“Nagyon megrázó volt, hogy az emberek hogyan próbálják fenntartani a normalitás látszatát a legszélsőségesebb körülmények között is” – Izsó Zitával beszélgettünk az Éjszakai földet érés című kötetéről

Napokban jelent meg a Gérecz Attila-díjas Izsó Zita Éjszakai földet érés című verseskötete, melynek olyan motívumai vannak, mint a háborús traumák, a nemi erőszak, a hit és a megbocsátás. A megrázó erejű kötetről beszélgettünk a szerzővel.

PZL – 061.hu

ELTE jogász szakán szereztél diplomát. Van-e valami, amit hasznosítani lehet a jogi kar után az irodalomban? Logikát, áttekinthetőséget, rendszerszerűséget, bármit….
Szerintem sokat lehet tanulni abból, ha az ember egy bizonyos ideig egy számára teljesen idegen közegbe kerül. Én ezt tapasztaltam meg az egyetemen, és nagyon érdekes volt próbára tenni, hogy az, amit egészen addig érvényesnek gondoltam, ott is működhet-e. És miközben próbáltam megtalálni a helyem ebben az idegen világban, nagyon sok mindent megtudtam magamról. Az egyik legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy rájöttem, bármit is érek el, soha nem tudok igazán örülni. Hiába voltak eredményeim, elégedettséget szinte sosem éreztem, inkább azt, hogy az elvárható minimumot teljesítettem, most vagyok nullán, így talán már elfogadható vagyok. Az én életemben a jogász szak elvégzése csak az eredményhajszolás része volt, egy nagyon jó egyetem egyik legnehezebb szakára szerettem volna járni, és azt a lehető legjobb eredménnyel elvégezni. Amikor ezt beláttam, akkor egy ideig még sokkal nehezebb volt, mint előtte, hiszen világossá vált, hogy csak az időmet pazarlom, de mégsem volt már értelme ott hagyni, mert már csak néhány szemeszter volt hátra, ráadásul másik szakot sem kezdhettem volna el, mert nagyrészt elhasználtam az államilag támogatott féléveimet. Így az utolsó évben kinéztem néhány érdekes kurzust a bölcsészkaron, és azokra is bejártam. Azt hiszem, ez segített átvészelni ezt az időszakot, mert végre megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember olyat tanul, igazán érdekli. Viszont azt hiszem, az egyetemen eltöltött évek valahogy hozzásegítettek a felnőtté váláshoz. Ha az embernek folyamatosan védenie kell az integritását, ha folyamatosan szembesül azzal, hogy mivel nem tud azonosulni, mit nem akar csinálni, akkor hamarabb rájön, hogy ki is ő valójában. Viszont nagyon érdekes, hogy az irodalom a jogász szak felvételi előkészítője miatt kezdett érdekelni: egy olyan tanár tartotta a magyarórákat, aki képes volt arra, hogy jelen idejűvé tegye azokat a műveket, amikről beszélt. Én soha korábban, egyetlen irodalom órán sem tapasztaltam, hogy így lehet beszélni szövegekről. Ezt a kiváló tanárt egyébként Luca Annának hívták, és később kiderült, hogy a kilencvenes években és a kétezres évek elején Holmiban és a Jelenkorban is megjelent néhány verse.

 

Angolból, németből, spanyolból és franciából is fordítasz. Az ugrások más és más nyelvi regiszterekbe, tradíciókba, inkább termékenyen hatnak rád, vagy belassítanak, és szükség van egy kis időre, hogy átállj más nyelvi logikákra
Nagyrészt olyan szerzőket választok, akiknek az alkotói világa nem áll távol tőlem: jelenleg egy argentin író, Rafael Pinedo posztapokaliptikus remekművén, a Plopon dolgozom, emellett elsősorban dél-amerikai költők verseit fordítom. A fordítás a saját írások szempontjából is hasznos tapasztalatot jelent, hiszen én a magyar nyelvvel dolgozom, magyarul kell megtalálnom a legjobb megoldásokat, ugyanakkor ki is kapcsol, mert sokkal intenzívebben bevonódom a másik alkotó világába, mintha csak olvasó lennék. Nagyon szeretek új szerzőket keresni, akiket érdemes lenne lefordítani, mert ha sikerül magyarul is elérhetővé tenni egy remekművet, az igazán katartikus élmény. Pontosan emlékszem például, hogy nagyon sok évvel ezelőtt Marlen Haushofer Die Wand (A fal) című műve miatt kezdtem fordítani, amire véletlenül találtam rá a Goethe Intézet könyvtárában. Úgy éreztem, ennek a műnek mindenképp olvashatónak kell lennie magyarul is. Nekem akkor még nem volt elég tapasztalatom ahhoz, hogy foglalkozzam vele, de szerencsére a regényt azóta lefordították, pont idén jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. 

Fotó: Veres Laura

A kötetnek van egy súlyos, drámai tónusa, háborús élmények sorát írod meg. Beszélnél erről? Honnan ez az érzékenység. honnan ez a tapasztalat?
Gyerekkoromtól foglalkoztat a háború lehetőségének gondolata, talán azért, mert amikor a nagymamám átélte a második világháborút, pont annyi idős volt, mint én akkor, amikor először mesélt nekem róla. Bár már akkor sem volt fiatal, a gyermekkori tapasztalatait, élményeit osztotta meg, nem reflektált rájuk, nem magyarázta, értékelte őket, nem fűzött hozzájuk utólagos magyarázatot, és ez az élményanyag a maga nyersségében rám annyi idősen elemi erővel hatott. Egyébként is pár éves koromtól volt egy olyan félelmem, hogy mindaz, ami körülvesz, nagyon törékeny, és hogy bármennyire is szeretnek, bármennyire is féltő gonddal vesznek körül, tulajdonképp egyedül vagyok, és bármi megtörténhet velem, senki sem véd meg. Négy éves koromban egyszer felébredtem az éjszaka közepén, és hiába szólongattam a szüleim. Ők csak egy emelettel lejjebb voltak, de én biztos voltam benne, hogy mindennek vége, örökre itt hagytak, kirángattam az egy éves húgomat a kiságyából, felöltöztettem, és már épp világgá akartam indulni vele, amikor anyukám feljött, hogy megnézzen minket, és ránk talált az ajtóban. Évekkel később derült ki, hogy édesapám ugyanezt megcsinálta az öccsével gyerekkorában, amikor csak átugrottak a szomszédba a nagyszüleim, és ő azt hitte, örökre elmentek. Úgy gondolom, ezek az érzések, a félelmek átadónak generációról generációra, hiába érezzük magunktól nagyon távolinak a konkrét traumákat, adott esetben a háborút. De ez önmagában még nem lenne magyarázat arra, hogy miért pont most foglalkozom ezzel a témával. Az elmúlt években elég sok olyan emberrel találkoztam és beszéltem, aki háborús területekről, elsősorban Szíriából és Afganisztánból érkezett. Nagyon megrázó volt, hogy az emberek hogyan próbálják fenntartani a normalitás látszatát a legszélsőségesebb körülmények között is. Én tulajdonképp az ő történeteiknek köszönhetően szembesültem azzal, hogy pontosan min mehettek át a nagyszüleim és a dédszüleim, és ennek köszönhetően beazonosíthatóbbakká váltak a saját félelmeim is. 

Vannak katonai erőszakot megíró versek, sokszor nincs lokáció, sem idő megadva, nyilván így lesz univerzális, de mégis meg kell kérdeznem: az Ivadékaikat a bölcsőszájú halak és a Minden házból elviszik a lányokat… című verseknek mik a tér-idő koordinátái, mi a magjuk, amikből végül megszülettek?
Ezek már a nagyszüleim háborús élményei, az első ciklus szerkezete ugyanis úgy épül fel, hogy jelenkori háborús konfliktusok színteréről eljutunk a térben és időben nem körülhatárolt történésekhez. Ez a rész már főleg a saját családom traumáit dolgozza fel, viszont kevéssé beazonosíthatóan, konkrét tértől, időtől és személyektől függetlenül. Én ugyanis nem konkrét háborús eseményekről szerettem volna írni, hanem az ember végtelen kiszolgáltatottságról és a sérülékenységéről, a béke és a biztonság viszonylagosságáról. Egyfajta állandó jelen időbe szerettem volna helyezni ezeket a történeteket, valahogy úgy, mint ahogy a nagymamám mesélte el nekem a gyerekkori élményeit. Mert talán ebből is látszik, hogy pontos a térbeli és időbeli koordináták megadása adott esetben becsapós is lehetne, mert azt a látszatot keltené, mintha hatalmunkban állna eltávolítani, karanténba zárni a történteket. Pedig ezek az események sosem zárulnak le akkor, amikor megtörténtek, ma is lehetnek következményeik, ilyen módin térben és időben is messzire juthatnak, akár a szétszóródott repeszdarabok.

Fotó: Veres Laura

Fontos számodra a hit, ami persze kiolvasható a verseidből, de sosem direkten. Miért?
A kötetben a szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetekre adható válaszkísérletek jelennek meg, és nem is a hit, hanem inkább a bizonytalanság, az a pillanat, amikor az ember mindenét elveszíti, és ha volt, akkor a hitét is. Szerintem nagyon sokat elárul az emberről, hogy szélsőséges helyzetben mihez fordul. Egy ima pedig adott esetben éppen olyan értelmetlennek tűnhet, mint ha valaki visszamegy a lebombázott háza romjaihoz, és elkezd mániákusan takarítani. De van jogunk bármelyik cselekedetre is azt mondani, hogy teljesen hiábavaló? Nevezhetjük-e bármelyiket racionálisabbnak? Engem talán leginkább ezek a helyzetek érdekelnek, és hogy hol húzódik a normális és az abnormális határa, mert mindezek nagyon sokat elárulnak az emberről. A személyes hitem pedig persze számomra fontos, de nem szeretném egyedüli megoldásként feltüntetni. Úgy gondolom, hogy a hit nem egy gyógyszer vagy mákony. Szerintem ha úgy tartjuk, hogy létezik valaki, akit többen Istennek nevezünk, akkor arra is rájöhetünk, hogy talán folyamatosan arra  tanít, hogy tudjak nélküle is élni, egyrészt, mert bármikor előfordulhat, hogy a mi hitünk is meginog, másrészt mert nagyon gyakori, hogy olyanoknak kell megpróbálnunk segíteni, akik nem hisznek, és lehet, hogy soha nem is fognak. Én amikor a legtöbbet szorongtam, és a legnagyobb mélypontjaimat éltem meg, akkor bármerre jártam, templomban, közösségben, imaházban, rendszeresen kihúztam a sok igekártya közül azt, hogy „így mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik a kísértéssel küzdenek.” (Zsid 2,18.) Ami persze lehet puszta véletlen is, mindenesetre az igazságtartalma nem nagyon vitatható.

Alig beszélsz egyes szám első személyben? Miért ez a távolságtartás?
Mert az azonosságra akartam rámutatni, nem a különbözőségre, és ehhez nem mindig az egyes szám első személyű megszólalásmód volt a legmegfelelőbb.

Láttál-e tényleg polipot, amely állat Az utolsó című versedben szerepel… Több állathoz fűz különleges viszony, a polipokhoz is?
A polip tulajdonképpen egy tintahal: Görögországban voltunk a férjemmel, Ayhan Gökhannal, amikor partra sodort a tenger egy tintahalat. Megpróbáltuk visszalökni valahogy, és nagy nehezen sikerült is. Aztán tovább sétáltunk azon a partszakaszon, és ismét láttunk a parton egy ugyanolyan állatot, de az már halott volt. Nem tudjuk, hogy ugyanaz a tintahal volt-e, amelyiket korábban visszadobtunk, vagy egy másik. Később arra gondoltam, hogy ha jobban megnézzük, valószínűleg meg tudtuk volna mondani. Vagy az is lehet, hogy halott volt már, amikor visszalöktük, csak magunkkal próbáltuk elhitetni, hogy tehetünk valamit. Néha a másikért teszünk valamit, de igazából magunkért, hogy a saját világképünk ne sérüljön. Azóta próbálom valahogy ezt a kettőt tudatosan elkülöníteni, hogy ne én tükröződjem mindenhol.  

Vezető kép: Veres Laura

2018-11-07T12:08:24+00:00 2018. november 4.|