“Nem a kritikusoknak kell megfelelnem, hanem a közönségnek” – Interjú Koltai Róberttel

“A magyar kritikusok nem feltételezték rólam, hogy képes vagyok egy mély, szép filmet csinálni” – mondja Koltai Róbert, akivel nemrég megjelent, Sose halok meg? – Az első 75 című életrajzi könyvéről beszélgettünk. Az interjúból kiderül, miért volt küzdelmes a Sose halunk meg megvalósítása, és hogy a Jászai Mari-díjas színművész mely darabbal állhat újra a kaposvári Csiky Gergely Színház színpadára.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Honnan jött a könyv megírásának az ötlete? 
A könyv szerkesztője, Gaál Ildikónak vetette fel. Épp a közös, Batang felé című darabunkon dolgoztunk, amelyet ő rendezett, amikor feltűnt neki, mennyi történet van bennem az elmúlt évtizedekről, és azt javasolta, hogy a szép kerek szülinapom alkalmából könyv formájában is megjelentethetnénk ezeket a sztorikat. Tovább gurítottuk az ötletet és bementünk a Jaffa Kiadóhoz. Azt hittem, majd eltanácsolnak, de meglepetésünkre a kiadó igazgatója, Rados Richárd teljesen nyitottnak mutatkozott. Ahhoz képest, hogy májusban voltunk a kiadónál, novemberben már a nyomdában volt a könyv. Rá is ment jó pár hónap, szinte az egész nyaram. Egyébként rengeteg, legalább három-négy kötetnyi érdekes, különös, szép, megható és szellemes történetem van még, amiknek csak a tíz százaléka szerepel ebben a könyvben. Szóval ezek a szép, nagy történetek még várnak valamire. Abban a stílusban próbáltam elmesélni őket, ahogyan az életben is: humorral, szeretettel.

Nehéz volt rendszerezni az emlékeket, sztorikat, és egyfajta ívet adni a könyvnek?
Mivel ezek az én történeteim, nem lettek átstilizálva, átszerkesztve, legfeljebb jó helyen hagytam abba egy-egy sztorit. Épp ezért lett olvasmányos – és ezt többen is mondták -, mert amikor már kezdene nyomasztóvá válni egy-egy sztori, akkor fejezem be, és jön a következő. Volt, aki azt mondta, egyéjszakás kaland a könyv, nem lehet letenni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Gyönyörűen állít emléket az édesapjának. Ha nem lett volna az a magnókazetta, amit önre és a testvéreire hagyott a halála előtt, akkor lehet, hogy a Világszám! című filmje sem készül el.
Apukám nem volt szűkszavú ember. A versekkel, a dalokkal elvarázsolt minket kiskorunkban, és később is. Az említett magnókazetta most már cédén is megvan, a húgom megcsináltatta: tíz-tizenöt verset mond rajta és énekel is. Édesapám nem csak a Világszám!-hoz, hanem a Csocsó című filmemhez is szorosan kapcsolódik, ez utóbbihoz talán jobban, hiszen miatta költöztünk az akkori Sztálinvárosba, a történet az itt töltött évekről szól. A Világszám!-ban pedig a bohócdal kapcsolódott édesapámhoz, ami Dés László zenei és dramaturgiai bravúrja segítségével átívelteti a történetet. Bodrogi Gyula elénekli a dalt, közben eltelik több mint negyven év. Így, az ötperces dalba szinte az egész 20. századi magyar történelem belefér.

“Koltai Róberttel együtt dolgozni olyan, mint szoros párkapcsolatban élni valakivel, aki naponta hatszor megkérdezi, hogy levittem-e a szemetet” – írja Nógrádi Gábor az előszóban. Hogy emlékszik vissza a vele való munkára, a Sose halunk meg előkészületeire?
Igen, humorra vette a dolgot, de ő is tudja, hogy élete egyik legjobb döntése volt, hogy belevágott velem a Sose halunk meg-be. Csodálatos volt vele dolgozni, ő egy nagyon erős, igazi alkotó elme. Tetszett neki a két anyag, csak nem találta elég irodalminak a mondataimat. Én viszont a forgatás közben gyakran eltértem a könyvtől, improvizáltam. Megérkezett a hóna alatt huszonhét oldal átírt szöveggel az utószinkront kihasználva, és mondta, hogy itt akkor ezt, a következő oldalon meg azt kellene mondatnom a színészekkel. Egy szót nem voltam hajlandó változtatni. Évekkel később föltette internetre az egész forgatókönyvet, szóról szóra az én változatomban. Változtattam mindkettőnk, és főleg a nézők elégedettségére.

A könyvben írja, hogy az első forgatókönyvben, amit Nógrádi Gábor írt, Gyuszi bácsi szárnyas lovon érkezik meg az ős-Magyarországra…Hány forgatókönyv-terv vérzett el a végleges verzió előtt?
Amikor először beszélgettünk a Sose halunk megről, hogy ebből esetleg film lehet, akkor ő mindenfélével kísérletezett. Igen, én így emlékszem, hogy valami szárnyas lovon, Árpád apánkkal jött be Gyuszi bácsi a vállfáival (nevet). Mondtam, hogy én ezt így nem szeretném, ő meg mondta, hogy nem írja újra. Nem tudom pontosan hány forgatókönyv vérzett el, egy nagy elvérzés volt, de olyan nagy, hogy utána nyolc év szünet következett.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Aztán Simó Sándor producer-rendezőhöz került a filmterv a Hunnia Filmstúdióba. Vissza tud emlékezni, mit mondott Simó, amikor elolvasta?
Lukáts Andor az előző évben csinált egy filmet Simó stúdiójában, az ő segítségével jutottunk be hozzá. Odaadtuk a másfél oldalas szinopszist, beleszimatolt a levegőbe és azt mondta, az orra azt súgja, hogy ebből sikerfilm lehet. Két feltétele volt: hogy másfél hónap alatt készüljön belőle egy ütőképes, jó forgatókönyv, a másik pedig, hogy Gyuszi bácsit ne mással játszassam, hanem, dacára annak, hogy én rendezem a filmet, én játsszam el. Mondtam neki, hogy Gyuszi bácsi 190 magas volt hatalmas hanggal, mire azt mondta, majd te is megnősz. Mondott nekem mindenfélét… Nem kellett sokáig győzködnie, de tényleg nagyon nehéz feladat volt. Filmet soha nem rendeztem előtte, ezért is volt jó, hogy volt mellettem egy technikai rendező. Én azt tudtam, hogy néz ki a lóverseny, milyen a színészet, de arról, hogy hogyan kell például vágni, fogalmam sem volt. Tíz napon át ott volt mellettem Lukáts Andor kollégám is, aki ötleteivel segített. Egyébként a katolikus papot játszotta nagyszerűen a filmben. Ő találta ki például, hogy Gyuszi bácsi hat vagy hét számmal nagyobb cipőben legyen, ettől lett teljesen egyedi járásom. De Jordán Tamás is segített, ő játszotta Boldit, a könyvügynököt. A lóverseny, a nagybátyám, a vállfa, ezek az én belső témáim voltak, a piacon pedig Nógrádi mozgott otthonosan. Így állt össze a történet. Fábry Sándort kértük fel dramaturgnak, egy nagyon szép ötlete benne is maradt a filmben. Ez volt a Doxa-órás jelenet, amikor azt mondom, hogy „Köszönd meg, apukám! Ez olyan pontos, mint a halál.”

Aztán jött az amerikai bemutató…
Igen, ez a film képviselhette Magyarországot a következő Oscar-díjért, és ebben sokkal komolyabb zsűri döntött így, mint amit a filmszemlékre összeraknak közgazdászokból, celeb írónőkből. Itthon semmilyen díjat nem kapott a film a filmszemlén, de Magyarországot képviselhette Amerikában, rá nyolc hónapra. Ez nagyon szép eredmény. A másik pedig, hogy besorolták a Nemzeti Filmmaratonba, és ebből az alkalomból, valamint a film 25 éves jubileuma alkalmából felújították, digitalizálták. Ezzel egy új mű született, végre olyan hangzással, amilyet megérdemelt. Annak idején mono hanggal jelentünk meg a Los Angeles-i bemutatón. Nem is gondolták, hogy így még kijöhet film, hiszen abban az időben már réges-rég stereo dolby működött. Így hát belőtték a sztereót. Elindult a film a Nagy utazás című csodálatos Dés László dallal, de alig hallatszott… Még szerencse, hogy nem volt helyem, hátul állva néztem a filmet, fölrohantam a gépházba, és elkezdtem kiabálni az én angoltudásommal, hogy „No stereo dolby! Only mono!” Egy darabig nem is értette a srác, miről beszélek, aztán kapcsolt, és tökig felnyomta azt az egy hangszórót középen. Lement a film, nagyon nagy siker volt.

Az amerikai kritikák imádták, itthon viszont csak vállveregetést kapott. Miért?
Mert én elsősorban az illetékes elvtársként, bakter úrként voltam számon tartva, hiába játszottam drámai szerepeket is Az ügynök halálától kezdve a Godot-ra várváig. A magyar kritikusok nem feltételezték rólam, hogy képes vagyok egy mély, szép filmet csinálni. Ott, kint viszont nem ismertek, csak a filmet nézték. Itthon nem tudtak elvonatkoztatni. De ez az ő bajuk, nekem nem a kritikusoknak kell megfelelnem, hanem a közönségnek.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A film hazai és külföldi turnéztatása a kaposvári színháznál lévő pozíciójába került…
Nem, én már akkor szabadúszó voltam, állandó kaposvári megbízással. Amikor a Sose halunk meg moziba került, akkor el szerettem volna kísérni a közönségtalálkozókra. Azt nem tudtam, hogy később egész Európát és Amerikát is bejárom majd vele. Ezért lemondtam egy kaposvári szerepet a legkedvencebb rendezőmnél, Ascher Tamásnál. Ebből örök sértődés lett… De nem bántam meg, hogy így döntöttem. Aztán a többi filmemmel is bejártam a világot. A miniszter félrelépet sem kell szégyellnem, több mint húsz éve csúcstartó a magyar mozifilmek között, több mint hétszázezer mozinézővel.

Nemrég azt lehetett olvasni, hogy visszatér a kaposvári Csiky Gergely Színház színpadára. Méghozzá egy komédiában, amiből már film is készült.
Igaz, de még nem írtam alá a szerződést. A jövő évad közepe felé lehet majd aktuális.

Melyik filmből készül ez a darab?
A Van, aki forrón szeretiből, és Verebes István fogja rendezni, ha minden igaz. De előbb várjuk meg, hogy legyen egyáltalán színpad, mert a kaposvári színházat megint átépítik. Most egy művelődési házban játszanak, nem lehet tudni, hogy mikorra készül el a színház. Egyébként tíz éve már visszatértem egyszer Kaposvárra A nagymama című darabbal.

Visszatérve a könyvre, az egyik legnagyobb erénye, hogy őszintén beszél egy-egy kudarcról, szerepekről, amelyeket nem, vagy csak hosszú folyamat eredményeképpen tudott megfogni. Azt a kifejezést használja, hogy „pofon csapja a szerep”: van, akit pofon csap a szerep, van aki később találja meg, és van, aki soha. Miért tartotta fontosnak, hogy a kudarcairól is írjon a könyvben?
Egy szerep megfogása mindig hosszú folyamat, és soha nincs rá biztosíték, hogy sikerül. Nagyon ritka az a színész, aki villámgyorsan a csúcsok csúcsán van a premier tájékán. Ha nem hangzik szerénytelenül, én a hosszú színházi sorozatoknak vagyok a specialistája. Nagyon fontos a darab, a szerep, a rendező, a kollégák, de van egy sokkal fontosabb partnerem: a közönség. És nekik nem kell a hasukat csapkodni a röhögéstől ahhoz, hogy érezzem, ott vannak. A közönségnek, ha akarja, ha nem, mindenhogy van kisugárzása. A Balfácánt vacsorára! című darabnak például április 1-jén lesz a 400. előadása a József Attila Színházban. Több mint húsz éve játsszuk, és folyamatosan javul. Húsz éve is jó volt, de mindig, újra és újra hozzá tudtunk és tudunk tenni valami újat. Fiatalabb koromban, ha nem nevettek ott, ahol megszoktam, akkor taccs, kész voltam. Most már tudom, hogy nem dől össze a világ, ha nem nevetnek fel a Balfácánban az első hat percben, a végén úgyis egymás ölében fetrengenek majd a nevetéstől. Mindig arra gondolok, nem kell elsietni, jöttök még a mi utcánkba. És tényleg így van.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Balfácánt vacsorára! kapcsán írja a könyvben, hogy ez az a darab, ahol nem esik rosszul a fogadótaps.
A fogadótaps a közönség egy udvarias gesztusa az illető színész múltbeli sikereire reagálva. De itt én a 15. percben jövök be, addig is nagyon jókat csinálnak a színpadon. Inkább úgy kellett volna fogalmaznom, hogy van olyan előadás, ahol nem bánom, ha kapok fogadótapsot. A lényeg, hogy a taps jóleső dolog, de főleg a darab végén. Közben meg a nevetés untig elég.

A csendek is jóleshetnek.
Ó, olyan csendek tudnak lenni! A Lovagias ügyben, amiben Kabos Gyula szerepét játszom, másfél perces csöndek vannak. Érdekes, ilyenkor mindenki elfelejt köhögni. Egy széknyikorgás nincs, olyan csend van.

Milyen munkákra készül mostanában?
Ami most nagy siker, az a Batang felé című darab a Hungarikum Pódiumon. Ezt játsszuk havonta egyszer-kétszer és vidéken is szerepelünk vele.

Ha nem dolgozik, mivel üti el az időt?
Alig van időm, a három fiú unokámmal se tudok elég időt tölteni…. De ha kijön a lépés, akkor moziba megyek.

Milyen filmet látott utoljára?
A Nyitva címűt, ami nagyon tetszett. És szeretném megnézni mielőbb az Apró meséket, Szabó Kimmel Tamás a főszereplő. Ő nálam játszott először címfőszerepet a Megy a gőzösben, utána pedig több mint százszor játszotta velem Imikét a Sose halunk megből készült musicalben. Ötvenszer ment Szolnokon, ötvenszer a József Attila Színházban, mindig Szabó Kimmellel. Egyébként nagyon erős a pedagógiai hajlam bennem, neki is adtam tanácsot, persze, termékeny talajba hullott, mert fantasztikusan tehetséges. Szinte repült velem végig az egész musicalben. Mostanában is volt egy ilyen pedagógiai örömöm: a Tháliában játszottam négy-öt évvel ezelőtt a Starfactory című darabban. Baronits Gábor volt a főszereplő, előadásról előadásra figyeltem őt, volt, amit jól megcsinált és volt, amikor úgy ítéltem meg, hogy elég jól játszik, de nem igazán hallja meg a partnert. Sokat beszélgettem vele erről, és most, pár nappal ezelőtt elmentünk megnézni a Karinthy Színházban A mi kis városunkat, és már az első pillanatban feltűnt, hogy ez a srác megváltozott. Jó irányba. Jött a második felvonás, ahol Lovas Rozival olyan gyönyörűségesen játszottak, hogy meg is könnyeztem őket. Megvártam, nagyon boldog volt, és megígértem, hogy felhívom majd az édesanyját a jó hírrel. Fel is hívtam, nagyon boldog volt. Na, ezért érdemes ezt csinálni.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2019-03-27T13:42:28+02:00 2019. március 26.|