Nagyvárosi disztópiák – Öt emlékezetes filmes vízió a jövő metropoliszairól

A múlt héten bemutatott Ragadozó városok című mozi elrugaszkodott, bár kétségtelenül izgalmas urbanisztikai látomásában lánctalpakon nyomuló városok vadásznak a kisebb településekre. Listánkhoz nem volt nehéz olyan emberlakta gigakaptárakat válogatnunk a nevesebb filmdisztópiák közül, amelynek híján vannak ennek a csodálatos képességnek, ugyanakkor látványban, funkcióban és gépészeti építészeti vonatkozásukban lazán állják a sarat a steampunk Londonnal szemben.

MAPET – 061.hu

Dark City (1998)

Alex Proyas, A holló rendezőjének kevéssé ismert, méltatlanul elfeledett és kétségtelenül legjobb munkája mondhatni az egy évvel később bemutatott Mátrix előképe, mind témája, mind látványvilága tekintetében. A Dark City ritka műfajhibrid, amely egységes vízióvá kalapálja össze a film noir, a disztópikus sci-fik vagy Fritz Lang klasszikusainak (Metropolis, M – Egy város keresi a gyilkost) hangulatát és vizualitását. A német expresszionizmus lenyomata leginkább az épületek szögletes, aszimmetrikus formáiban és a város struktúráját a lakói emlékeivel naponta „újrahangoló”  Idegenek Nosferatu-maszkolásán érhető tetten. Az extraterresztrikus kísérlet helyszínén soha nem kel fel a Nap, Patrick Tatopoulos látványtervező retro-futurista víziójában New York és Chicago jellegzetes 20. századi épületei és városképi elemei az európai akadémizmus és organikus építészet stílusjegyeivel csomósodnak össze. A látvány persze nem minden, Proyas nyomasztó atmoszférájú éjsötét mozija a létfilozófia sekélyebb vizében is megmártózik: az emlék és az identitás, a valóság és az illúzió kérdésköreit vizsgálja Kiefer Sutherland, Jennifer Connelly, William Hurt és főszereplőnk, az ismeretlen okból tévésorozatokba és B-filmekbe száműzött Rufus Sewell emlékezetes közreműködésével.

MegaCity One – Dredd (2012)

Érthetetlen, egyszersmind roppant sajnálatos, hogy a John Wagner és Carlos Ezquerra kultikus képregénysorozata alapján készült cyberpunk akciófilm annak idején elhasalt a mozipénztáraknál. Így sajnos lőttek a folytatásnak, helyette az elvileg idén startoló, a 2012-es filmre épülő sorozattal vigasztalódhatunk. Pedig Danny Cannon 1995-ös korhatáros próbálkozása után Pete Travis hektoliternyi vérben gázoló erőszakdáridójában tényleg minden összeállt, ami egy badass igazságosztó kalandjaira épülő franchise beindításához szükséges. Karl Urban alakítja a mufurc Dredd bírót, a törvény jövőbeli emberét, aki a posztapokaliptikus, bűnözéstől sújtott betonkaptárban egyszerre bírja és alkalmazza is előszeretettel rendőri, bírói és ítéletvégrehajtói jogkörét. A megalopolisz fogalmát már hosszú évtizedekkel előtt köztudatba emelte az építészszakma, és a cyberpunk atyja, William Gibson 1970-es évekbeli novelláiban is feltűnt már a Boston–Atlanta Metropolitan Axis óriási városkomplexuma az USA keleti partján. A Dredd cselekménye is errefelé zajlik: nagyrészt a keleten sorjázó nagyvárosok 800 milliós lakosságú egybefüggő masszájának egyik kétszáz emeletes, 75 ezer embert elnyelő lakótömbjében zajlik, ahol Dredd kénytelen halomra mészárolni egy hadtestnyi állig felfegyverzett brigantit. Ezek a nukleáris támadásra felkészített, vészhelyzetben hermetikusan lezáródó neobrutalista felhőkarcolók a bűn melegágyai, amelyeket körülvesz az architektúrájában és technológiájában kora 21. századi, rozsdálló maradványvilág. Mégis jobb itt, a radioaktív pusztasággá bombázott bolygó végeláthatatlan faveláiban és vertikális gettóiban, mint a városfalakon kívül, ahol kiakad a Geiger-Müller-számláló és vérszomjas mutánsok garázdálkodnak.

Manhattan – Menekülés New Yorkból (1981)

John Carpenter, a horror pápája, az erőszak pornográfusa a filmtörténet egyik legmenőbb akcióhősét adta nekünk: a fekete szemfedős, bakancsos, izompolós Snake Plissken figurája azonnal kultikus státuszba emelkedett Kurt Russell alakításában.  (A filmstúdió Chuck Norrist vagy Tommy Lee Jonest akarta a szerepre, de Clint Eastwood és Charles Bronson is szóba került). Sokan lopkodták és próbálták utánozni a Mad Max történetek világát és a klasszikus börtönfilmek elemeit ötvöző western-ízű akciófilmet, de minden próbálkozás elvérzett. A rendező régóta dédelgetett álmát valósította meg az 1997-ben játszódó történettel, amelyben a háborús hősből lett rosszfiút azzal bízzák meg, hogy szabadítsa ki az ország első emberét a börtönszigetté alakított, életfogytos bűnözők uralta Manhattanből. A büdzsébe nem fért bele az akkoriban méregdrága New York-i forgatás (kivéve egy kétéjszakás engedélyt a Szabadság-szobornak otthont adó Liberty Island-en), St. Louisban azonban olcsón és tárt karokkal várták a stábot. Carpenter repdesett a boldogságtól, mivel 1977-ben pusztító tűzvész nyomait hordozó belváros ideális helyszínnek bizonyult a jövőbeli lepattant Manhattan pótlékaként. A városvezetés hatalmas területen hagyta szabadon garázdálkodni a filmeseket, akik a Grand Central pályaudvar gyönyörű Beaux-Arts-épületének elhagyatott mását is megtalálták a címszereplő metropolisz historizáló, neoklasszicista vagy art deco architektúrájában eleve hasonlatos forgatási területen. A nyomasztó éjszakai városkép megalkotásában nagy szerepet játszott egy bizonyos James Cameron, aki zseniális konceptrajzokkal és festett hátterekkel járult hozzá a produkció diadalához.

 Los Angeles – Szárnyas fejvadász (1982)

2019-ben a kaliforniai nagyváros igazi futurisztikus neon-metropolisszá változik – repülő járgányokkal, hatalmas reklámfelületekkel -, ahol az emberi társadalom már túlnőtte saját életterét. Ridley Scott elgondolkodtató, olykor zavarba ejtően filozofikus hangvételű mesterművének Los Angelese valójában egy óriási városmontázs valódi, vagy csak az absztrakt művészetben létező városképi elemekből. Scott eredetileg New Yorkban akarta leforgatni a neo-noirt, azonban, mint Carpenternél jeleztük, akkoriban okosabb volt más külső helyszínben gondolkodni, maradtak hát Los Angelesnél. A Warner burbanki stúdióját úgyis belakták már a New York 1930-as, 40-es, 50-es évekbeli képét idéző makettek, közöttük az emblematikus rendőrségi toronyépületet ihlető Chrysler Building vagy a PanAm Building, amelynek  éjszakai kivilágításáról mintázták az ázsiai nő arcát mutató hatalmas kivetítő épülethomlokzatát. A film többi jellegzetes épületének eredetije már Los Angeles-i: a rendőrőrs aulájába lépve Deckard az 1939-ben átadott Union Station várócsarnokában jár, a replikánsvadász lakását pedig az organikus stílus atyja, Frank Lloyd Wright tervezte Ennis House-ban rendezték be. A nyitó képsorokon is látható Hádész-táj a végeláthatatlan absztrakt városszövetből kimagasodó, tűzcsóvákat kilövellő kibernetikus tornyokkal és a prekolumbiánus templomokat, mezopotámiai zikkuratokat idéző Tyrell-piramisokkal, a replikánsokat gyártó cég ikerszékházaival az egész film leghipnotikusabb víziója. A futurisztikus látványvilágáért felelős Syd Mead egyébként olyan filmek vizuális effektjeihez adagolta a grafikai muníciót, mint a Tron, az Aliens, vagy a Budapesten forgatott Szárnyas fejvadász 2049. A Philip K. Dick regényéből adaptált mű 2017-ben méltó folytatást kapott, bár kérdés, hogy Denis Villeneuve rendezése vagy inkább az újfent szenzációs és koncepciózus látvány jóvoltából.

Metropolis (1927)

Hiába bukott meg a bemutatásakor Fritz Lang mesterműve, a filmtörténet egyik első szuperprodukciójának hatása óriási volt: képsorai minduntalan visszaköszönnek a mozgóképkultúra termékeiben, Chaplin Modern időkjében, Alan Parker Pink Floyd-filmjében (A Fal), Ridley Scott Szárnyas fejvadászában vagy Luc Besson Az ötödik elemében. Alapforrása a sci-fi cyberpunk irányzatának, 1983-ban Giorgio Moroder modern zenékkel kiszínezve újította fel, és a Queen Radio Ga-Gájának klipjében is felhasználták. Az eredetileg építésznek készült rendezőt amerikai tanulmányútján, már New York kikötőjében megdelejezte a felhőkarcolók látványa, a Metropolis alapötlete is ott fogant meg benne. A film nagyszabású futurisztikus vízió a kapitalizálódó és egyre gépiesedő világról, egy olyan társadalomról, amelyben a gépek uralkodnak a félelemben tartott tömegek fölött. Ebben a deszakralizált, indusztrializált világban csupán egy kiváltságos, fényben és ragyogásban élő réteg élvezi a technikai fejlődés nyújtotta előnyöket, míg a város alsó szintjén tengődnek a mesterséges fényben robotoló csóró melósok. A két szintet liftek kötik össze, egyébként lakóik között nincs semmi kapcsolat. Mígnem, ugye…  A film falansztervilágának expresszionista ábrázolása Langnál nem annyira a valóságos léptékek eltorzításából, mint inkább egy eleve fantasztikus arányokkal bíró város monumentalitásából fakadt. A film terében való tájékozódást viszont nemcsak az építészeti sajátosságok segítik. A környezet alaphangulatát Lang építészeti díszletezéssel, intenzív fény-árnyék hatásokkal érte el, a világítás módja a geometriai formák, a testmozgás és az érzelmi állapotok összekapcsolásában is fontos jelentéshordozó eszköz. A Metropolis elkészítése majdnem két évet vett igénybe, a forgatás költségei pedig majdnem a csődbe sodorták az Európa UFA stúdiót, ami az akkori  egyik legrangosabb filmgyár volt. A rendező egyébként csak részben volt megelégedve a filmmel, a grandiózus látványvilágának megtervezésére viszont büszkeséggel töltötte el.

Kép: Metropolis

2019-01-05T06:51:22+00:00 2019. január 3.|