Néhány éve Ferenc pápa monzai látogatásának alkalmából készített emlékművet, amelyből maga a szentatya is rendelt egy másolatot, 2021-ben a Budavári Palota rekonstruált Szent István-terméhez álmodott meg különleges installációt, ezúttal pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban nyílik kiállítása. A világhírű képzőművész Havadtőy Sámuellel budapesti otthonában beszélgettünk többek között arról, miért tekinthető rendhagyónak a csütörtökön nyíló tárlat, hogy mire utal a Kulturális migránsok cím, hogy miért tekinthető egyfajta terápiának nála az alkotás folyamata, és természetesen szó esett egykori élettársáról, Yoko Ono-ról, és John Lennonról is.

MM – 061.hu

Nem kell túl szemfülesnek lenni ahhoz, hogy kapcsolódási pontokat keressünk a Magyar Nemzeti Múzeum előző kiállítása és az Öné között – A háborúnak vége! Ha akarod  című tárlat volt élettársa, Yoko Ono előtt tisztelgett. Van folytonosság a két kiállítás között? 
Ez bizonyos szinten a véletlen műve, de abban a tekintetben összekapcsolható, hogy mindkét kiállítás kurátora Gulyás Gábor. Ahhoz pedig, hogy ilyen, és ehhez hasonló tárlatok megvalósulhatnak a Nemzeti Múzeumban, nagy részben hozzájárul az igazgató, L. Simon László elképzelése, azaz hogy a múzeumba ne csak egyszer menjen el egy látogató, és kipipálja, hogy ez is le van tudva, hanem legyenek események, amiért van okuk visszamenni, s újra és újra megnézni az állandó kiállítás anyagát is.

Kulturális migránsok a tárlat címe. Mire utal ezzel?
Az angolban a ‘cultural migration’ vándorlást jelent. A magyar nyelvben az elmúlt pár évben két szó jelent meg, és teljesen más az értelmük ugyanazzal a problémával kapcsolatban. Az emberek vagy menekültek, amikor szívesen látottak, vagy migránsok, amikor elutasítják őket. De csak a szó különbözteti meg ezeknek az embereknek a problémáját, hiszen mindannyiuk célja ugyanaz: új életet kezdeni.

Nem a magyar politikai életre szeretnék reflektálni ezzel a kiállítással, hanem egy világjelenségre.

Ezen a kiállításon tizenegy olyan művész szerepel, akinek valamilyen okból el kellett hagynia az otthonát. Hitük vagy a politikai nézeteik miatt megkülönböztették őket, emiatt hátrányos helyzetbe kerültek. Azonban a megpróbáltatásaikból egy ötvözet, egy kultúra alakult ki, amit az egész világ csodál. Ezt a lehetőséget kellene ma is megadnunk a jövendőbeli Picassóknak, Mondrianoknak, Chagalloknak, Vasarelyknek, Moholy-Nagyoknak, hogy ők is nemzetközi művészekké, világpolgárokká válhassanak.

Miért épp tizenegy alkotót választott, és milyen személyes kapcsolódásai vannak a művészetükhöz?
Először tízet választottam – kétszer festem meg a képeket, az tehát már húsz kép -, hogy  valóban nagyszabású legyen a kiállítás -, de ahogy válogattam a művészeket, és megismerkedtem az életútjaikkal, egyre több vált fontossá számomra. Az utolsó, akit választottam, Andy Warhol, aki szintén illik a tematikába, hiszen a szülei ruszinok voltak, akik még az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek, és egy jelenleg Kelet-Szlovákiában található kis faluból vándoroltak ki Amerikába. Vele egyébként nagyon jó kapcsolatot ápoltam, ő beszélt rá arra, hogy tanuljak meg szitázni, akkor kezdtem el komolyan foglalkozni képzőművészettel, ez az első komolyabb munka, amit készítettem. Őt kértem fel ’86-ban, hogy fesse meg John Lennon portréját, hogy az utolsó lemez, ami a halála után jelent meg, egyfajta képzőművészeti kuriózummá válhasson. Ezt festettem újra. Mondhatnám, hogy John Lennon a felelős azért, hogy elhagytam Magyarországot, hiszen a Hard Day’s Night (Egy nehéz nap éjszakája) című filmet legalább nyolcszor megnéztem, ezután disszidáltam Angliába. Aztán találkoztam vele, és barátokká váltunk.

Lennon mint angol, Warhol mint szlovák, én pedig mint angol-magyar migráns éltem Amerikában, úgyhogy nekem ez egy jelképes szentháromság lett. Ez az utolsó kép, amit megfestettem.

Gulyás Gábor kurátor a futball perspektívájában értelmezve úgy fogalmazott, hogy ez a 11 alkotó egy művészeti világválogatott, a képek előtt látható nyitható-zárható fedőrészt pedig akár a mezeiknek is nevezhetjük. Milyen művészeti koncepció mentén dolgozott?
A képeim kilencven százalékán szövegek vannak, amiket aztán lefestek, és csipkével fedem el őket. Vagyis eltitkolok történeteket, hogy feledésbe merüljenek. Ez az első olyan kiállításom, ahol egy-egy művészről felfedni szeretnék történeteket. Olyan történeteket, amelyeket a közönség nem tud, vagy elfelejtett. Picassónak sokan a keresztnevét se tudják, de Chagall életútját sem ismerik az emberek, csak azt, hogy egy fontos művész. Az, hogy a panel csúszik, jelképes: nyitott vagy zárkózott vagyok-e a menekült-migráns probléma megoldására? Ha valaki elzárkózik tőle, akkor egy homogén Havadtőy-képet kap, aki viszont egy “ultimate” migráns. Úgyhogy nem lehet elbújni a felelősség és a téma elől, előbb-utóbb szembesülni kell vele.

Ha már elrejtés-felfedés, 2021-ben volt egy jelentős munkája a Budavári Palota rekonstruált Szent István-termében, ahol egy tíz kapura épülő installációt alkotott meg, amely István király intelmeinek szövegén alapul. Itt is egy reverz alkotói attitűddel kellett élnie, hiszen az intelmeknek látszódniuk kellett, nem fedhette el azokat.
Igen, de azok nem festmények, az egy installáció. Ennek a felkérésnek az az előzménye, hogy volt Olaszországban – amelyet a második otthonomnak tekintek – egy háromszintes intézményt kitöltő kiállításom, melyen az olasz kultúrával “beszélgettem”. A Jézus-kálvária 14 állomását örökítettem meg ajtók segítségével, és mivel nagyon tetszett az ottani kritikusoknak, felkeltette az egyház érdeklődését is.

A pápa 2017-ben majd egymillió ember előtt tartotta meg miséjét Monzában, ennek emlékére szerettek volna a parkba egy emlékművet, és felkértek, hogy én is pályázzak, amit meg is nyertem. A kiállítás katalógusában csak Ferenc pápától szerepel egy idézet, amely Monzában hangzott el, azt gondoltam, hogy ez bőven elég. Arról beszélt, hogy az Egyház nem egy zárt intézmény, hanem nyitott és befogadó mindenkivel szemben, akinek segítségre van szüksége.

Ehhez a gondolathoz illeszkedve egy olyan emlékművet terveztem, ahol az ajtó egy kicsit nyitva van, de nem lehet bezárni, utalva arra, hogy az Egyház is nyitott. Van benne egy kereszt, és amikor a nap napnyugtakor átsüt a kereszten, egy hatalmas keresztet vetít a fűbe, épp oda, ahol a hívők álltak. E munkám hatására kértek fel a Szent István terem installációjának elkészítésére. Ott tíz ajtó van, amelyeken István király intelmei jelennek meg.

 

Az, hogy ezeket a történeteket kiírja magából, majd csipkével lefedi azokat, egyfajta öngyógyítás, vagy terápia?
Száz százalékig, hiszen egy pszichiáter javasolta, hogy tegyek így. Hatvanéves voltam, amikor egyszer mosolyogva ébredtem, hogy minden rendben van. De addig, hatvan évig úgy kellett élnem, hogy mindig volt valami bajom. Annyira fontossá vált az a pillanat, hogy rájöttem, igen, vannak problémák, de valahogy kontextusba kell tudni helyezni azokat, és találni egy viszonyítási pontot. Olvastam valahol, hogy három és fél milliárd ember nem tudja, hogy mi az a vécépapír. Két és fél milliárd embernek nincsen folyóvize. Ugye milyen jól élünk mi? Amikor panaszkodnak az emberek, hogy nem tudnak elmenni nyaralni, hát istenem…Szar az élet? Másoknak még szarabb…Minden viszonylagos. És ezt felismerni, elfogadni, nehéz.

A csipke mint anyag, mint eszköz, vagy akár mint szocialista szimbólum fogta meg, amikor elkezdett vele dolgozni?
Gyerekkoromban a csipke volt a giccs, amit mindehol láttunk, és nem szerettük. De maga a csipke az egyiptomi fáraók idejéből ered, amikor a selyem nagyon drága volt, és ha egy ruha elkezdett foszlani, azt javították csipkével. De megfigyelhetjük, hogy a 16-17. században az uralkodói portrékon is ott vannak a csipkegallérok. Úgyhogy semmi köze a szocializmushoz.

Az alkotói technikájával kapcsolatban felmerülhet az öncélúság kérdése. Mi nem látjuk a történeteit, hogyan kellene, hogy kommunikáljanak velünk a képei?
Torinóban volt egy kiállítás, akkor még könyvként írtam a képeimet, mind egyforma méretű volt, és csak egy mondat szerepelt rajtuk. A megnyitón odajött hozzám egy hölgy könnyekkel az arcán, megfogott, odavitt az egyik képemhez, és azt mondta, “ez az én életem története”. Én már nem is emlékeztem, hogy mi van a kép alatt. Vannak olyan gyűjtőim, akik elfogadták, hogy sose fogom elmondani, mi van a képek alatt, de tanulmányozzák azokat, viszonyulnak hozzájuk, érzelmeket váltanak ki belőlük.

Tehát ha leír egy szöveget, később már nem is emlékszik rá?
Igen, mert nálam az a szabály, hogy ha elkészült a kép, akkor megsemmisül az írás. Vannak olyanok, amelyekről tudom, ott van például a Love is Hell sorozat, amelyek mind, mondjuk úgy, hogy “panaszkodós képek” a magánéletemmel kapcsolatban. Akkor úgy éreztem, hogy ez egy nagyon jó történet, most már nem, ezért nem fontos számomra, hogy mi van alatta.

A hazai műtárgypiacra mennyire van rálátása? Követi a magyar alkotók pályáját?
Amíg létezett a Galéria 56, én is kiállítottam magyar alkotókat, de mikor disszidáltam, tudatosan nem találkoztam magyarokkal, mert tudtam, hogy akkor honvágyam lenne, és boldogtalan lennék. Eltelt ötven év, most töltök időt Magyarországon, de megpróbálok úgy élni itt, mint egy turista. Imádom Budapestet turistaként, nem akarok semmilyen szinten helybélivé válni, beilleszkedni. Természetesen vannak itt barátaim, ismerőseim, de azon kívül nem akarok részt venni a mindennapos életben.

Miért jó turistaként létezni Magyarországon? Nem eredményez ez egyfajta ‘outsider’ érzetet?
Nekem ez biztonságérzetet ad. Mert mindenhol önző módon élvezhetem a jót, anélkül, hogy bele kellene folynom a mindennapos problémákba – Magyarországon, Olaszországban és Amerikában is. Én még orvoshoz se akarok elmenni ott, ahol élek, valahol máshol akarok orvoshoz menni, úgy, mintha az nem is velem történne. Igen, van egy ilyen délibáb-elméletem: vannak dolgok, amelyekről például magyar nyelven nem szeretek, nem tudok beszélni. De semmi problémát nem okoz ugyanarról angolul beszélni, mert az már egy másik személy.

A kortárs művészet mindenhol a világban a lakosság körülbelül 1 százalékának szól. Jól van ez így?
Ez az arány mindig ekkora volt, sose volt nagyobb, de ez teljesen elfogadott, nincs ezzel semmi gond. Amikor különleges dolgokról van szó, az érdeklődés mindig 1-2 százalék  körül mozog. A probléma inkább az, amikor egy művész értéke aszerint van a köztudatban megállapítva, hogy mennyiért kelt el egy képe az aukción. Nem az árától értékes egy műtárgy, de ez piacgazdaság, ezzel nem lehet mit csinálni.

Meddig lesz itthon, és mi a kiállítás jövőbeli sorsa?
A hónap végéig biztos, hogy itt vagyok, a Múzeumok éjszakáján is részt veszek. A kiállítás augusztus végéig megtekinthető, hetente megjelenik az általam megfestett művészek képeiből egy eredeti, ami látható lesz a kiállítótérben – Moholy-Naggyal kezdődik a sorozat. A kiállítás aztán Olaszországba, majd Szlovákiába költözik, utána utazik tovább, még szervezés alatt a dátumok és a helyszínek. Addig is sajtóbejárás és sok-sok interjú következik.

Nehezére esik ennyi interjút adni?
Nem, dehogy. Annak idején, mikor Yoko-val csináltam ezeket az interjúkat, nem értettem, minek ez…Ítélkezik az ember ugyebár, aztán ugyanazt csinálja.

A Yoko-val készített interjúkon mindig jelen volt?
A háttérben, persze. Mindent én szerveztem: én voltam a szerető, a menedzser, a testőr, szakmai tanácsadó, a sok műtárgy elkészítője. Ő pedig a konceptművész.

Havadtőy Sámuel kiállítása június 22-én nyílik a Magyar Nemzeti Múzeumban. A tárlaton nemcsak azt csodálhatjuk meg, ahogy Max Beckmann, Marc Chagall, Max Ernst, Alexej von Jawlensky, Tamara de Lempicka, Moholy-Nagy László, Piet Mondrian, Pablo Picasso, Mark Rothko, Victor Vasarely és Andy Warhol egy-egy művét Havadtoy karakteres csipkés technikájával újraalkotta, hanem az eléjük illesztett fedelet is, amelyet a látogatók szabadon el- vagy visszahúzhatnak. Érdekesség, hogy a kiválasztott tizenegy világsztár művész mindegyike kulturális migránsnak tekinthető, s mivel Havadtoy szintén így értelmezi saját életútját, ez lett a művészek közös nevezője. A megidézett alkotóktól is megjelenik a tárlaton egy-egy mű – minden héten egy másiktól.

Fotó: Hatlaczki Balázs