Aki nem dolgozik a rock and roll nevű iparágban, talán azt gondolja, hogy egy road-okról szóló könyv csak azokat érdekli, akik forrasztó pákával fekszenek, és azzal is keverik meg a reggeli kávéjukat. Takács László Déja VU Méter című, roadokról szóló könyve pár hét alatt elfogyott, most jelent meg a második kiadása. A szerzővel beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Korábban már megjelent két road-okról szóló könyv. A tiéd miben tér el ezektől a munkáktól?
A nyolcvanas évek közepén megjelent Boros Lajos: Stage Pass és Ómolnár Miklós: A rock napszámosai című könyvek a szakmánkban dolgozó kollégáknak, leginkább a fiatalabb korosztálynak – ahogy nekem is – egyfajta Biblia a mai napig. Minden szakmabelinek ott találod a polcán. Stage Passban Kraft Tamással, A rock napszámosaiban pedig a szakma többi nagy és legendás roadjával készültek az interjúk. Abban az időben amikor az a két alapmű született, csak korlátozva lehetett bizonyos dolgokról beszélni. Nekem könnyebb dolgom volt, cenzúra nélkül írhattam bármit, ami kifér a csövön. Könyvem leginkább egy önéletrajz-szerű Móricka-regény, amihez a saját tapasztalataimat vettem alapul, és a véleményem jelenik meg benne arról, hogy kellene vagy, hogy nem kellene működnie ennek a színpad körüli világnak. Spulni (Pálfi József) mondta, hogy a Déjá Vu Méter attól is más, mint a két korábbi könyv, hogy ezt valóban szakmabeli írta. Bár témájukat tekintve hasonlóak, azért ne feledjük, hogy 30 év telt el azóta, hogy megjelentek a könyveik.
Mi az, a speciális tudás, ami többé teszi a nagy bandákkal dolgozó technikusokat a kisebb zenekarok roadjaitól?
Nem gondolom, hogy attól, mert a technikus híres zenekart kever, attól ő több vagy nagyobb, mint ahogy azt sem képzelem, hogy egy cégnél dolgozó és nem konkrétan zenekarhoz tartozó szakmabeli kolléga kevesebb lehet. Sőt. Minden zenekarral járó technikus rendelkezik a zenekarának jellemzően megfelelő tudással. Van úgy, hogy szakmai tudás alapján (és ez a jellemzőbb), de van úgy is, hogy seggnyalással jut feljebb a ranglétrán. Mind a kettő metódus speciális tudást igényel… Persze vannak óriási szakmai tudásbeli különbségek, de ezek leginkább a rutinnal és az évekkel jönnek. Ettől függetlenül a fiatal kollégák között is akad jópár agilis, aki nem sajnálja az idejét, hogy képezze magát, és bár lehet, hogy nincs meg az 1000 év a háta mögött, de ne felejtsük el, hogy nekik már itt van az internet. Óriási lépéselőny a most matuzsálem korú roadokhoz képest, tehát lényegesen egyszerűbb a dolguk ha tanulni szeretnének. De visszatérve az eredeti kérdésedhez! Egy kisebb zenekarnál, ahol ugyancsak korlátozottak a lehetősségek, sokszor nagyobb rutinra, rátermettségre van szükség, mint egy tejben-vajban fürösztött nagy produkciónál.
Volt, aki Zsiguli ablaktörlő motorból készített intelligens lámpákat. Volt-e valami, amit te buheráltál? Mennyire jellemző ez a roadokra?
Szerencsére én már egy olyan időszakban kezdtem a szakmát, amikor szinte bármit megvásárolhattunk boltban. Nem voltam rászorulva arra, hogy buherálnom kelljen. De az, hogy az ember a saját igényessége miatt csak olyan kábelt szeret vagy hajlandó használni, amit ő maga szab méretre, amire maga teszi fel a dugókat, az az alap. Soha életben nem vásároltam olyan kábelt amit más készített. A mai napig vannak olyan kábeleim, amit 18-20 ével ezelőtt forrasztottam a saját kezemmel. Természetesen nem nagyüzemben és nem napi szinten használom, mint egy komolyabb cégnél, de azért “20 év new wave” az nem kevés. Mai napig szeretem magamnak készíteni a dolgaimat, mindent, amit tudok, én építek, forrasztok, de a buherálás az nagyon távol áll tőlem.
Ha egy zenekar formában van, az jó hatással van a technikusra is, jobban kever, vagy a keverés objektív tudás, nem játsznak bele hangulatok?
Természetesen minden olyan hétköznapi dolog behatással van ránk, ugyanúgy mint egy másik szakmában dolgozóra. Nálam a legkevésbé befolyásolja a munkamorált az, hogy a zenekar jól vagy rosszul játszik. A megszólalásban természetesen óriási különbségek lehetnek, de ez nem jelenti azt, hogy én kevésbé állok úgy oda, ha a zenekar trehány. Ha jól játszanak, akkor pedig csak nyert ügye van az embernek. Szerintem ez legyen a mérce. Sokkal fontosabb tényező, hogy nekem milyen a hangulatom, mik az adott problémák vagy adott esetben örömök, amik akkoriban értek, mint az, hogy a zenekar formában van-e. Emberek vagyunk. Az inkább befolyásolja a munkám minőségét, ha éppen beteg a gyerek otthon. Jó volna, ha nem így lenne, hiszen sem a közönséget, sem a produkciót nem érdekli kinek milyen baja, öröme van. De, hogy igazságos legyen a dolog, attól még nem biztos ám, hogy jobban fog szólni a bál, mert hű, de vidám vagyok… Én igyekszem akkor is maximálisan odafigyelni, ha történetesen magánéleti problémáim vannak.
A punk-hardroce- bandákat nem kell olyan mívesen kikeverni, mint egy Kalákát? Másképp kell hozzáállni a metálhoz és a szintipophoz, és másképp a DJ-sethez?
Meggyőződésem, hogy a stílusoknak megfelelően célszerű kezelni, keverni a zenéket. Egy mocsár punk-koncertnek miért is kellene olyan cizelláltan megszólalnia, mint a Hattyúk tavában midiről bejátszott sóhajtásnak? Vagy fordítva: miért kellene egy gyerekelőadást játszó zenekar koncertjén a nagydobnak leszakítania a kis közönség arcát? Más az elvárás és a rend. Ezeket szerintem megfelelő stílusismeret hiányában senki sem kezelheti a helyén, még metál és metál között is óriási különbségek vannak megszólalásban.
A jobb, drágább berendezéseket könnyebb keverni?
Természetesen egy modernebb és okosabb berendezésen több lehetőséged adódik a korrekciókra, hibák kijavítására, de magad is többet hibázhatsz. Egy rátermett technikus szinte egy kőbunkóval és szakócával is képes megfelelő minőségű koncertet keverni, míg a gyengébb képességű egy űrbázisból sem képes kihozni zenei értéket, még akkor sem, ha annak a berendezésnek minden apró porcikáját ismeri. Sokismeretlenes egyenlet ez, de szerencsére a legtöbb esetben van kitől segítséget kérni. Ha az ember rászánja az idejét, félreteszi az önérzetességét, akkor kap segítséget. A drágább és komolyabb berendezések között is óriási a szórás. Felhasználási terület határozza meg, hogy melyiket, hol ideális használni. Színházi környezetben, ahol hetekig mehet a programozás, viszont alig fér bele a félrenyúlás, míg élő koncerteknél, ahol szinte azonnal kell mindent megoldani, lényegesen nagyobb toleranciával lehet dolgozni.
Mi az, amit a külföldi szuperprodukciók tudnak, és mi nem? És itt nemcsak a technikai fölényre gondolok…
Szerintem nem vagyunk mi rosszabbak Amerikánál, mi is tudjuk mivel és hogyan kellene csinálni. Viszont addig, amíg egy külföldi produkció ide ér, addig megtanulják eljátszani a dalokat, nagyon. Nem egy ember, hanem egy komplett stáb azon fáradozik, hogy pontosan mindig, minden úgy és ugyanazokkal az eszközökkel történjen meg minden helyszínen. Adott esetben több hétig próbálnak turné előtt a zenekar tagjaival és azokkal a berendezésekkel, mikrofonokkal, kábelekkel, keverőkkel, effektekkel, amivel majd a turné megy. És ezt valaki ki is fizeti, mert ez az élet rendje. Nem szeretnék belemenni abba, hány keleti régióba tartozó zenekar engedheti meg ezt magának. Hogyan lehetne megoldani ezeket a problémákat? Úgy, hogy nem problémának, hanem feladatnak tekintjük.
Mely előadók voltak a legkellemesebb csalódásaid? Kikkel dolgoztál együtt legszívesebben?Mindenkivel fenntartások nélkül kezdtem dolgozni, és mikor arról beszélhettünk, hogy dolgozzunk együtt, akkor már nem volt zsákbamacska egyik művész sem. Akikkel eddig sikerült együtt dolgozni, azokkal, ha jól emlékszem, kivétel nélkül jó a viszony, és bármikor újra dolgoznék velük. Ha megszűnt egy produkcióval a munkaviszony, akkor annak csupán logisztikai szempontok miatt lett vége. Én így emlékszem. Ha névsorolvasást kellene tartanom, akkor a legelsőként a Neck Sprain zenekart említeném, akik a személyes jó barátaim, megszámlálhatatlan sok éve. Óriási megtiszteltetés volt Hobóval és a Hobo Blues Band-el eltöltött közel tíz év. Bíró Eszter és Fodó produkcióiban részt venni is egy óriási élmény és lehetősség bárkinek. A Szabó Balázs Bandája is szemmel láthatólag értékes produkció, amit egy kicsit a magaménak is érzek, hiszen nehéz időket is megéltünk már együtt, és közösen dolgozunk azon, hogy a produkció ne csak művészeti, hanem technikai szempontból is feljlődjön.Természetesen a régiekről sem feletkeztem el, akikkel együtt dolgoztam, Amorf Ördögök, Zagar, de úgysem tudnék mindenkit felsorolni. A nagyobb kérdés nálam az, hogy ki az aki sajnos kimaradt? Személyes katasztrófának élem meg hogy sohasem dolgozhattam Cseh Tamással vagy Cserháti Zsuzsával, Máté Péterrel illetve Gerendás Péterrel. Bár ez utóbbival még összejöhet bármi. Azt azért jó tudni, hogy soha nem én kerestem produkciót, vagy munkát. Mindíg ők találtak rám, így aztán nehéz kikaparni a gesztenyét…
A road szubkultúra külön világ, nyelvileg is érdekes… proci, poti… Milyen kifejezések vannak még? Melyik road becenevek a legjobbak, függetlenül attól, hogy ki haver…
Szerintem csak annyira különlegesek a nevek, amennyire egy másik szakmában azok. A bányászatnál, ami egyébként az eredeti szakmám, a német nyelvű kifejezések elterjedtek. Ezért például két bányász egymás között folyékonyan beszél egymás között órákig, miközben te egy szót sem értesz belőle, pedig elméletileg magyarul beszélnek. A színpad körül ennek a szlenghasználatnak csak töredéke van jelen. Ami a személyneveket illeti, akad néhány olyan becenév, ami “hozna egy pár fizető vendéget” , hogy egy klasszikust idézzek. Némelyik igencsak legendás és tiszteletre méltó. De rengeteg olyan is van, és erről beszélünk nyilvánosan kevesebbet, ami inkább gúnynév és a gazdája bár tudja, hogy róla van szó, nem szívesen viselné a hétköznapokon.
Mi volt a célja a könyv megjelentetésének? Magánkiadásban publikáltad, sok pénzed is van benne…
Egyrészt, hogy bemutassa mi az ami más itthon, mint tőlünk nyugatabbra, másrészt meg rámutatni néhány olyan problémára, ami megfelelő hozzáállással orvosolható volna. Persze, szakmán kívülállóknak is szeretnék kicsit betekintést nyújtani, hogy bár vannak ezek a nehézségek, amivel küzdünk egy-egy sikeres produkció érdekében, de azért rengeteg szépsége is akad. Ne csak az láthassa, aki ebben benne van. Ami az anyagi oldalát illeti, bár a saját malacperselyünkhöz képest tényleg sok ment bele, de köszöntem szépen, sem szponzort, sem mecénást sem kiadót nem szerettem volna igénybe venni. Van, amikor ezeknek is megvan a helye, de ez nem egy olyan kiadvány, amit finanszírozni kell. A szponzoraim pedig több mint ötszázan vannak, ugyanis eddig ennyi könyv fogyott el, és tudom, hogy aki hozzájutott, nem egyszerűen egy könyvet vásárolt, hanem támogatott egy ügyet, amire sok kollégámnak sok éjszakája, némelyiknek a családja is ráment. Ezt az ügyet szeretném tisztábban láttatni. Szerintem vagyunk még vagy ötvenen ebben a szakmában, akik ugyanígy megírhatták volna ezt a könyvet, nincs jelentősége, hogy az én nevem szerepel a cím fölött.
Fotó: HORVÁTH PÉTER GYULA