Volt egy jópofa szemüveges srác gitárral, rengeteg dallal és értékelhető dumával. Aztán jött egy filmdal, ami a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmmel együtt óriási rajongótábort hozott neki. Nem sokkal később hirtelen lett körülötte egy zenekar és az élet beindult. A Lóci játszik zenekar idén megnyerte az Év felfedezettjének járó Fonogram díjat, majd pedig a Nagy-Szín-Pad tehetségkutatót. Az első Hadd legyek arról híres című lemez után jött a második, a Krokodil, a Sziget nagyszínpadán már ennek dalait is játsszák majd. A Lóci Játszik frontemberével, a dalszerző énekes Csorba Lócival beszélgettünk.

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Tényleg megálmodtad a győzelmet?
A gitárosunk, Fülöp Bence volt az, aki afféle orákulumként azt állítja, hogy megálmodik bizonyos dolgokat. Így volt ez a Fonogram-díjjal és később a Nagy-Szín-Pad győzelemmel is. Természetesen egyikünk sem vette komolyan ezeket az álmokat, de nagyon bíztunk a sikerben, nagyon szerettünk volna győzni. Fontos volt számunkra, hogy bizonyíthassuk, a Lóci játszik zenekar megállja a helyét akár a fesztiválok nagyszínpadán is. Hatalmas öröm volt, hogy nyertünk, bár az eredményhirdetésről készült felvételen az én arcomon inkább az ijedtség látszik. Talán el sem hittem azonnal, hogy a Fonogram-díj után még egy ilyen elképesztő visszajelzést kapunk. Nem győzöm megköszönni a közönségünknek.

Másként játszik az ember a nagyszínpadon?
Az első nagyszínpados koncertnél nagyon izgultam, ez talán meg is látszott a színpadi jelenlétemen. Utána leültem, végiggondoltam magamban a dolgot és elhatároztam, hogy márpedig én nem fogom többé túlaggódni egyetlen bulinkat sem. A VOLT fesztiválon már egészen más volt minden, sokkal jobban jelen voltam a színpadon, meg tudtam fogni a közönséget.  Az a fontos, hogy ne arra koncentrálj, hogy „hú, most mennyi ember néz”, hanem arra, amit adni szeretnél nekik. Nyilván most, hogy nagyobb színpadokon, fesztiválok fő színpadain játszhatunk, másfajta gegekre, „lócis” poénokra van szükség, erre többen figyelmeztettek is minket. Meg is ijedtem egy kicsit ettől, de kipróbáltuk és azért vannak vicces fordulatok, amik így is nagyon sikeresek, jól veszi a lapot a közönség.

A Nagy-Szín-Pad győzelem (Fotó: Hegyi Júlia)

Azért ti ezt megérdemeltétek már a nagyszínpadot, hiszen – bár lehet, hogy sokan nem tudják rólad – azért régóta nyomod az ipart. Mikor álltál először közönség elé?
Az első zenekaromat olyan két vagy három évesen alapítottam, ha jól emlékszem, teniszütőn játszottam. Jó hangszer, ügyesen lehet vele manőverezni és senki sem hallja, ha hibázol. Azt énekeltük, hogy „Hosszú az éjszaka, ne menjen még haza”. Aztán gimnáziumban megalapítottuk a „kötelező” garázsrock zenekarunkat, mint mindenki más a suliban. Nagyjából több nevünk volt egy év alatt, mint fellépésünk, mert meg voltunk róla győződve, hogy a nem megfelelő névadás miatt nem vagyunk elég sikeresek.  Később, 16 évesen egy underground formáció basszusgitárosa lettem, ez nagyon jó időszak volt, olyan csapatok előtt koncerteztünk, mint a Heaven Street Seven, a Bikini vagy a Hiperkarma. Aztán a gimnázium végére alapítottam egy koncertképes formációt is, ez volt a Grand Hotel Budapest. Van egy szám, az Annamari című, amelyet még akkor írtam, rögzítette is annak idején a Grand Hotel Budapest zenekar, csak nem az én hangommal.

És mikor kezdett Lóci játszani?
A Lóci játszik produkciót annak idején egymagamban kezdtem, zenekar nélkül, afféle egy szál gitáros storytellerként. Valójában a véletlennek köszönhetően álltam ki egyedül a színpadra. Többször játszottunk a Grand Hotellel a Művészetek Völgyében. Nagyon bírtam a Borudvart, ahol akusztikus koncerteket hallgatva iszogat a közönség. Szerettem volna játszani ott a következő évben is, de a zenekarom felbomlott, ezért úgy döntöttem, elmegyek egyedül. Azt hittem, hogy ez csak afféle egyszeri és megismételhetetlen koncert lesz, de mai dobosunkról, Fábián Tibiről kiderült, hogy szervez Budapesten akusztikus koncerteket és rábeszélt, hogy szálljak be.

És beszálltál.
Igen. Először ódzkodtam, de aztán már az első fellépésemre eljöttek százan, úgyhogy hagytam magam meggyőzni. Kisebb kávéházakban, kocsmákban próbáltam az emberek fülébe dúdolni a dalaimat és viccesnek vélt történetekkel feldobni az estéjüket. Zenei kívánságokat is teljesítettem, így előfordult, hogy a Back Stret Boys dalt hallhattak tőlem az arra járók. Hamar rájöttem viszont, hogy a legnagyobb sikerem a saját dalaimmal van, azt szeretik a legjobban. Egyre többet játszottam őket, de éreztem, hogy valami hiányzik belőlük. Ezt hiányt pótolta a zenekar, akik ma már közösen írjuk a számokat.

Lóci és a játékosok (Fotó: Nagy Márton)

Te toboroztad magad köré a srácokat?
A billentyűssel, Dobozy Ágostonnal már 12 éve együtt zenélek, a többiekkel pedig volt egy közös party-zenekarunk, ahol többé-kevésbé összerázódtunk az elmúlt években. Már egyetlen mozdulatomból is tudják, hogy mi következik, hogy mit kell játszaniuk. Nagyon nagy előny, hogy már összeszokott csapat voltunk, mire a saját számokat elkezdtük játszani.

Jobban érzed magad bandában?
Megvan az előnye a zenekaros működésnek és az egy szál gitáros koncertezésnek is. Egyedül kiállni az emberek elé óriási szabadságot, de óriási felelősséget is jelent. Ilyenkor biztos, hogy az én hibám, ha valami nem sikerül, de a dicsőség is csak az enyém. Egyedül döntöm el, hogy mit és hogyan játszom, és bármikor módosíthatom is a döntésemet. Ha zenekarban játszol, oda kell figyelned a másikra, már nem „hazárdírozhatsz” és bohóckodhatsz szabadon, hiszen a többiek munkáját is tönkreteszed, ha valamit elhülyéskedsz. Viszont a csapatmunkáért cserébe megkaptam a dalaimhoz azt a hangzásvilágot, azt a telt, lendületes és élettel teli zenei alapot, amire mindig is vágytam.  Ma úgy szólnak a dalaim a Lóci játszik zenekarral, mint a fejemben annak idején, amikor megírtam őket. 

Ráadásul ahogy titeket elnézlek, ez nem is csak szakmai közösség, nagyon passzoltok egymáshoz.
Igen. Úgy szoktam mondani, hogy egyértelműen egy irányba mutat a hat vektor, a zenekar tagjai ugyanúgy gondolkodnak a fontos dolgokról. Nagyon hálás vagyok, hogy itt vannak mellettem, mert ha kicsit elbizonytalanodom, hogy vajon van-e ennek értelme, érdemes-e küzdeni és zenélni egyáltalán, mindig rájuk nézek, látom rajtuk a lelkesedést és újra erőre kapok. Azt hiszem így működik egy csapat.

 

Másképp születnek ma már a dalok? Ma is Lóci dalait játssza a zenekar, vagy közös nóták születnek?
Az első lemezünkön még egy az egyben az én dalaim „megzenésített” verziói voltak hallhatóak. Ezeket még egyedül írtam, a második album dalait viszont már közösen a zenekar tagjaival. Egészen másképp kell „hallani” a fejünkben a számokat, ha egy zenekar játssza őket, mintha egy szólógitár. Sokkal könnyebb így a munka. Demokrácia van, mindenki véleménye számít, addig próbálunk egy-egy dalt, amíg nem tetszik mindenkinek.

A színpadon viszont egyértelműen te vagy a showman, aki táncol, dumál, énekel, folyamatosan ébren tartja a közönség figyelmét. Ilyen vagy a magánéletben is?
Biztosan nem vagyok teljesen ilyen. Biztos mindenki látta már a kikötött csokornyakkendőt, amely mindig ott van a nyakamban a fellépéseken. Ez nagyon fontos számomra, ugyanis amikor felteszem, már a színpadi énem kerül előtérbe, amikor pedig koncert végén leveszem, meg tudok szabadulni ettől. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy óriási szakadék tátongana a kettő között, de amíg a színpadon állok, addig nincs megállás, nem fogyhat el a lendület, hiszen a közönség azért jött, hogy jól érezze magát és nem azért, hogy egy vívódó, bizonytalan vagy éppen szomorkás srácot lásson a színpadon.

A zenész nem lehet esendő a színpadon?
Dehogynem, és vannak is olyanok, akiket ezért imádnak. A Lóci játszik koncertekre viszont azért jár a közönség, hogy szórakozzon, hogy jól érezze magát és jókedvű srácokat lásson. Amíg mi ezt tudjuk teljesíteni, addig meg is tesszük.  Ettől függetlenül azért néha kijön a lírai énem is a színpadon.

Koncert a Nagy-Szín-Pad döntőn (Fotó: Hegyi Júlia)

Képes rá az ember, hogy amikor felteszi a csokornyakkendőt és felmegy a színpadra, maga mögött hagyjon minden kétséget?
Szerintem igen. Nagyszerű hátteret kapok mindehhez otthonról. A szüleim mindenben támogatnak, ők a legnagyobb rajongóim, ha tehetik a koncertekre is eljönnek. Van egy csodás húgom is, aki „főállásban” kőkemény vezető, de velem a mai napig tündéri hugiként viselkedik. Ő varrja például a csokornyakkendőimet, amelyekben fellépek.  Ilyen támogatással a hátad mögött a színpadra felmenni is könnyebbnek tűnik. Tudod, hogy meg mered csinálni a halálugrást, hiszen bármi történik, a szakadék alján úgyis ott a védőháló.

Apukád zenész?
Ő művészeti öttusázónak hívja magát. Ír, fest, zenél, újságíró, de most a szerb nagykövetségen is dolgozik. Őt az élteti, hogy sokféle dolgot csinálhat még akkor is, ha esetleg nem az az életcélja, hogy eljusson a világhírig valamelyik műfajban.

A Lóci játszik viszont ha így folytatja… Az idei év nagy ugrás volt: Fonogram díj, Nagy-szín-pad, de említhetnénk korábbról a veszprémi Utcazene Fesztivál díját vagy a Ki Mit Tube-ot is.
Valóban, idén január óta olyan, mintha valamilyen álomban élnénk. Kicsit félek is, hogy egyszer csak felébredünk. Amikor meghívtak minket a Fonogram gálára azzal, hogy jelöltek az Év felfedezettje kategóriában, az esélytelen nyugalmával érkeztünk meg. Biztos voltam benne, hogy a Bagossy Brothers Company nyer, el is határoztam, hogy amikor kimondják a nevüket, felállok és megölelem Bagossy Lacit, hogy legalább szerepeljek a tévében. Amikor a mi nevünket mondták ki, annyira meglepődtem, hogy – teljesen indokolatlanul – így is megöleltem Bagossy Lacit. Aztán jött a Nagy-Szín-Pad, láttuk és éreztük a rajongók lelkesedését, de magunk sem bíztunk benne hogy lehetséges. Talán az esett a legjobban, hogy amikor kihirdették a győzelmet, csupa olyan komment érkezett, hogy „megcsináltuk”. Így, többes szám első személyben, mintha egy óriási, több ezer fős zenekar lennénk. Nagyon örülök, hogy így gondolják.

Az év felfedezettje díj a Fonogram gálán

A sikerszériához azért kellett a második, Krokodil című album is.
Igen, az egész folyamat valamikor tavaly novemberben indult, amikor eldöntöttük, hogy ezt a második lemezt nem afféle „barkács módszerrel” fogjuk megoldani, hanem együtt dolgozunk a stúdióban, ameddig csak kell. Nagyon élveztük a munkát és ez hallatszik is a lemezen. Ráadásul a Krokodil című album készítésére nagyon összekovácsolódott a csapat és körénk gyűlt egy már szabad szemmel is jól látható közönség. Tavaly két turnét is csináltunk és bár nem volt mindenütt teltház, éreztük, hogy kezd kialakulni egy masszív rajongótábor, akik biztosan eljönnek majd a többi koncertre is. Ez azért egész rendesen motivál minket.

Mi lesz ezután? Hova vezet még az út a fesztiválok nagyszínpadáról?
Remélhetőleg egy még nagyobb számú közönség füleihez. Nincsenek hiú ábrándjaim, tudom, hogy nálunk sokkal tapasztaltabb, sokkal jobb zenekaroknak sem adatott meg és talán ne is fog soha, hogy a Sziget Fesztivál nagyszínpadán játszanak, hiszen nem olyan a Sziget tematikája. Valószínűleg ezen a színpadon mi is csak a búcsúkoncertünkön játszunk majd újra, ha minden jól megy 30-40 év múlva. De most élvezzük a játékot, amit megnyertünk, kihasználjuk és megéljük minden percét. Közben pedig születnek az újabb dalok, mert az élet nem áll meg. És ez így van jól.

 

Vezető kép: Nagy Márton