Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 4
  •  
    4
    Shares

Szvoren Edina zenetanár, József Attila-díjas író. Nincs, és ne is legyen című kötetéért nemrégiben Európa-díjat kapott. Az idei könyvhétre Az ország legjobb hóhéra címmel jelent meg új könyve a Magvető gondozásában. Az íróval a novelláiban gyakran megrajzolt kiszolgáltatottságról, az író hallgatásáról, a véletlen aktualitásról, és arról beszélgettünk, miért lenne jó, ha minden irodalmi mű különböző álnéven jelenne meg.

VARGA KLÁRA – nullahategy

kocsis zoltán nsz3Miért fontos az ön számára, hogy azokról az emberekről írjon, akik áldozatok, kiszolgáltatottak, illetve, hogy apró részletre lajstromozva legyen, ki kit mivel, hogyan bánt, vagy bántott, ki hogyan áldozata a helyzetnek, vagy a másik embernek?
Visszakérdezhetek? Miből gondolja, hogy én a kiszolgáltatottakról, és nem a tettesekről írok? Fontosnak csak azt tartom, hogy az olvasónak legyen olvasata. Ezek szerint ez az öné. Gyakori olvasói reflex, hogy egy hangsúlytalan fikciós helyzetben írói állásfoglalást látnak, vagy igénylik, hogy legyen ilyen. Azt hiszem, én sokkal inkább a kiszolgáltatottságról írok, mintsem a kiszolgáltatottakról.

A hétköznapi életében mit érez, ha azt látja, valaki áldozattá vált?
Attól függ, milyen közel áll hozzám az illető. Szégyenletesen érzéketlen vagyok, amikor nem állok személyes kapcsolatban valakivel, aki nehéz helyzetbe került. Azzal szoktam vádolni magam, hogy az empátiám, a szolidaritásom tisztán intellektuális gyökerű, és csak ha érdekemben áll, vagyok képes átérezni zsigerileg a másik kiszolgáltatottságát. Az altruizmusom száz százalék önzés, az empátiám voltaképp szimpátia.

Ön szerint miért ilyenek az emberek, hogy bántják, megnyomorítják magukat, egymást?
Jót akarnak. Maguknak vagy másoknak. Ha nem lennének érdekeik, talán kevésbé bántanák egymást vagy magukat. Sok minden van, ami változik, de ezt speciel kétezer évvel ezelőtt is ugyanúgy csináltuk. Nem az „emberek”, hanem mi.

Van-e kiút, más változat, vagy az ember “ilyen”, és mindig is ilyen volt?
Kiút talán nincs, de vigasz azért akad: az emberek sokfélék egyidejűleg. A húspultos nő, akit gonosznak és ridegnek látunk a közértben, otthon csillag alakúra vágja reggel a paradicsomot a férjének. A postai alkalmazott, aki egy tíz órás műszak végén is kedves az ügyfelekkel, otthon, amíg a férje a napját meséli, semmi másra nem képes figyelni, mint az elhullajtott morzsákra a szőnyegen. Nincsenek jó meg rossz emberek. Helyzetek és – elnézést az önismétlésért – érdekek vannak.

2404255_5Mi élteti az emberekben azt a hiedelmet, hogy megtehetik a másikkal, amit megtesznek?
Ez hiedelem volna? Nem inkább szükség vagy a választási lehetőségek hiánya? Nem tudom. Az általános szintjén erről butaság volna beszélni. Nem hiszem, hogy létezik gonoszság. Butaság van, sarokba szorítottság, rossz beidegződések, félelem a lelepleződéstől, esetleg bosszú. Még a bosszú sem gonoszság, azt hiszem.

Amikor végigolvastam a legújabb novelláskötetét, átjárt a hideg, és azon gondolkoztam, minek a hidege ez? Azé az emberé, aki bánt valakit? Vagy azé, aki azt gondolja, nem lehet  másképpen? Vagy azé, aki nézi, és befogadja mindezt? A hazugságot, a bántást, a nem tudást, az öngyűlöletet.
Azért írok, hogy ezt az olvasó döntse el. Az olvasói reakciókat az író csak annyiban befolyásolhatja, hogy a tárgyat megadja, csatornázza a figyelmet, irányítja a fókuszt. Szerencsére egy fikciós munka nem alkalmas arra, hogy önmaga elemzését adja. Az olvasó értelmez, ő vonhat le következtetéseket. Makacsul remélem, hogy az irodalom ábrázol, nem világmagyarázatot ad, nem tanulságot vagy receptet az élethez, még csak bölcs gondolatokat sem. Az olvasó okoskodhat, az író nem, legfeljebb már csak egy interjúban – bár jobban tenné, ha akkor is csöndben maradna. Ugyanakkor tudnék mondani jó pár óriási regényt, ami megpróbálja, megpróbálta ezt, mármint világmagyarázatot adni, okos mondatokat mondani. Időről időre megkísérti az írókat az a kísérteties alaki hasonlóság, ami a hétköznapi nyelv és a fikciós nyelv elemei között van. Ön például engem a kiszolgáltatottakról kérdezett. Pedig én nem róluk írtam, hanem konkrét, bár csupán a képzeletünkben létező emberekről. Ha valaki ezeket az embereket kiszolgáltatottnak látja, azok már az ő gondolatai. Szerintem én sehol nem írtam le azt a szót, hogy „kiszolgáltatott”. Az irodalom erre képes, ezáltal hat: miközben nem mond ki bizonyos szavakat, amiket a hétköznapi nyelvi realitás szerint saját jól felfogott érdekében ki kellene mondania, ha azt szeretné, hogy megértsék, mégis, nagyon is szól valamiről. Amiről beszél (a tematika, a cselekmény), és amiről hallgat (némiképp leegyszerűsítve, amiről maga az írás szól), az talán épp ezen a módon válik ketté.

Az ország legjobb hóhéra az egyik legjellegzetesebb magyar  attitűdöt mutatja be. Az ájult, bénító csodálatot olyan valaki iránt, aki ezt nem biztos, hogy megérdemli, és a tohonyaságot, az értéktelenség érzését a saját élettel kapcsolatban. vagy ön szerint inkább egy jellegzetes embertípusról van szó?
Nem tudom, magyar-e ez az ember. Könnyű most magyar hóhérra, magyar szomszédra, magyar kisbabára gondolnunk, amikor a politika tematizálta a halálbüntetést. Nem számítottam erre a fordulatra, holott lehetségesnek tartottam. Ha ez már a novella írásának idején valósággá vált volna, mint fenyegetés, nem írom le, természetesen. – Ami pedig az ájult, bénító csodálatot illeti, azt senki nem érdemli meg.

Ha valaki arról ír, hogy vannak nők, akiket megnyomorítanak a férfiak a házasságban, vagy arról, hogy a lányokat az anyjuk gyötri, nem érti meg, megbotránkoztatja, nagyon hamar rásütik, hogy nőirodalmat csinál. És mihelyt megvan a bélyeg, már nem is lehet arról beszélni, hogy tényleg, a nőket, lányokat gyakran megnyomorítják, összezsugorítják, nem engedik, hogy akkorák legyenek, amekkorák. Önt ez nem zavarja, nem hozza esetleg hátrányos helyzetbe? Nem érzi úgy, hogy nem lehet beszélni a lényegről?
Ezzel szemben sosem sütötték rá az írásaimra, hogy nőirodalom. Inkább: sőt. Megint visszakérdeznék. Ha ezekben a novellákban egy nőnemű szereplő meg van alázva, Ön miért érzi úgy, hogy a szereplő nőiségéből kifolyólag volt megalázva? Egyébként sok hímnemű „megalázott és megszomorított” is szerepel a köteteimben. Talán több is, mint, nő. Jut eszembe: a mamám, aki az első kötetem megjelenésekor még élt, azt mondta egyszer, hogy majd ha meghal, több pozitív – szenvedő – nőalak lesz az írásaimban.

A novellákban nem igen szerepel az ok, annak az oka, hogy aki gyötri a másikat, miért teszi, vagy a másik miért tűri el. Elsősorban plasztikus látleleteket látunk. Nem segítene az olvasónak, ha lennének miértek?
Lehet, hogy segítene neki, de nem a saját válasza lenne.

Korábbi írásaiban sokkal több kedvességet, melegséget találtam, mint a mostani kötetben. Szándékos ez a hűlés, vagy a sajátos válogatás eredménye?
Ezt nem egészen értem. Kedvesség? Kivel? Azt mondják egyébként, több ebben a kötetben a humor, mint az előzőkben.

Kik azok az írók, költők, akinek a műveit a legszívesebben olvassa?
Új dolgokat szeretek olvasni. A régi, kedvenc szerzők mindig csak csalódást okoznak, ez a dolgok rendje. Néha azt gondolom, hogy az ún. irodalmi érték nagy része egyfelől várakozásból, másfelől nosztalgiából áll. Írókat azért szeretünk, mert várjuk tőlük az chef d’oeuvre-t, vagy mert egykor írtak valami nagyszerűt. Nem kellene az írókat szeretni – a műveket kellene szeretni. A legjobban annak örülnék, ha az irodalomban minden könyv külön szerzői identitás alatt jelenne meg. Hogy ne legyenek elvárásaink, várakozásaink, nosztalgiáink. Érdekes volna megnézni, hogyan működne az irodalmi ipar, ha nem lehetne a szerzőkre alapozni. Mi történne, ha publikálni csak fiktív névvel lehetne? Mi történne, ha nem létezne életmű, csak művek.

Mit jelent az Ön számára a legfrissebb elismerés, az Európa díj?
Pénzt, munkát, reprezentálást. Ha majd a díjazott kötet lefordíttatását is jelenteni fogja, annak nagyon-nagyon örülni fogok.

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 4
  •  
    4
    Shares