“Ne tessék összekeverni az érzékenységet az együttérzéssel” – Interjú Jászberényi Sándorral

 

Egyrészt szörnyű az a helyzet ma Magyarországon, hogy az emberek nem tudnak szelektáltan olvasni. Valamivel több hozzáférésem van a Közel-Kelethez, mint a legtöbb magyar újságírónak, tekintve, hogy ott élek, ez azonban nem jelenti, hogy az én véleményemet tény cikként kell kezelni – márpedig ma Magyarországon az olvasó így olvas. Ennek a felelősségét nem jó vállalni. A jelenleg zajló történelmi időkben, amikor az ország hiszterizáltsága ilyen fokon van, valóban van bennem egy olyan törekvés, hogy távolmaradjak az olyan vitáktól, ahol politikai tőkére lehet váltani egy-egy véleményt, mondjuk az enyémet és be lehet helyezni a magyar politikai érvelésbe. Hívni még mindig hívnak szerencsére, el is megyek, de ennek ugye földrajzi akadályai vannak. Egyik szerkesztőség sem tud taxit küldeni mondjuk Kairóba. 

 

Nem igazán érdekel, hogy mit gondol a tág környezetem. Nagyon szűk baráti köröm van, akik pontosan értik, hogy mit és miért teszek. Ha reagálok valamire annak eléggé jó oka van. Az idegeim is rendben vannak, tehát nem ugrálok kapualjakba, ha felborul egy kuka vagy ilyesmi.

Jeleneleg az érzékenység korában élünk. Mindenki pofázik az érzékenységről, mindenki csuda érzékeny, megértő, mély, költői lélek. Általában ez egészen addig tart, amig  tétje nem lesz a moralitásnak és nincs effektív felelősség. Amit én tendenciózusnak látok, hogy korunk nagy moralistái bármikor készek elhallgatni, ha azok a saját illetve a baráti körük érdekeit sértik, ez a jelenség pedig nem politika függő. 

Elképesztő ez a fajta érzéketlenség, ami jellemzi a korunkat és minden generációt, a legfiatalabbakat is. Senki sem gondolkodik, hogy mibe megy bele, milyen következményekkel, hogyan. Nagyítóval kell keresni azt, aki nem adná el az anyját is két lájkért. Szóval a szenvedés és a nyomor érzéketlenné tesz, ez így igaz. Ezt tessék úgy érteni, hogy nem posztolok nyomorban élő gyerekekről képeket lájkvadászat céljából és nem tépem feleslegesen a számat, úgy hogy közben nincs cselekvés. Ne tessék összekeverni az érzékenységet az együttérzéssel. Én együttérezni próbálok, nem érzékenykedni. Ez utóbbit ugyanis kifelé mutatod.

 

Jelenleg háron állásban dolgozom, az irodalom csak hobbi. Amint lesz időm, mondjuk egy évem, hogy semmi mással ne foglalkozzak, regényt fogok írni. Vagy nem. Attól függ, hogy lesz-e kedvem hozzá.

 

Persze, de általában azok, akikkel dolgozom tiszteletben tartják a véleményemet, még, ha vitázunk is. A teljesen sötét dilettáns seggfejekkel vitatkozni nem nagyon érdemes, azokkal sem, akik mindenáron vallási dogmaként kezelnek politikai kérdéseket. Egy felkészült egyet nem értő aranyat ér. Ilyenkor produktív a vita.

Lapszerkesztőkkel konfliktusaim első körben azért támadtak mert a.) nem fizettek ki b.) megalázóan bántak velem, amit az ember egy konfliktuszónából hazatérve nem visel jól.

Lövése nincs senkinek, milyen az, bemenni mondjuk Qameslitől Kobani-ig Szíriában éjszaka. Nem tudják milyen az a folyamatos ágyuzás, hogy rázkódik alattad a föld. Mennyit ér meg neked a bal kezed, a lábad?

Magyarországon hagyományosan nincs pénz az ilyesmire, ergo a főszerkesztők (tisztelet a kivételnek) nem is tudják milyen remek üzletet kötnek, hogy ilyen kevés pénzért volt emberük a terepen. A leghangosabb kritikusok is általában azok, akiknek eszük ágában sem lenne semmi pénzért sem betenni a lábukat egy-egy konfliktuszónába.

 

A magyar irodalmi élet már régen nem az esztétikumról szól, hanem arról, ki, hogyan kaphat meg állami díjakat. Megy a lökdösődés, az egymás hátvakarása. Ugyanaz ment az Orbán rezsim előtt, mint ami most megy, csak a nevek változtak, a gyakorlat nem. A kortárs magyar irodalomban egy kezeden meg tudod számolni, hány olyan író van, aki nem gondolja úgy, hogy az államnak kellene eltartania, alsó hangon is támogatnia, csak azért mert író. Én ezt nem gondolom így, és azt sem gondolom, hogy egy irodalmi teljesítmény az álltal mérhető, hogy egyébként a jól felrajzolható (baráti-munka) kapcsolathálóból ki dicsért meg, írt rólad jó kritikát.

A magam részéről remekül szórakozom azon, hogy meghekkeltem a rendszert. Gyönyörűen megpróbálták elhallgatni a könyvemet, kicsinyíteni ésatöbbi. A Litera helyett írt rólam a Guardian, a Móricz ösztöndíj helyett jelöltek a Kirkuss-ra. Ezek azok a platformok, ahol nem számít, hogy kinek vagy a kis barátja. Már alig várom, hogy megjelenjen az új novelláskötetem, látom magam előtt a sok fogcsikorgatót, aki már alig várja, hogy írhasson valami földbe döngölőt, hogy minősítgessen ésatöbbi, hogy lehessen egy kis elégtétele. Elég sekély e kéj.

 

Ez szerintem elsősorban ízlés kérdése. Speciel kifejezetten szerettem Proust-ot, de eszembe sem jutna úgy írni, mint ő.

 

Abszolút, sőt szeretném. A fél karomat adnám egy kis csendért, hogy lehessek napokig internet nélkül, hogy ne kelljen megfeszülnöm mindenért. El tudnám képzelni magam valami parasztházban a világ végén, közel az erdőhőz. Oroszokat olvasnék, ilyenek. Jelenleg azonban hasít az üzlet, egyre több a háború, amiből élek, ez pedig csak rosszabb lesz, szóval nincs nagyon megállás.