„Nekünk itt, Venezuelában feladatunk is van: menteni a magyar értékeket…” – Kunckelné Fényes Ildikóval Latin-Amerika magyar nagyasszonyával beszélgettünk

Kunckelné Fényes Ildikó nevét Latin-Amerika összes magyar közösségében ismerik, a venezuelai magyar kolónia egyik meghatározó egyénisége, a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségének elnöke, aki a magyar államhoz kötődő vagy politika természetű megbízás nélkül, emberségből dolgozik a magyar ügyért évtizedek óta. A diaszpóra magyarság segítésére létrejött Kőrösi-Csoma Sándor ösztöndíj nyerteseinek tartott előadása után beszélgettünk vele, a dél-amerikai magyar kivándorlók első hullámairól, honvágyról, nyelvről és unokáikról, akik sok esetben már nem beszélnek magyarul, mégis meg akarják tartani identitásukat.

ZALKA SZILVIA – 061.hu

Hogyan került családjával Venezuelába, és honnan származik ez az erős segítő szándék a honfitársai felé?
Örökség, egy szóval ezt mondhatnám. Valahol édesapám munkásságát vittem tovább, aki úgy gondolta, nekünk itt Venezuelában feladatunk is van: menteni a magyar kultúrát, a magyar értékeket és életmódot. Kisgyerekkoromban ebben éltem, apám csinálta az első magyar rendezvényt Caracasban, egy Szent István napi ünnepet. Egyébként gépészmérnök volt, egyetemi tanár, de magyar irodalmat tanított az emigráns gyerekeknek; az unokáinak is a Toldit olvasta esti mese gyanánt, szenvedélye volt a magyarság. Ő úgy tartotta, mi nem kivándorlók, hanem háborús menekültek vagyunk, s ez igaz is volt, hiszen szókimondó emberként, erős jobboldaliként, nem túl sok jó várt volna rá, ha a II. világháború után Budapesten maradunk. Nagyapám mellett – aki anno a Nemzeti Bankban volt igazgató -, megtapasztalt már egy s mást: 1919-ben, 18 évesen kísérte az édesapját, akit kerestek. Azt mondta neki: „fiam, ha elfognak, lőj fejbe”. Szóval apámnak szép emlékei voltak, így ha azt hallotta, hogy kommunizmus, irány a másik irány! Így érkeztünk 1947. decemberében Venezuelába, az egyik legelső hajón voltunk, amely magyar emigránsokat is szállított.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Miért éppen Venezuela?
Mi is, ahogy sokan mások, az Egyesült Államokba jelentkeztünk, de 7 évet kellett volna várni, mert ex-ellenség voltunk. Ezért Ausztráliától kezdve Argentínáig több helyre is beadta a kérvényt édesapám, s azt mondta, hogy bízzuk a jó Istenre, ami előbb befut, oda megyünk: így lett Venezuela. Apám aztán elment a könyvtárba, és megnézte, mi is az a hely. Természetesen spanyolul nem tudtunk, de angolul beszéltünk valamelyest, ezzel boldogultunk is az elején. Aztán később, a hét év leteltével mehettünk volna az Államokba is, de akkor már nem akartunk tovább állni.

Így ön második generációs bevándorló lett, de ha jól tudom, vannak a latin-amerikai országokban régebben érkezett magyar bevándorlók is, ugye?
Igen, ilyen szempontból, azaz összetételükben mások a déli és az északi féltekén található közösségek. A földrész déli felén már a 4-5. generációnál tartanak, míg Venezuelában még csak a 2-3. generációnál. A déliek sokkal idősebb kolóniák, páran már a XIX. század végén érkeztek, aztán az első és második világháború idején, és persze 56-ban is, de akkor kevesebben, mivel politikai okokból kifolyólag már lehetett menni az USA-ba, hisz ők a kommunisták elől menekültek, szívesebben fogadták őket.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Akkoriban mekkora, milyen volt a caracasi magyar közösség?
Szinte abszolút nem volt, pár százan voltunk. A földrészt tekintve a déli rész egészen más, az egyenlítőtől északra csak Venezuelában volt szervezett magyar élet. Az ország nagyon erős gazdasági fejlődésen ment keresztül épp az azt követő időszakban, amikor mi megérkeztünk. Aki a második világháború közben-után jött ki, úgy gondolom, elég jól képzett volt, szinte nem is ismerek olyan magyart, aki ne találta volna meg a szerencséjét, legyen az autószerelő, orvos, vagy tanár. Olyan jól működött a kolónia is, hogy ha felbukkant valahol egy magyar, rögtön valamelyik nőegyletünket hívták a hatóságok, s egyből lehetett neki segíteni. Ez volt egyébként mindenhol az első, hogy segélyegyleteket hoztak létre a kivándorlók.

Hogyan kezdték meg a közösségszervező, segítő munkát?
Az emberek összejöttek, hisz a hajóról vagy a táborból már ismerték egymást sokan. Ennek első központjai, helyszínei az egyházak, templomok voltak, aztán jött a segélyegylet, ahova be lehetett fizetni, és ebből a pénzből egymást segítették, ha például orvos kellett, vagy hasonló kiadás merült fel. S aztán jöttek a cserkészcsapatok, a néptánc körök, a hétvégi iskolák. A magyar egy nagyon jó kolónia volt: ez abból is látszott, hogy a segélyegylet hamar megszűnt, mert nem volt rá szükség, boldogultunk.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ön eredetileg fizikus, egyetemi oktató. Hogyan talált második hivatásra a magyar közösségben?
Annak idején Venezuelában nem volt fizika szak az egyetemeken, így egy olajtársaság ösztöndíjával kerültem Amerikába, ahol lediplomáztam, s utána el is kezdtem fizikát tanítani, spanyol, orosz, lengyel, német tanártársaim voltak, velük indítottuk el a fizika fakultást a caracasi egyetemen. S aztán hirtelen be is választottak a helyi magyar ház választmányába, hiszen mindig ott voltam, tevékenykedtem. Eleinte kultúrával foglalkoztam, aztán férjhez mentem, jöttek a gyerekek, cserkészeket, néptáncosokat pártfogoltam, intéztem az ügyeiket. A magyar házat abból tartottuk fenn, hogy kiadtuk: 1964-re már saját épületünk volt, s amikor nem volt saját rendezvényünk, kiadtuk esküvőkre, különböző eseményekre. Ha mi rendeztünk vacsorákat, akkor – főleg a női tagok -megvették az alapanyagokat, megfőzték a vacsorát, aztán adományért megvendégeltük a közösséget. A bevétel mindig a magyar háznak ment, vagy mondjuk a néptáncosok ruháinak megvásárlására. Volt olyan őszi vásár is, ahol ezer ember jött össze, 900 adag töltött káposztát és lángost készítettünk, ennek a bevételéből az egyházközséget, templomot támogattuk.

Később a Latin Amerika Magyar Országos Szervezetek Szövetsége elnökévé választották. Ez a szervezet alapszabálya szerint a magyarság érdekképviseletével foglalkozik, összefogja a földrész magyar szervezeteit, feladata a magyar nyelv és kultúra megőrzése, kapcsolatot tart az anyaországgal, ám kormányoktól független és nem folytat pártpolitikát. Akkoriban, mikor Ön elkezdte a szervezeten belüli tevékenységét, milyen volt a kapcsolat az anyaországgal?
Ez a fajta kapcsolattartás egy új keletű dolog. Az 1989-es rendszerváltás előtt mindig azt mondtuk, hogy a hivatalos Magyarországgal semmiféle kapcsolatot nem tartunk, mert az egy idegen katonaság által megszállt ország, s azok, akik ott most vezetők, nem képviselik a magyarságot. Ez olyannyira működött, hogy amikor lett külképviselet Caracasban, senki nem volt hajlandó velük szóba állni. A kapcsolat az anyaországgal csak magán úton létezett, támogattunk például árvíz elöntötte erdélyi falut, vagy templomtatarozást otthon, de egyébként, hivatalosan mindenki tartotta magát ehhez az említett bojkotthoz. Amikor a szabad magyar parlament első ülését megtartották, akkor mentem be életemben először a magyar nagykövetségre és kértem az állampolgárságot. A nagykövet készséggel fogadott, megértette, hogy eddig nem kerestük a kapcsolatot vele, de abban maradtunk, hogy szívesen dolgozunk együtt az új, szabad Magyarországért. Aztán a szocialista kormányok bezárták a magyar követségeket az egész földrészen, azóta sincs Venezuelában magyar nagykövetség. De később aztán mindig volt egy kinevezett nagykövet, meg helyben tiszteletbeli konzulátus. Most Quitoban, Ecuadorban van egy nagykövetasszony, hozzá tartozunk, és van egy tiszteletbeli konzulátusunk is.

Fotó: Horváth Péter Gyula

És az utóbbi években segítik a kinti magyar közösségek életét a Kőrösi-Csoma Sándor ösztöndíjasok is, akik egy állami pályázatnak köszönhetően töltetnek el 6-8 hónapot a célországokban. Milyen pluszt tudnak adni a latin-amerikai magyaroknak ezek az egyetemisták, szakemberek?
Ezek a fiatalok nagyon fontosak főleg a néptánc és a magyar nyelv tanítása szempontjából. Régebben ezek voltak azok a területek, amelyeken keresztül meg lehetett tartani a közösségeket, persze a templomon és a cserkészeten túl. A mai fiatalok tudják, hogy Magyarországon jó, de azért olyan „hú de messze van”. Generációról generációra kopik az egymásnak átadott nyelvtudásunk is, így a magyar tanulásban is sokat segítenek az ösztöndíjasok. Találékonyak ezek a fiatalok, akik jönnek, és az is érdekes a gyerekeink, unokáink számára, hogy ők tényleg „onnan valók”. Komoly terepmunkájuk is van, Argentínában például házról házra jártak az ösztöndíjasok, megkérdezték a magyarokat, ki mit szeretne, mire lenne szüksége, hogy eljöjjön a közösségbe, ezzel pezsdítették fel egy kicsit az ottani életet. De szintén Argentínában ért el nagy eredményt Zsonda Márk is, aki az egészen északon élő magyarokat kutatta fel, akik még az első világháború idején kihozott magyar parasztok leszármazottai. Ők csaknem beolvadtak, de hála a kutatónak, mára már alakult egy újabb magyar szervezet ott. Nagy eredmény az is, hogy Paraguayba idén először ment KCSP ösztöndíjas, ott is évek óta alakulóban van a magyar közösségi élet.

Hogyan lehet felébreszteni az érdeklődést egy negyedik-ötödik generációs magyarban, aki történetesen még gyerek vagy nagyon fiatal?
Élményekkel! Magam is tanár vagyok, tudom, hogy nemcsak beszélni kell, nem elég a magyar irodalomról órákat venni. Az igazi magyar nyelv megtapasztalása remek dolog; az, hogy nem csak a mama és a papa beszél ezen a nyelven, hanem egy egész halom ember egy másik országban. Pár évvel ezelőtt, a Vendégségben Budapesten című rendezvényen, a Lánchíd budai hídfőjénél néztük a néptáncosokat, s egyszer csak megölelt egy teljesen ismeretlen, nagydarab férfi, rossz magyarsággal megköszönte az előadást, és azt mondta, hogy ő most értette meg, mi az a magyarság, úgyhogy most hazamegy és végre megtanul magyarul. Mert ezáltal már nem csak a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből ismerte meg ezt a kultúrát, hanem már az ő élménye volt. A saját tapasztalata lett a szép város, a hangulat a Duna parton, a szép lányok, s innentől már az érzelmi felhajtóerő vitte tovább.

Felmerült-e célként, amikor kisgyerekeket neveltek, hogy amellett, hogy ismerjék meg a kultúránkat, költözzenek is haza, ha felnőnek?
Nem igazán, de ez egy érdekes dolog, mert az unokák jönnek vissza. Én második generációs vagyok, nem gondoltam arra, hogy visszajöjjek, aztán mindig többet jöttem, s most már – a közben Venezuelában bekövetkezett katasztrofális változások miatt is – itt élek. De a gyerekeim és az ő kortársaik közül is meglepően sokan jönnek, és a végén itt ragadnak, vagy legalábbis Európában. A legidősebb fiam egy éve már, hogy itt él, a kisebb fiam itt végezte az egyetemet, bár ő most Berlinben él, a lányom pedig Bécsben.

Van honvágya Venezuela iránt?
Az egész életemet ott éltem le, van, hogy hiányzik, persze. De az ottani helyzet miatt a baráti kör nagy része már elment onnan, úgy a németek, az olaszok, ahogy a magyarok is. Persze amikor itt nagyon hideg van, akkor gondolok például a trópusi melegre, de most már egyre kevésbé hiányzik, meg kell mondjam.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2018-10-18T21:17:51+01:00 2018. augusztus 20.|