Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 1.2K
  •  
    1.2K
    Shares

Ötvenöt éve, 1965. április 23-án egy többlépcsős robbantássorozat végső, negyedik aktusával földig rombolták a Nemzeti Színházat, ahol az ország vezető társulata, színészlegendák hosszú sora játszott a színpadon 56 éven át. A második világháború alatt komoly károkat szenvedett, 1956-ot is túlélt épületet nem iparkodott helyreállítatni a kádári diktatúra, amely néhány év múlva balesetveszély és korszerűtlenség mellett városrendezési tervekre és a metró építésére hivatkozva szanálásra ítélte a nemzet színházát. A hivatalos indoklást sokan ma is elfogadják, pedig a visszaemlékezések és dokumentumok azt sugallják, hogy inkább a rendszer aljas és szimbolikus bosszújáról volt szó.

MP – 061.hu

“Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas dördülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam. ‘Megátkoz benneteket az én székely Istenem!’ – mondta, s rettentő fájdalommal megindult felfelé, a Duna irányába”.

Így emlékezett vissza a színészzseni Őze Lajos az 1965. április 23-án történtekre, amikor az utolsó homlokzat is leomlott a Blaha Lujza téren, amely 1908 és 1964 között otthont adott a nemzet színházának. Az első robbantást véletlenül pont az 1848-as magyar forradalom kitörésének évfordulójára, március 15-ére időzítette a kommunista hatalom.  A Kossuth-djas Szörényi Éva, aki 1956-ban a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának tagjaként részt vett a forradalomban, majd a megtorlások elől elhagyta az országot, így emlékszik a hírre:

“Sírtam és nem hittem el. Férjem felháborodott és megrendült. Szakemberként állította, a nemzeti érzés elleni hadművelet volt az épület felrobbantása, mert minden műszaki és építészeti gondot meg lehetett volna oldani”.

A Nemzeti Színház bontási munkálatai (Fotó: Fényes Tamás/MTI)

Az 1964-es februári bejelentéskor a lapok egyébként azt az utasítás kapták: „Nem gyászolni. Nem írni, minél kevesebb hírt adni”. Június 28-án, a Lear király előadásán hangzottak el az utolsó szavak a színpadról, Gelley Kornél szájából:

„Nehéz idő sújt: itt engedni kell…”

A társulatból olyan színészlegendák búcsúztak a színháztól, mint Básti Lajos, Sinkovits Imre, Kálmán György, Kállai Ferenc, Törőcsik Mari, Berek Kati és Máthé Erzsi. Rajtuk kívül szinte a teljes hazai színésztársadalom, még a feketeöves kommunista Gobbi Hilda is elképedve gyászolta a Nemzetit, kivéve Major Tamást, a színház akkor már leváltott főrendezőjét, aki Kádár és Aczél György oldalán, a teljes cselédsajtó asszisztálásával pártolta a pusztítást, az épület lerombolása előtt nem sokkal pedig kitüntették.

Az első Nemzeti

A Nemzeti Színházat először gróf Széchenyi István álmodta meg a pesti Duna-partra. Pompázatos épületet tervezett, és az intézményt részvénytársaságként szerette volna üzemeltetni. A gróf 1832-es, A magyar játékszínről című röpiratában indítványozta a nagyszabású színház felépítését. Végül az első állandó magyar színházat 1837-ben nyitották meg Pesti Magyar Színház néven (1840-ben nevezték át Nemzeti Színházra) a Rákóczi úton, az Astoria szállóval szemben lévő, Grassalkovich-féle telken. A közadakozásból, Pest megye támogatásával felépített színház dísztelen, egyemeletes épület volt. Ez volt a negyedik magyar nyelvű játékszín Magyarországon Kolozsvár, Miskolc, Balatonfüred után, miközben Pesten egy 3200 fős befogadóképességű német színház már 1812 óta működött.

1875-ben a színházépületet megnagyobbították, de a főváros tűzrendészeti okokra hivatkozva 1908-tól nem engedélyezte a további működést, ezért a társulat 1913-ban átköltözött az eredetileg zenés és könnyedebb műfajú darabok játszására létrehozott Népszínház épületébe, az első Nemzeti Színház házát meg lebontották. Akkor is zokogva búcsúztak a színészek, köztük Jászai Mari, Ódry Árpád, Pethes Sándor, Újházi Ede, Márkus Emília, és velük sírt és háborgott a közönség.

A Népszínház, a későbbi Nemzeti Színház épülete 1893-ban (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)

Könnyű múzsák és színészóriások

A Kerepesi út és a Sertéskereskedő utca (ma: Rákóczi út és Népszínház utca) találkozásánál álló neoreneszánsz, háromemeletes színházat Ferdinand Fellner és Hermann Helmer tervei alapján 1872-75 között építették. Főhomlokzata az eredeti tervekkel ellentétben nem a nagykörút, hanem a város felé fordult, a térre néző timpanonban domborművek, az első emeleti ablakok felett pedig Kisfaludy Károly, Egressy Béni és Gaal József szobra állt.

Az akkoriban a legmodernebbek közé tartozó épületet közel négyszáz gázláng és 140 „lángzós” csillár világította meg, a patkó alakú, háromszintes nézőtéren 1407 ülő-, 475 állóhely és 50 páholy volt. Külön páholy az ország és a város előkelőségeinek, sőt a harmadik emeleten a színészeknek is. Díszes volt a foyer, benne büfével, cukrászdával, volt fogadóterem, balett- és festőterem, sok kiszolgáló helyiség, a falakon freskók, mindenhol díszítettség, mívesség. A színek közül a fehér, a drapp és az arany dominált.

Az 1875. október 15-i ünnepélyes avatást személyes jelenlétével tüntette ki Ferenc József és Rudolf trónörökös. A színház vezetőjévé a szélesebb néptömegek szórakoztatásáról való gondoskodás egyik szószólóját, a sokoldalú publicista Rákosi Jenőt nevezték ki, aki több évtizedes sikerpályára állította a Népszínházat. A „nemzet csalogánya” Blaha Lujza népszerűsége minden képzeletet felülmúlt, ő egyfajta idegenforgalmi látványossággá is vált Budapesten. Az 1880-90-es években második virágkorát élte a színház Evva Lajos igazgatása alatt, majd Porzsolt Kálmán regnálása idején, 1897-ben szerződött a társulathoz az ünnepelt primadonna Fedák Sári. Tíz évvel később a Népszínház kezdett alulmaradni a hasonló repertoárban utazó Vígszínházzal, Magyar Színházzal és Király Színházzal folytatott versenyben. Vidor Pál igazgató 1906-ban öngyilkos lett, a társulat feloszlott, az épületet 1908-ban a Nemzeti Színház bérelte ki.

Múltak az évek, a társulat otthonra lelt az épületben. A Nemzetinél mögött, egy hirdetőoszlop tetején lévő legendás “randevúóra” hagyományos találkozóhelye volt a pesti szerelmeseknek, amit a híres sláger is megörökít:

Az épület alaposan megrongálódott a második világháborúban, az ’56-os forradalom alatt is megsérült több helyen, a következő évben átesett némi helyrepofozáson. A műszakiak valóban sokat küzdöttek az állapotával, ráadásul a háborúban fontos dokumentációk vesztek oda, ami megnehezítette a karbantartást. Kóborárammal, a homlokzati elemek hullásával és a patkányokkal is harcban álltak a dolgozók. Már 1948-ban balesetveszélyesnek minősítették az épületet, de hiába mondták ki, hogy “a teljes renoválás feltétlenül szükséges”, nem történt semmi, csak kisebb javításokra futotta. A metróépítés Blaha Lujza teret érintő megoldásaira 16 műszaki változatot dolgoztak ki, ezek között voltak olyanok, amelyek nem számoltak az épület megsemmisítésével. Nem is csoda, hiszen a párizsi opera alatt is hatalmas metróállomás épült, s több mint száz esztendeje zavartalanul áll az épület.

De Aczél és Major elvtársék úgy döntöttek, nem akarják az épületet megmenteni. 

A Nemzeti Színház épületét végül eltörölték a föld színéről, az új palota felépítéséig pedig 2002. március 15-éig kellett várni, akkor adták át a Lágymányosi híd pesti hídfőjéhez közeli területen. Törőcsik Mari, aki 1965-ben harmincévesen volt a Nemzeti tagja, 67 évesen tartotta meg az új Nemzetiben a nyitóbeszédet. Ő volt a régi társulat egyetlen még élő tagja, akit az új Nemzetihez is azonnal szerződtettek.

Kiemelt kép: A Népszínház (1908-tól a Nemzeti Színház) épülete 1875 körül (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet HU.BFL.XV.19.d.1.05.103)  


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 1.2K
  •  
    1.2K
    Shares