Neonfényben lüktető, túlzsúfolt metropoliszok,  óriásvállalatok irányította high tech/low life civilizáció, mesterséges intelligencia és virtuális valóság, posztapokalipszis, bűn, elnyomás, lázadás, eszképizmus és neo noir – Az 1980-as és 90-es évek legnépszerűbb sci-fi alműfaja, a cyberpunk rengeteg irányban fejlődött tovább, alapvető motívumai azonban ma is éppúgy felfedezhetők a tudományos-fantasztikus irodalomban, mint a videojátékok, a mozifilmek és tévésorozatok sokaságában. A műfajhoz sorolt Szárnyas fejvadász Denis Villeneuve rendezte folytatásának bemutatója apropóján a legjobb cyberpunk filmekből válogatva raktuk össze heti filmösszeállításunkat.

MP – nullahategy.hu

Tron, avagy a számítógép lázadása (1982)
Mai szemmel ugyan elavultnak tűnnek a digitális effektusok a Disney, illetve Steven Lisberger klasszikusában, de amikor a nyolcvanas évek közepén a magyar mozik bemutatták a filmtörténetileg mérföldkőnek számító filmet, nehéz volt elképzelni, hogy ezt a látványvilágot belátható időn belül túlszárnyalhatja Hollywood. A sztori egy programozóról szól, aki az Arcade-játékok hőskorában bekeveredik a számítógép virtuális világába. Miközben a kiutat keresi, meg kell küzdenie egy gonosz mesterséges intelligencia irányította programmal is. A főhőst alakító Jeff Bridges a hét éve bemutatott, szintén jól sikerült folytatásban is elvállalta Kevin Flynn szerepét. 

 

Robotzsaru (1987)
A bevetésen szitává lőtt detroiti rendőr, valamint szerető családapa Murphy spéci géptestben éled újjá, és miközben elképesztő hatékonysággal tesz eleget rendvédelmi kötelezettségeinek, a belétáplált programot felülírják az érzelmek, hiába is próbálja uralni komputerizált agyát teremtője, az OCP vállalat. Emlékei visszatérésével feltámad benne az ember és nyomában a bosszúvágy: egy vadnyugati pisztolyhős manírjaival és arcjátékával pumpálja tele ólommal gyilkosait és a megrendelőket, amihez sajnos ED-209 nevű távoli rokonának is akad néhány szava. Paul Verhoeven brutális jövőképe már-már látnoki találat, az egykor büszke amerikai nagyváros valósága ugyanis nem áll messze az idén 30 éves víziótól. Hollywood ötletgyárainak kiüresedését jelzi, hogy ezt a filmet is újraforgatták – mondanunk sem kell: teljesen feleslegesen.

 

Total Recall – Az emlékmás (1990)
A Robotzsaru után Verhoeven újra nagyot gurított: noha a speciális effektusok terén nyilván nem versenyezhet a 2012-es – egyébként súlytalan – remake-el, a Philip K. Dick novellából forgatott film méltó zárófejezete a műfaj nyolcvanas évekbeli sikertörténetének. Lényegében ez volt az utolsó hollywoodi blockbuster, amelyben a trükköket jórészt még makettekkel oldották meg, de a film több helyen tartalmaz digitális megoldásokat is. Schwarzenegger szerepeltetésével pedig sikerült összevegyészkedni a sci-fi disztópia és egy brutális akciófilm hangulati elemeit. Verhoeven szeretett volna folytatást készíteni a filmhez, de erre nem nyílt erre lehetősége. Spielberg 2002-es Különvéleménye viszont részben azt a sztorit mondja el, ami Az emlékmás folytatása lett volna, szintén Philip K. Dick nyomán.

 

ExistenZ – Az élet játék (1999)
David Cronenberg, „a vérbáró” az utóbbi években a bűnügyi drámák műfajában kotnyeleskedett, és bár a zsánerváltással nem vallott kudarcot, a biohorror / biopunk atyaúristeneként elkövetett alkotásai azok, amelyekkel a leginkább büszkélkedhet. A disztópikus kulisszák között hömpölygő cronenbergi víziók forrása az emberi gyengeség, amelyből a mester legjobb filmjei is táplálkoznak: a Videodrome főhőse a médiának, A Légyé a tudománynak, az eXistenZ szereplői a videojátékoknak képtelenek ellenállni. Utóbbi agymenésben a high-tech cuccokat organikus mutációk helyettesítik, maga a címszereplő, virtuális valóságként működő számítógépes játék is egy belső szervet idéző gusztustalanság, amely az emberi idegrendszerhez csatlakoztatva a tökéletes valóság illúzióját kelti gazdájában. A kanadai rendező rémálmában a fiatal Jude Law menekül a kibertér rögvalósága elől.

Dark City (1998)
Alex Proyas, A holló rendezőjének kevéssé ismert, méltatlanul elfeledett és kétségtelenül legjobb munkája mondhatni az egy évvel később bemutatott Mátrix előképe, mind témája, mind látványvilága tekintetében. A Dark City ritka műfajhibrid, amely egységes vízióvá kalapálja össze a film noir, a disztópikus sci-fik vagy a német expresszionizmus, Fritz Lang klasszikusainak (Metropolis, M – Egy város keresi a gyilkost) hangulatát és vizualitását. A látvány persze nem minden, Proyas nyomasztó atmoszférájú mozija a létfilozófia sekélyebb vizében is megmártózik: az emlék és az identitás, a valóság és az illúzió kérdésköreit vizsgálja Kiefer Sutherland, Jennifer Connelly, William Hurt és főszereplőnk, az ismeretlen okból tévésorozatokba és B-filmekbe száműzött Rufus Sewell emlékezetes közreműködésével.

Mátrix (1999)
A Wachowski-testvérek (újabban Wachowski-nővérek) hipermodern története új életet lehelt a cyberpunk disztópiák lassan kiüresedő kozmoszába. A trilógia számos filozófiából, vallásból és irodalmi művekből merítő felütése egy mesterséges csúcsintelligenciával rendelkező gépek alkotta XX. századi valóságszimulációból indul, amelyre kibernetikus csatlakozókkal kapcsolják rá a jövő posztapokaliptikus kulisszái között tenyésztett, öntudatlanul vegetáló, végül energiaforrásként hasznosított embereket. Remek és kellőképpen sötétre árnyalt háttér a Neo-sztorihoz, de az elsöprő siker minden bizonnyal elmaradt volna a távol-keleti akciófilmes koreográfia, a forradalmian új kameratrükkök és a bullet time néven elhíresült és azóta előszeretettel alkalmazott lassított felvételi technika hiányában. Semmi kétség, a filmvilágban a Mátrix nyitotta meg a XXI. századot.

Dredd (2012)
Szinte hihetetlen, egyszersmind roppant sajnálatos, hogy a John Wagner és Carlos Ezquerra kultikus képregénysorozata alapján készült cyberpunk akciófilm elhasalt a mozipénztáraknál, így a folytatásra hiába is várhatunk. Pedig Danny Cannon 1995-ös korhatáros próbálkozása után 17 évvel Pete Travis tömény erőszakban és hektoliternyi vérben flambírozott alkotásában tényleg minden összeállt, ami egy badass igazságosztó kalandjaira épülő franchise beindításához szükségeltetik. Karl Urban alakítja Dredd bírót, a törvény emberét, aki egy posztapokaliptikus, bűnözéstől sújtott megapoliszban egyszerre bírja és alkalmazza is előszeretettel rendőri, bírói és – rögtönítélő – végrehajtói jogkörét. A történet szerint a mufurc Dredd újonc társával egy kétszáz emeletes lakótömbben kénytelen halomra mészárolni hadseregnyi állig felfegyverzett gengsztert, hogy leszámolhasson a főkolompos drogbárónővel, akit nem mellékesen a szuperszipirtyóként mindig zseniális Lena Headey, a Trónok harca Cersei Lannistere alakít.

Páncélba zárt szellem (2017)
Ciki vagy nem, őszintén bevalljuk, hogy nem láttuk a Siró Maszamune mangája alapján készült példázatos rajzfilmet, így történhetett, hogy a geek filmtudorok által a japán animéhez képest lesajnált idei, élőszereplős mozit emeltük listánkra, merthogy hiába bukott meg, nekünk bejött és csókolom. Még akkor is, ha a neonfényes falanszterdíszletek között a sztori szinte ugyanazokkal a lételméleti kérdésekkel bíbelődik, mint a szintetikus és a hús-vér ember közötti határokat feszegető Szárnyas fejvadász, a Robotzsaru vagy a Westworld-sorozat. Ráadásul Scarlett Johansson nem túl autentikus jelenség nippon kiborgként, de ez minket korántsem dúlt fel annyira, mint a kultúrpatrióta japánokat.


Fotó: Taste of Cinema