legutolsónak született versei beszédmódjában. Most meg ezt nem akarom méricskélni, ki akarom ereszteni. Hogy majd tényleg továbbléphessek. Mielőtt még valami demagóg/didaktikus okoskodás lesz ebből az egészből.

Oravecz Imre egy-egy Szajla-verse jutott eszembe egyes szövegeknél, gondolom, ez neked is feltűnt. Ennyire egységes lenne a nyomor, a kiszolgáltatottság Magyarországon?
Nem vagyok a kérdés szakavatott ismerője, de azt hiszem, annyiféle nyomor és kiszolgáltatottság van, ahány nyomorban és kiszolgáltatottságban élő ember. Egy faluban, de akár egyetlen utcában is létezhetnek párhuzamos világok. Az már az én szegénységem, hogy a megszólalásom előtt mások megszólalásai érezhetően előzménynek tekinthetők. Oravecz mellett még sokakat tudnék sorolni. Az erős nyelvi világok hatásainak szeretem átengedni magam. Ami azt illeti, családom nagyobbik fele a könyveimbéli világok közvetlen közelében él. Ezzel kel, ezzel fekszik. Vagy éppen kinéz az ablakon, és ezt látja. Kimegy az udvarra, az utcára, és ebben jár bokáig, térdig. Akkor lepődik meg, amikor elmegy valahova, és ott nem ezzel találkozik. Nem hiszik el, hogy valaki úgy él, hogy nem zárja be a kaput. Tágabb rokonságom más része meg beleolvasva újabb könyveimbe azt mondja, ilyen már nincs a mai Magyarországon. Nem szeretnék olyan aránytévesztésbe esni, hogy megmondjam, kinek van, kinek nincs igaza, vagy honnan és meddig tart, hányféle, vagy hogy van-e és mi a megoldás. Én csak szövegekkel bíbelődök. Alannyal, állítmánnyal.

Kutatási területed az erdélyi irodalom, Bodor Ádámtól Mózes Attiláig foglalkoztál már számtalan szerzővel, a doktori disszertációdat például Mózesről írtad. Honnan ez a szenvedély? Az Erdélyben kiadott könyvek – akár a Lector, az Ábel Kiadó vagy a Bookart könyvei – eljutnak hozzád?
Erdélyi irodalom helyett szívesebben beszélnék egy nagyon-nagyon tágan értett „műhelyről”, az Utunk és az Igaz Szó íróköréről, műhelyéről, a Forrás-könyvsorozat szerzőiről — azaz inkább egy sajátos, nem feltétlenül jókedvből és vidámságból létrejött, és mindenféleképpen zárt időhöz kötött erdélyi/romániai irodalmi intézményrendszerről, és ideig-óráig, vagy akár teljes egészében ehhez/ezekhez kötődő alkotókról. Az én történetem Bodor Ádámmal kezdődött, még hallgató koromban. Egyszerűen kíváncsibb voltam annál, hogy elfogadjam a magyarországi recepció azon vélekedését, miszerint Bodor társtalan alkotó. A Nyíregyházi Főiskolán tanárom, utóbb egyik legremekebb barátom, Gerliczki András szépen és nagyszerűen útba igazított, hol, merre kereskedjek. Így jutottam el az Utunk, a Korunk, vagy az Igaz Szó évfolyamainak tüzetes átolvasásához, és olyan írók közvetlen megismeréséhez, akikről többnyire csak átideologizált szövegekben lehetett olvasni Magyarországon, vagy olyan órákon lehetett hallani róluk a felsőoktatásban, például az ELTE kiegészítő magyar szakán, hogy annál már az is jobb lett volna, hogyha sehogyse. Az ideológia hamisnak és használhatatlannak bizonyult a számomra — viszont az olvasásba, a felfedező munkába örömmel vetettem bele magam. Kolozsváron is doktoráltam, és azóta is baráti kapcsolat fűz az Erdélyben működő szerkesztőségekhez. Főleg az ő révükön jutnak el hozzám a friss könyvek. De egyébként is többet járok Erdélybe, mint pl. Budapestre –– főleg, mióta az elmúlt tanévtől óraadóként van szerencsém oktatni a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. A Lector kiadóval pedig kimondottan szívélyes viszonyban vagyok. Talán nem titok, és nem is kiabálom el, ha elmondom, hogy Mózes Attila monográfiám kiadásán hamarosan velük kezdek el dolgozni.

A progresszívnek mondható Műút-szerkesztőségében is dolgoztál.
Engem a faluszéli kis utcámból kapcsolt bele a pezsgés sűrűjébe a Műút portál. Izgalmas munka volt kitalálni, mi hogy nézzen ki és működjön. A lap körüli szellemi életet, pörgést visszaadni igyekvő fórumot igyekeztünk fenntartani a portálon — a szerzők, a munkatársak, a barátok még annál is jóval intenzívebb mozgásban tartották a szellemi mezőt, mint ami a kéthavonta megjelenő print folyóiratban is látható. A portálon állandóan átalakuló rovatstruktúra talán mutatta ezt. Nagyszerű szerzőkkel dolgoztunk együtt, és most nem csak az idősebb, vagy a középgeneráció tagjait értem ezalatt, de kabai lóránt állandó és fáradhatatlan felfedező munkájának köszönhetően az irodalmi élet megújulásának is műhelye lett a portál — ami meg magával hozta az állandó frissességet is. És ahogy nézem, ilyen marad a továbbiakban is.

Képek: Antal Balázs archív


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 137
  •  
    137
    Shares