Nemrég mutatták be Bálint Andás Heltai Jenő 1944-es és 1945-ös naplójából készült estjét a Radnóti Színházban. Deák Krisztina rendezése azért is különleges produkció, mert a megrázó és sokszor szórakoztató elemeket is tartalmazó szöveg soha nem jelent meg nyomtatásban. Bálint Andrással beszélgettünk.
PZL- 061.hu
1945-ben ér véget a napló, és az előadás is, de Heltai halálának dátuma is jelképes. 1957-ben hal meg, nem sokkal a forradalom leverése után. Nem gondolt arra, hogy esetleg ’57-ben érjen véget az est? A napló 1944. március 19-én kezdődik, és én 1945. március 19-én hagyom abba a mesélést. Ez dramaturgiailag jó végpont volt. Valójában Heltai 1945. április elején fejezte be a 700 oldalas napló írását, amit legépelt, majd abba is beleírt.
Ezek szerint mégis kiadásra szánta a naplóját? Nem hiszem. Készült vele interjú a háború után, amiben azt mondja, hogy igen, írt naplót, és gondolkodik a kiadásán, de aztán őt, mint a “régi rendszer”, burzsoá ízlésvilág emberét hanyagolták, nem is játszották az ötvenes években, csak valamikor az évtized közepén vették elő a Néma leventét.
A Radnótiban is nagy sikerrel futó Naftalin előadás is belejátszott abba, hogy előadás legyen a naplóból? Abból a szempontból talán igen, hogy a Naftalin kapcsán ismertem meg a családot, és jó viszonyba kerültünk. Akkor említettem nekik, hogy az Irodallam sorozatunk keretében tartottam egy Heltai-estet, és azóta forgattam a fejemben erről valamit. És akkor megkaptam a naplót. Persze, az, hogy megjelenik-e, kiadják-e, nem az én döntésem, de szerintem nagyon jó lenne. Ez egy 700 oldalas kézirat, tele értékes gondolatokkal – én ebből válogattam.
Valamennyire Márai naplóira is emlékeztet… Emlékeztet valóban Márai humorára, szellemességére, iróniájára.
Csak talán Heltai simulékonyabb, nem olyan “odamondogatós”… Heltai karaktere simulékony, megfelelni akaró… Egyszer írt egy államtitkárnak levelet, abban olvasható, hogy ő soha nem kért semmit, nem kért kedvezést, hogy mentesítsék a zsidó törvények alól. Egy hónap múlva viszont elfogadja, hogy mentesítsék…
A kétezres évek elején egy kiadó próbálkozott a Heltai életmű kiadásával, de aztán néhány könyv után leálltak vele, mert nem volt rentábilis. Mit gondol, miért nem lehet Heltait befuttatni újra, miközben az életműnek “minden adottsága megvan hozzá”... Heltai nagyon sokféle. Ő a Néma levente, a János vitéz, a Naftalin, a Lumpácius Vagabundus, a Jaguár, az Álmokháza, a 111-es… Hatalmas életmű áll mögötte, szinte túl nagy is. Könnyen írt, a PEN-klub elnöke is volt, sőt színházigazgatóként is dolgozott egy ideig, kabarékat írt… Mondjuk ki, az irodalomtörténet aspektusából nézve nem volt úgynevezett nagy író és költő. Nem mondtam el a híres Szabadság című versét, mert nem éreztem elég jónak. Viszont megtaláltam a Tattyána című kiadatlan versét, ami jól reprezentálta az 1945 után lassan létrejövő új berendezkedést.
Maga az 52 nap ostrom talán kevésbé hangsúlyos, mint az előzmények. Miért? Ezt az előadást a 700 oldalas naplóból állítottam össze, az egyik legfontosabb szervező erő a János vitéz volt, hiszen a daljáték szövegkönyvének írója az, aki megszenvedi a zsidóellenes intézkedéseket, miközben a rádió folyamatosan játssza a János vitézt… Ezt az abszurditást akartam kiélezni. Ez az én válogatásom, másoknál talán máshol lettek volna a hangsúlyok.
Hagyott ki fájó szívvel anekdotákat, olyan meséket, amik népszerűbbé tették volna az előadást, de a szigorú dramaturgiai ív miatt nem kerülhettek be? Igen, maradtak ki szomorú, és kimondottan vidám történetek is. Deák Krisztina rendezővel a rémség, a borzalom, és a szórakoztató motívumok megfelelő arányait kerestük.
Konzultált történészekkel? Nem volt szükség rá, a napló szövegére támaszkodtam. Arra ügyeltünk, hogy benne legyen a történelem, így bizonyos szempontból az előadás történelem órának is felfogható. 1944. március 19-ével kezdünk, aztán ott van április 5-e, a sárga csillag viselésének kötelezővé tétele, június 16, csillagos házakra vonatkozó rendelet, augusztus 23, a román átállás, október 15, a nyilas puccs….
Az előadást felesége, Deák Krisztina rendezte. A díszlet egy polgári lakásra emlékeztet. Otthon, a nappaliban is próbáltak? Nem, itt próbáltunk, a színházban. Krisztának mindig lényeges dolgok jutnak eszébe. Itt azt mondta: tedd a János vitézt az előadás közepére, hogy megmutassuk, hogy a daljáték szerzője éppen egy csillagos házban bujkál, és majdnem halálra alázzák. A vetítés is az ő ötlete volt, hogy az elején a németeket vetítsék a ballonkabátomra, a végén pedig a szovjeteket.
Heltainak mackós alkata volt. A figuráját ugyanolyan könnyű volt “megképezni”, mint Radnóti vagy éppen Márai alakját, akikre szintén épített korábban előadásokat? Persze, Radnóti, Márai vagy Kosztolányi alakja nyilván inkább az én alkatom, de a belső azonosság a lényeg, a gondolkodás, a reakciók, a derű, a jovialitás, maga a karakter, és annak a viselkedése… Az Arany-estemen sem azon múlott a figura, hogy ragasztok-e bajuszt vagy sem.
Fotó: Dömölky Dániel