Gulyás Gábor nagyjából egy évtizede valósággal berobbant a hazai képzőművészet világába, ahol új szereplőként, a filozófus végzettségű, de az irodalomban és művészettörténetben is jártasan, a kialakult gyakorlattól eltérő szemléletéhez makacsul ragaszkodva a szakma bizalmatlanságával szembesült. A debreceni Modem, majd a budapesti Műcsarnok igazgatójaként és kiállításainak kurátoraként rendszerint a politikai-ideológiai logika szerint értekeztek a tevékenységéről, de mint mondja, ezek a reakciók sem tudták eltéríteni az elképzeléseitől. A Ferenczy Múzeumi Centrumot vezető szakemberrel az elmúlt nyolc év tapasztalatairól és tanulságairól, jelenlegi munkájáról és terveiről beszélgettünk.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Az új könyvében is olvasható interjúban úgy fogalmazott, “egy intézmény vezetésében nincs semmiféle intellektuális izgalom, a kurátori munkában annál több”. A Mire való a művészet? című kötet voltaképpen lezárása és összegzése egy évtized figyelemreméltó kurátori munkásságának, amit a jövőben mégsem kíván folytatni. A múzeumi centrum irányítása elvonja az időt és az energiát vagy valami más áll ennek a hátterében?
Pontosítanék: külföldön vannak és lesznek is kurátori projektjeim – a könyv megjelenése óta például rendeztem egy tárlatot Romániában, egy másikat pedig Oroszországban. A hazai közeget olyan szinten ellehetetlenítik a különböző politikai és érdekharcok, hogy tíz év után be kellett látnom, ennek így nincs értelme. Az utolsó kiállításom a Levitáció volt a MűvészetMalomban. Nagyon élveztem azt a másfél évnyi közös munkát, amelynek az eredményeként megszületett a projekt, szó szerint szellemi élmény volt Bukta Imrével, feLugossy Lászlóval és Szirtes Jánossal együtt dolgozni – bevallom, fáj a szívem, hogy nem lesz több ilyen. De ha arra gondolok, hogy miképpen akadályozták meg – például – Bukta NKA-támogatását minden lében kanál művészeti aktivisták vagy, hogy bizonyos lapokban a kiállítás recenzálása tiltólistára került (nem képletesen, hanem szó szerint értve: közölték a kritikusokkal, hogy nem szabad írni róla), akkor nem sajnálom a döntésemet. Hosszan sorolhatnám még a rendszerszintű méltánytalanságokat, amelyekben persze semmi új nincs: a kádárizmusból jól ismerjük őket. Nekem nincsenek politikai, kultúrpolitikai ambícióim, szívesebben foglalkozom művészettel és esztétikával. Abszurd, hogy kurátorként ezt Magyarországon nem tehetem meg, ráadásul bele is untam ebbe az abszurditásba.

Gulyás Gábor új kötete a tárlatokhoz készült kurátori értelmezésekből ad közre válogatást

A több mint félszáz tárlatrendezése közül melyiket tartja a legerősebbnek?
Ha a „legerősebb” lehet a legfontosabb, akkor hármat emelnék ki – nekem mindegyik más-más miatt fontos. Az, hogy a Csontváry-kiállítás a budai várban egyáltalán létrejöhetett, kisebbfajta csoda volt. Roppant erők mozdultak meg az ellehetetlenítése érdekében, de nem jártak sikerrel: végül is megvalósult az eddigi legteljesebb és legnagyobb látogatottságú Csontváry-tárlat. Olyan ügy ez, amit egy külföldinek képtelenség megmagyarázni, ti. hogy miért is küzdenek azért magyar művészettörténészek, értelmiségiek oly elszántan, hogy az egyik nemzeti klasszikusunkat ne állíthassák ki… Bukta Imre Másik Magyarország című tematikus tárlata két szempontból is szívügyem volt. Egyrészt, mert az általa felmutatott, megrendítően nagy művészi erővel ábrázolt világról, a magyar vidékről Budapesten bántóan kevesen tudnak. Másrészt, mert egy olyan témát tudott hitelesen (magyarán: sztereotípiáktól mentesen) megjeleníteni, ami csak a legnagyobbaknak adatik meg: a hazaszeretet érzését. A harmadik a Messiások című tárlat volt. Az volt az első olyan kiállításom, ahol a koncepcióval meg tudtam győzni meghatározó nyugati intézményeket – a párizsi Musée d’Orsaytól kezdve a Finn Nemzeti Galérián át a montreali Modern Kortárs Művészeti Múzeumig – hogy főműveket kölcsönözzenek egy számukra ismeretlen magyar város, Debrecen művészeti központjának. Olyan jelentős alkotók szerepeltek a tárlaton Francis Bacontól kezdve Christian Boltanskin át Marc Quinnig –, akik ritka vendégek a magyar múzeumokban. De elsősorban nem is ezért volt fontos nekem, hanem mert egy olyan témát tudtam behozni a művészeti diskurzusba, amely bennünket, nyugatinak nevezett embereket sokkal mélyebben érint, mint sokan gondolnák: abban a szekularizált európai világban, amelyben immár egy évszázada élünk, milyen lehetőségek vannak a megváltásra?

Van olyan kiállítás, amelyről utólag azt mondaná, elrontotta?
Nem szoktam a régebbi munkáimon tépelődni, inkább a terveimen szeretek gondolkodni. Sok kiállítást rendeztem, ezek nagyon különbözőek voltak, de abból a szempontból nincs lelkiismeret furdalásom, hogy mindegyik esetében elvégeztem azt a munkát, amit szükségesnek gondoltam. Nagyon egyszerű, elvi álláspontom van ezzel kapcsolatban: nem hiszek a szerencsében vagy a különböző hókuszpókuszokban – csakis az elvégzett munkában. Meglehet, szerencsés alkat vagyok, mert a Magyarországon oly jellemző ideológiai, politikai alapozású reakciók nem igazán tudnak eltéríteni az elképzeléseimtől.

A Modem Messiások kiállításán Kai Althoff képe előtt

Bár több kiállítása is politikai kontextusba került, mindig hangoztatta, hogy a művek szempontjából nem érdekli, ki melyik oldalhoz tartozik, amit az ön által preferált tematikus, csoportos, dialógusra épülő és lehetőség szerint nemzetközi kontextusba helyezett kurátori munkái is igazolnak. Amióta Szentendrén dolgozik, mintha csillapodtak volna önnel szemben a szembenálló politikai szekértáborokból érkező teátrális vádaskodások. És a színfalak mögött?
Magyarországon van néhány ezer értelmiségi, akik – mivel a művészetet a politika, illetőleg az ideológia szolgálóleányának tekintik – igyekeznek mindent behúzni aktuálpolitikai kontextusba. Engem ez nem hoz izgalomba, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne lenne véleményem politikai kérdésekről. Az viszont, hogy Bukta Imre, Korniss Péter, Gerhes Gábor vagy bármelyik más művész melyik politikai párttal szimpatizál, soha nem befolyásolt abban, hogy kiállítsam-e a műveiket. Folyamatosan értesülök különböző helyekről érkező, a színfalak mögötti „fúrásokról” – ezen a területen az elmúlt tíz évben lényegében nem változott semmi.

A Műcsarnok vezetéséről azután mondott le, hogy az ön által kiötölt Makovecz-kiállítás kapcsán konfrontálódott Fekete György MMA-elnökkel. Akkor úgy fogalmazott, mást gondolnak a kortárs képzőművészetről. Lát esélyt arra, hogy Fekete utódja, a karmester Vashegyi György irányítása alatt érvényesüljön az ön által is képviselt pusztán szakmai szemlélet az akadémia hatáskörében? Lehet, meddő a kérdés, de ön melyik elnökjelöltet látta volna szívesen az MMA élén?
Úgy látom, hogy az elnökválasztáskor papírforma szerinti eredmény született – én legalábbis pontosan erre számítottam. Az aspiránsok közül egyedül Jankovics Marcellt ismerem személyesen – őt jelentős művésznek és szuverén gondolkodónak tartom, aki az NKA élén annak idején kifejezetten jól teljesített. Az MMA belső ügyeiről természetesen nem szeretnék nyilvánosan véleményt formálni.

Gulyás Gábor a térinstallációiról ismert Vincze Ottó a River-pool – Vízballonok című munkájával

Azzal a határozott céllal vette át Kálnoki-Gyöngyössy Márton helyét a Ferenczy Múzeum élén, hogy Szentendre néhány éven belül újból a kortárs képzőművészet meghatározó hazai központja, fővárosa legyen, a város ne csak az emlékeiből éljen. Az átalakulást jól szemlélteti, hogy az elmúlt egy évben 52 időszaki tárlat nyílt csak a múzeumi centrum ernyője alatt, szemben a megelőző 5 év eredményeivel, amikor évente öt alatt maradt az időszaki tárlatok száma. Az időközben lezajlott két Art Capital után kijelenthető, hogy jó úton halad ez az ambiciózus kezdeményezés?
A művészet nem sztahanovista verseny: a számok itt önmagukban nem jelentenek túl sokat. Szentendre csodálatos hely, a modern és kortárs magyar képzőművészet központja. A kiállítások kétségkívül sokat segítenek abban, hogy ez minél több ember számára élményszerűen kiderüljön, de mindez csak egy részét adja ki a nagy egésznek (feltéve, de nem megengedve, hogy van „nagy egész”). A modern magyar képzőművészetnek több, egymással részben párhuzamosan kibomló hagyománya van – ezek közül a két (szerintem) legfontosabb Szentendréhez kötődik. Értelemszerűen az alkotók révén, akik ebben a városban éltek. Kik ők? Sok mindenkit lehetne említeni: Ferenczy Károlyt, az egyik legnagyobb magyar festőt, leányát, a fantasztikus Noémit, aki a hazai gobelinművészet megalapozója volt, a másik fiát, a korszakos jelentőségű szobrász és éremművész Bénit, vagy mondhatnám a nemzetközi jelentőségű Czóbel Bélát, a legnagyobb mesterek közé tartozó Barcsay Jenőt és másokat. De most nem rájuk utaltam, hanem Vajda Lajosra és az általa megkezdett úton továbbhaladó Bálint Endrére, illetve Korniss Dezsőre. Az ő munkásságuk számomra a modern magyar képzőművészet csúcsát jelentik. A másik, nekem személy szerint is fontos hagyomány jövőre lesz ötvenéves. 1968-ban autodidakta, tehetséges fiatalemberek, akik gondoltak valamit a világról, dacolva a pártállami rezsim kötöttségeivel, a szentendrei templomdombon, a szabadban újra és újra kiállították a munkáikat. Az ő fellépésük, amely új irányt szabott a modern magyar kultúrának, számomra azért is nagyon fontos, mert ugyanannyira szól a szabadságról, mint a művészetről. E két élő hagyomány mellett alapvető tényező a város, amelyben ma is több száz képzőművész alkot. Természetesen fontos a mindezt megmutató csapat is, amelyet most éppen Ferenczy Múzeumi Centrumnak hívnak, de ebben a történetben nem mi vagyunk a legfontosabbnak. És ez nem valamiféle álszerénység.

A legutóbbi sajtótájékoztatóján is elmondta, hogy évről évre hihetetlenül nehéz támogatást szerezni az Art Capitalra. Előkészített szerződések, ígéretek mindig vannak, amik egy része vagy bejön, vagy nem, az idei eseménysorozat is ennek okán csúszott át őszre. Hogyan lehet ilyen bizonytalanságban, ilyen nyomás alatt hosszú távon tervezni?
Ha bizonytalan a finanszírozás, természetesen nem lehet felelősen tervezni. Ez most az Art Capital esetében megoldódni látszik: éppen a napokban írtam alá az egyik szponzorunkkal egy hároméves támogatási szerződést. Ettől függetlenül komoly probléma a magyar múzeumok alulfinanszírozása.

A magányos cédrus – Csontváry géniusza című tárlat a Várban

Felteszem, az olyan kiállítások, mint a migrációt körüljáró MIG21 vagy a Levitáció látogatottsága nem okozott csalódást az Art Capitalon. De mi a helyzet a (modern) klasszikusokhoz képest elhanyagolható vonzerővel bíró, kevésbé ismert kortárs művészekkel, akik sokszor komoly intellektuális kihívással szembesítik a nézőt? Lehet-e cél a reputációjuk növelése, illetve az, hogy a kortárs művészet ne csak egy szűk szellemi elit szubkultúrája legyen?
Lehet, persze, de nekem nincs ilyen célom. A kortárs képzőművészet soha nem volt a tömegek ügye, de azért szubkultúrának sem nevezném. Azon vagyunk, hogy a potenciális közönségünk minél nagyobb részét megszólítsuk. Ugyanakkor egy-egy mű szakmai vagy anyagi értékét nem feltétlenül a közönségérdeklődés határozza meg. Egy bugyuta Disney-figura több tíz-, akár több százmillió ember számára is fontos lehet, ezzel szemben Jeff Koons hajtogatott lufit idéző kutya-objektje, amely éppen a popkultúrára reflektál, legfeljebb néhány tízezer embert hoz lázba. Mindkét alkotás jelentősen formálja a vizuális kultúránkat, de Koons műve lényegesen jobban, mivel átírja a kánont. És hiába készül ugyanabból az anyagból, hasonló méretben: az egyik ezer forintot ér, a másik hárommilliárdot. Mi értékeket igyekszünk felmutatni az úgynevezett művelt nagyközönség számára, ezáltal formálva az ízlést – a popkultúra és a hozzá kapcsolódó tömegjelenségek, amelyek egyébként a művészetnek állandó témát adnak, nem befolyásolnak ebben.

Elárulta azt is, hogy nem az ország más kiállítóhelyeire, inkább a plázák és más „felüdülésipari” elfoglaltságot kínáló intézményekre tekint versenytársként. Ez így halott ügynek tűnik, bár nyilván nem a közönségszámra gondolt…
Úgy képzelem, hogy aki elmegy egy múzeumba, azt könnyebb megnyerni egy másik múzeumnak, mint az olyanokat, akik egyáltalán nem járnak kiállításokra. Ezért gondolom azt, hogy nekünk – például – egy nagy közönséget vonzó sztárkiállításra nem versenytársként, sokkal inkább olyan támogatásként kell gondolnunk, ami trendivé teszi a múzeumokat. A valódi versenytársunk a pláza, amely a mi közönségünket is csábítgatja. De ez messzire vezet…

Az idei Art Capitalon az otthontalanság és otthon nagyon is aktualizálható kérdése volt a központi téma, a művészi reflexióknak napjaink migrációs jelensége ágyazott meg. Jövőre az Ösvények a kertben mottóra épül a seregszemle, ami a téma gazdag kultúrtörténetén túl azért is érdekes lehet, mivel a kert motívuma a modernitásból teljesen kiveszett…
A kert a zsidó-keresztény kultúrában hagyományosan a Paradicsom szimbóluma. Különleges hely, amely egyszerre természetes és mesterséges (hiszen mesterségesen alakítjuk ki). Nyomasztóan nagy kultúrtörténete van, amely nyilván meg fog jelenni a munkákban is, de sokkal izgalmasabb, hogy miképpen lehet majd aktualizálni… Most tárgyalunk a kurátorokkal, hamarosan összeáll a program.

Tervezte a kisebb múzeumok, a Fő téri és egyéb galériák fejlesztését, vonzóvá tételét. Élénkebb lett a forgalom ezeken a kiállítóhelyeken?
Igen. Sajnos, anyagi okokból lassan haladunk, de általánosságban elmondható, hogy a megújult kismúzeumok látogatottsága ugrásszerűen megnőtt.

Milyen a kapcsolata a szentendrei városvezetéssel? Említette, hogy a városi képviselők többsége nem túl fogékony a kortárs képzőművészet iránt.
Ez így van – ebben sajnálatos módon nemigen különböznek a politikusok többségétől. A városvezetéssel viszont kitűnő a kapcsolat. Rengeteget számít, hogy Szentendrén olyan kulturális alpolgármester van, akinek nemcsak hivatalból fontos a múzeum. Ő nem pusztán méltányolja a törekvéseinket, de segít is, amiben tud.

Mint mondta, jelenleg az ismertség növelése a legfontosabb cél, jövőre aztán ráfordulhatnak az útra, ami nemzetközileg is pozicionálhatja az Art Capitalt. Az osztrák, szerb és szlovákiai közönség vagy a velencei biennálé kiemelkedő projektjeinek Szentendrére csábítása, a szintén jövőre esedékes, a jeruzsálemi Zsidó Múzeummal közös tárlat már elegendő lesz ahhoz, hogy a város felkerüljön a kortárs művészet világtérképére?
Attól függ, hol készítik azt a térképet. Magyarországról nézve bizonyosan részei vagyunk a nemzetközi szcénának, de például Nyugat-Európából vagy az Egyesült Államokból ez nem mindig látszik. Van, amikor ez súlyos méltánytalanság, de, őszintén szólva, nem minden esetben. Nem érdemes ezzel túl sokat foglalkozni – dolgozni kell a legjobb tudásunk szerint. A többi jön utána.

Gulyás Gábor
esztéta, filozófus, a Határ című irodalmi-kritikai folyóirat főszerkesztője (1992–1994), a Latin Betűk Kiadó vezetője (1994–1998), a Vulgo című bölcseleti folyóirat szerkesztője (1999–2006). Egyetemi oktató a Debreceni Egyetemen (1994–2005), a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (2009-2011), a Zsigmond Király Egyetemen (2011) és a MOME-n (2012). A debreceni Modem első igazgatója (2006–2011), később a Műcsarnok igazgatója (2011–2013), a Velencei Biennále nemzeti biztosa (2011–2014), jelenleg a Ferenczy Múzeumi Centrum (korábban a Ferenczy Múzeum) igazgatója.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula