Szulák Andrea körül folyamatosan zajlik az élet. A tavalyi évadban több színházi premierje volt, jelenleg is folyamatosan játszik, fel-feltűnik tévéműsorokban és éli világát imádott kislányával. November 24-én, a Budapesti Kongresszusi Központban mutatja be új albumát, és szintén ezekben a napokban új könyve is a boltokba kerül. Mindkettőről beszélgettünk, és az elmúlt éveken is elmerengtünk Szulák Andreával.
L.T. – 061.hu
Amikor megláttam a koncerted plakátját, persze feltűnt a felírata: Szulák Andrea vadonatúj lemezének dalaival. Ezek szerint leesz új lemez…
Igen, lesz új album, óriási örömmel adom majd át a rajongóknak. Kicsit bizarrnak tűnik, hogy megjelenik, ugyanis egyáltalán nem készültem rá, hogy idén új lemezt adjak ki. Felgyorsultak az események, minden egyszerre történik körülöttem. November 24-én a lemezbemutató koncert napján megjelenik az új album, a címe: Így. Azért kapta ezt a címet, mert feldolgozások hallhatók rajta. Sajnos, a karrierem során nem alakult ki egy olyan csapat körülöttem, akik igazán nagy slágereket írtak volna nekem, ezért úgy döntöttem – mondhatnám viccesen – hogy akkor írok magamnak. Mindig más forrásokból kellett felépítenem magam, most is ezt teszem. Az utolsó két lemezemen jazz slágereket vettem alapul, most pedig olyan popdalokat választottam, amelyek az én tinédzserkorom legnagyobb sikerei voltak. Elég bátor vagy vakmerő vagyok már ahhoz, hogy Demjén Ferenc, Korál, az LGT vagy Katona Klári dalait elővegyem, és kicsit átalakítva újra előadjam. Olyan dalokat választottam, amelyekről úgy gondoltam, hogy tudok velük most közölni valamit.
Mennyiben alakulnak át ezek a slágerek?
A hangzásuk nagyon, hiszen szimfonikus zenei kísérettel szólalnak meg a lemezen és a koncerten is, Elek Norbert hangszerelte újra őket. A jelenlegi lelkiállapotomhoz, világomhoz ez a fajta zenei stílus illik.
Végig klasszikus hangszeres kísérettel énekelsz a koncerten?
Az egész koncert szimfonikus hangszereléssel szólal majd meg, de nemcsak az új lemez dalait énekelem. Lesznek musical slágerek, korábbi zenéim közül is válogattam. Többször koncerteztem már szimfonikus zenekarral, ezek közül is kiválasztottam néhány magyar nyelvű dalt, mert imádom őket.
fotó: Szulák Andrea archív
Ikonikus popslágerekhez nyúltál… Először talán a 80-as 90-es évek fordulóján, a Supra Hits albumokon és az akkor átalakuló Neotonban hallottalak énekelni. Ezek is „klasszikus” slágerek voltak. Azt gondoltam egyébként akkor, hogy több lehetőséget érdemelne ez a csaj. Te nem érezted így?
Abban a korszakban a kezdők – hiába akarták fiatalok lévén az „oroszlánt is” – sokkal kevésbé önző módon, sokkal visszafogottabb egoizmussal álltak a dolgokhoz. Én is tudomásul vettem, hogy bizony vannak előttem mások is és ki kell várnom a soromat. Nem volt egyszerű, sokan beleestünk a „várj, te még nem”, aztán azt, hogy „te most nem” utána pedig, hogy „te már nem” kategóriákba. Akkoriban még nem voltak a maihoz hasonló tehetségkutatók, ahonnan fél évente kikerül egy „hatalmas sztár”. Rengeteg munkával és megalkuvással önállóan kellett építkezni, megszerettetni magunkat a közönséggel és megküzdeni a konkurenciával. Rengeteg idő, munka és küzdelem kellett hozzá, de sok mindenre megtanítja az embert, úgyhogy én egy percét sem bánom. Utólag azt gondolom, nekem nem a lehetőségek hiányoztak, inkább azt bánom, hogy nem sikerült egy igazán jó zenész és szerzői csapatot kiépíteni magam köré, akik popsztárt tudtak volna belőlem faragni.
Sokáig külföldön énekeltél, Hollandiában, Németországban. Mi lett volna, ha kint maradsz?
Valószínűleg semmi. Ott minden utcasarkon remek énekesek százai állnak sorba, aki pedig odamegy, beállhat ennek a sornak a végére. Ráadásul akkoriban egy magyar énekesnőnek külföldön mindenhez külön papírra, engedélyre volt szükség, melyek megszerzése akár hetekbe is beletelhetett. Ennyit egy menedzser sem tudott várni. Mire pedig már szabadon lehetett volna utazni és dolgozni, már nem akartam menni, mert itthon is elindult velem az élet, amit nagyon élveztem.
Ez a popzenei karriered volt és persze a Xénia láz. Utóbbira hogy emlékszel vissza?
Ezeket az éveket tartom a legizgalmasabb éveimnek. Nagyon bántott, hogy a politika akkor valami piszkot talált ebben az egészben. Csodálatos heteket éltünk meg, a filmgyár pincéjében, egy díszletraktárban forgattunk, nagyon tehetséges fiatal filmesekkel, akik között ma már Oscar-közeli művészek, elismert rendezők és operatőrök vannak. Szerettem ezt az időszakot, szerettem, amit elértünk ezzel a projekttel.
fotó: Szulák Andrea archív
A popzene azóta is fontos maradt számodra, vagy mára átvette a helyét a musical és a jazz?
Nekem sosem a popzene volt a fontos, hanem maga a zene. A zenés színház pont akkor jött az életembe, amikor úgy éreztem, hogy váltani kellene, mert ahhoz már nem vagyok elég fiatal, hogy szexi cuccokban hirdessem, hogy milyen jó csaj vagyok, viszont annyira öregnek sem éreztem magam, hogy a pálya széléről nézzem, mit csinálnak mások. Ekkor érkezett a felkérés, hogy játsszam a Hotel Menthol című darabban, amit imádtam, és ahogy teltek a hetek és a hónapok, egyre inkább azt éreztem, megtaláltam, amit kerestem. A Hotel Menthol kapcsán több színház szakember is felfigyelt rám, egyik szerep hozta a másikat. Nagyon szerencsés és örömteli váltás volt.
Mi volt a legnehezebb?
Megérezni és alkalmazni azt a fajta szakmai alázatot, a csapat iránti elkötelezettséget, ami egy popzenész életében sosincs jelen. Egy popzenész laza, bohém, nem veszi olyan nagyon komolyan sem a határidőket sem a megbeszélt időpontokat. Egy színházi közösségben ilyesmit nem engedhet meg magának az ember. Mindig pontosnak, felkészültnek kell lenni és az átlagosnál sokkal magasabb szintre kell emelni az empátiás készségünket, új és szigorú szabályokat kell megtanulni és betartani. Furcsa módon egyébként szinte egyáltalán nem esett ez nehezemre, hamar beletanultam az új helyzetbe. Talán ezért is szerettek velem dolgozni a színházi emberek.
Már mintha eltávolodtál volna a zenei színpadoktól…
Mostanában úgy érzem, a zenés színpadokon nagyon kevés az olyan szerep, amelyben igazán fontos tudnék lenni. Ezért nem is ragaszkodom hozzá. Ezzel együtt a prózai színházi szerepeket sem én kerestem, ezeket is csak úgy „adta az élet” mint ahogy minden mást is az elmúlt évtizedek folyamán. Sosem ácsingóztam, kapartam a lehetőségekért, mindig azok találtak meg engem.
A prózai színházban elfogadtak színésznőként?
Igen, mára mindenképpen, de az elején sem éreztem, hogy negatívan állnának hozzám. Talán csak az első években éreztem néha, hogy néhányan rám néznek és talán azt gondolják, „mit keres itt ez a táncdalénekesnő”. De ez is hamar elmúlt. A valós teljesítmény mindig meggyőzi a legnagyobb kétkedőket is.
fotó: Szulák Andrea archív
A televízió nem hiányzik?
Egyáltalán nem. Nagyon jól jött az Ének iskolája és a Nagy Duett, amelyeket imádtam, de ennél többre nincs is szükségem. Csak olyan dolgot vállalok, csak olyan feladatokkal vagyok hajlandó foglalkozni, amelyekkel azonosulni tudok és amelyek valódiak. Az Ének iskolája pont ilyen volt.
Készítenél újra Szulák Showt? Vagy Activityt?
Biztosan nem. Az Activityt nagyon szerettem, ott tényleg önmagam lehettem, és nagyon jól éreztem magam, de nem hiszem, hogy az a műsor ma még ugyanúgy tudna működni. A Szulák Show esetében már más a helyzet. Amikor a kislányom született, kiszálltam belőle, de azt hiszem, ezt mindenképp megtettem volna. A „bekérdezős” bulvár nem az én világom, márpedig ezt várták volna tőlem.
Ezek szerint bulvárkönyvet biztosan nem írtál. A november 24-i koncerttel szinte egy napon a könyved is kezbe vehetik az érdeklődők. Ennek lesz köze a zenéhez?
Alapvetően nincs. Hozzám köze van, így áttételesen a zenéhez is. Afféle gasztronómiai kalandozás ez a kötet a privát életemben. Semmiképpen sem bulvárkönyv, inkább afféle haveri sztorizgatás, receptekkel kísérve. A barátaim, akik látták a Facebookon kiposztolt fotókat, amelyek az általam készített kajákról készültek, már régóta mondogatták, hogy ebből könyvet kellene írni. Nekem eredetileg nem volt ilyen vágyam, de aztán egy kiadó megtalált, és azt gondoltam, miért ne… A nagy kérdés az volt, hogy mi legyen a receptek közötti összekötő szál. Úgy döntöttem, az én sztorijaim passzolnak legjobban azokhoz az ételekhez, amelyeket én gyakran készítek otthon a családnak és a barátoknak. Egy furcsa, de szerethető „egyveleg” született, régóta dédelgetem, idén nyáron végre szakítottam időt rá, hogy megírjam.
Sok dologba belevágtál már, egészen biztosan voltak nehezebb időszakok, de amikor rád néz az ember, mégis elhiszi, hogy e körül a nő körül kerek a világ. Honnan ez a megkérdőjelezhetetlen optimizmus?
Hosszú évek alatt rájöttem, hogy csak így érdemes. Mindig, amikor a béka feneke alatt érzem magam, akkor kapok egy jelet, ami arra utal, hogy nekem nem az a dolgom, hogy elkeseredjek, hogy megtörjek, hogy belebetegedjek a saját létembe, hanem az, hogy örüljek az életnek és értékeljem az engem körülvevő dolgokat. Ehhez mindig kapok afféle kis „desszerteket, ajándékokat”, hogy továbbra is optimista maradjak. Vannak persze mélypontok, de mindig megtalálom a kapaszkodót, mindig megtalálom, amiben hinni tudok. Azt hiszem, hogy még valamikor kislány koromban ráhangoltam maga arra, hogy bizony nem félig üres, hanem félig tele van az a pohár. Ehhez tartom is magam és eddig még bejött.