Nem szeretem a Melbát, akkor már inkább párizsi kocka – Garaczi Lászlóval beszélgettünk a Hasítás cmű könyvéről

Könyvhétre jelent meg Garaczi László Lemúr-sorozatának újabb kötete, a Hasítás. A városligeti Kertemben beszélgettünk, ami persze eléggé közel van a Wünsch hídhoz, korábbi kötete meghatározó helyszínéhez. Emblematikus helyszínekről, kimerevített pillanatokról, Melbáról és egy gyíkról is beszélgettünk a szerzővel. 

PZL – 061.hu

A beszélgetésünk előtt néhány órával derült ki hogy bezár a Wichmann söröző. A Mintha élnél című prózaköteted egyik emlékezetes jelenete játszódik ott. Erről jut eszembe: bár sokat mozogsz az éjszakában, sokszor fordultál meg különböző presszókban, kocsmákban, ehhez képest az írásaidban Pest épületeinek, presszóinak inkább csak a sziluettje látszik…
Nemrég felolvastam egy beszédet az Írók Boltjában, amiben többek közt arról töprengek, hogy mitől válik kultikussá egy hely. Tilos az Á, Ráckert, Libella. Szóval foglalkoztatnak ilyesmik, de tényleg nem ez a fő csapásirány. Mikor régebbi sztorikról írok, talán a történészi múltam miatt próbálom pontosan ábrázolni az eltűnőben lévő életvilágot, a kor nyelvi jellegzetességeit, tárgyait. Ahogy közeledünk a mához, a kulisszák felrajzolása már nem annyira fontos. Írja meg más. Amúgy a Hasításban is van egy epizód a Wichmannban és annak környékén.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A könyved sejtelmes mottóval indul:„Vannak hibák, amiket hiába követünk el újra, nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket”. Te követtél el hibákat az irodalmi karriered során?
Nem nagyon foglalkozom a régi könyveimmel. Egy kéziratot akkor engedek el, mikor biztos vagyok benne, hogy nem tudok többet kihozni se magamból, se az anyagból. Ilyen értelemben nem tudok hibázni. Legföljebb nyilvános tanújelét adom képességeim korlátozottságának. De ez nem hiba, ez adottság. Ennyire tellett. Szerencsés vagyok, viszonylag ritkán figyelmeztetnek a tehetségtelenségemre, többször kapok bíztatást. Tanulok a kritikákból, de ezek nem hibakorrekciók, inkább új szempontok felvételei. Inkább egy morális kérdés jut eszembe erről a dologról. Az első időben nem érdekelt, hogy a szereplőimet be lehetett azonosítani, és ebből származott néhány kellemetlen konfliktusom.

Például Dixivel?
Ő inkább örült az ilyesminek, vagy nem érdekelte, de például a családomban néhányan jogosan bántódtak meg. Később jobban odafigyeltem, hogy ez ne történhessen meg. Inkább elrajzoltam, átírtam a figurákat, történeteket, vagy egyszerűen megszabadultam tőlük. Egy poén, egy jó mondat vagy bekezdés nem ér annyit, hogy valakit megsértsek.   

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ahogy Esterházynál szépen egybeért a Bevezetés, nem akarod egyben kiadni az életrajzi Lemúr-sorozatot?
Esterházy sokat dolgozott azon a könyvön, nemcsak egymás mellé rakta a korábbi műveit. Kitalált egy új formát, vizuális elemekkel, sokat dolgozott magán a szövegen is. A lemur könyvek különböző stiláris és szerkezeti megoldásokat tartalmaznak, nem lenne könnyű őket egybeszervezni. Vannak ismétlődések, bizonyos motívumok újraértelmeződnek, ezekkel mi legyen? Sok kérdést vet fel az összkiadás ötlete. Nem reménytelen, de egyelőre nem foglalkozom vele. Készítem a következő részt, sőt egy rákövetkezőt is, akkor ezek kimaradnának? Talán lesz majd egyszer egy ilyen „összlemur”, de most nem érzem sürgetőnek.  

A FB-oldaladon többször Melbával jutalmazol, ami nyilvánvalóan jelképes. Előfordult, hogy tényleg adtál Melbát a helyes megfejtőnek? És a Hasításban is van Melba… Honnan ez a Melba-fétis? 
Nem szeretem a Melbát, akkor már inkább párizsi kocka. Posztoltam valami tréfás feladványt a Facebookon, és a helyes megfejtőnek felajánlottam egy Melba kockát. Aztán már nem volt megállás. A Melba díj lényege, hogy soha senki nem kapja meg. Nincs a Facebookon Melba küldési funkció. De ez se igaz, valaki egyszer annyira követelte a nyereményt, hogy végül személyesen adtam át neki. Most a Hasítás könyvbemutatóján Melba kvízt szerveztünk Szegő Jancsival, a könyv szerkesztőjével, repültek a Melbák, sőt a dedikálók is kaptak. 

Fotó: Horváth Péter Gyula

Az 1995-ös Mintha élnél volt az első Lemúr-könyv. Bár ugyanolyan remeklés, mint a Pompásan buszozunk, mégis épp a Pompásan buszozunk lett az öt Lemúr-könyvből a legsikeresebb. Miért?
Gyerekekről, fiatalokról szól, az első barátságokról, szerelmekről, lázadásokról. Archetipikus, ismerős témák, helyzetek. Köthető néhány alapműhöz, például a Tanár úr kéremhez. Sztorizós könyv, ironikus és komoly egyszerre, talán ezek miatt népszerű.

A Magvető sorra adja ki a régi könyveidet, de a kultikus Plasztik valahogy kimaradt. Persze, a Gyarmati nő című 2005-ös jelenkoros válogatott írásokat tartalmazó kötetben megtalálhatóak ezek a szövegek, de annak mégis csak önálló identitása van, és ha már a Magvető gondozza az életművedet, akkor nekifuthatna a korai munkáknak is…
A regények kijöttek magvetős verzióban, a Nincs alvás, a Plasztik, a Tartsd a szemed a kígyón szövegei pedig benne vannak a Gyarmati nőben, ami még a Jelenkornál jelent meg. Talán lehetne ebből egy bővített kiadás, de inkább az új terveken dolgozom. Annak idején egy bizonyos korosztálynak kultkönyv lehetett a Plasztik, de nem hiszem, hogy manapság nagyot lehetne vele dobni.

Bátran írsz a drogkalandokról, a Hasítás borítóján is mákszárakat látunk. Sokszor írtál a rock and rollról is, épp ezért feltűnő, hogy nem írsz vad szexjeleneteket. Szóval, ha ez a téma szóba kerül, közelebb áll hozzád Woody Allen, mint mondjuk a sokszor megidézett Utolsó tangó… Miért ez a szemérmesség?
Nem érzem magam különösebben szemérmesnek, évtizedek óta aktív naturista vagyok, szmájli. A Kalligram pornó-számába írtam  – igaz, álnéven – egy hardcore pornó szöveget, és a Hasításban is van szeretkezési jelenet, témaként a szüzesség elvesztése, Az utolsó tangó Párizsban című film stb. A vad szexjelenetekkel legalább is az íróasztalnál, írás közben ajánlatos óvatosnak lenni. Az ilyen epizódok kiugranak, mondhatni kilövellnek a szöveg textúrából, illetve maguk alá gyűrik a környezetüket. Ha megírom hosszan és naturálisan mondjuk szadomazó perspektívából a főhős és Petra szeretkezését Berlinben, az olvasók egy része főleg erre a részre emlékezne, és nem értené, miért van körülötte az a sok fölösleges szócséplés. A pornó, a horror, a krimi erős, karakteres beszédmódja egy más típusú szövegben könnyen önállósítja magát. Ha nem jó arány- és stílusérzékkel kezeled ezeket a témákat, hatásvadász módon leuralják és összezavarják a szöveget. Kibillen a könyv belső egyensúlya. Ha írnék ilyet, akkor az egész könyv ebben a paradigmában mozogna. Lennének mintáim, Hajas, Sade márki, Apollinaire. Talán még kezemre is állna egy ilyen feladat, de egyelőre a meglévő terveim jobban érdekelnek.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Megvan a Garaczi Laci-féle nagy lutra album, lemurokkal, kígyókkal, dolmányos vérdudukkal, hörcsögökkel… És hát voltak macskáid, például Ciceró. Viszont a macskákat nem írtad meg úgy, ahogy más állatokat. Miért nincs több dorombolás a könyveidben?
A lemur mellé nem fér el még egy macska is. Illetve hát a lemur maga is egy macska. Ciceró egyébként a kilencvenes években került hozzánk, és eddig a korig még nem jutottam el az önéletrajzi sorozatban. Ahogy Ciceró markáns karakterére emlékszem, légtornászi mutatványaira és jó érzékkel kiválasztott véres akcióira (látogatóba érkező írószervezeti elnök vagy csendháborítás miatt a lakásba behatoló rendőrök orvul történő levadászása), könnyen lehet, hogy a következő részekben Ciceró átveszi az irányítást, és főszerephez jut. Esetleg az ő nézőpontjából kellene ezeket az éveket feldolgozni. Két éve amúgy új cicák költöztek hozzánk, Merci és Freya, a helyzet tehát tovább bonyolódik.

Közel áll hozzád a mesével, mint formával való játék, vannak állatszereplőid is, szóval, miért nem írsz ténylegesen gyerekeknek egy-egy történetet, hiszen kevesen ismerik annyira a gyereklelket, mint éppen te – lásd: a Hasítás gyermeki horizontját….
Előfordul, hogy a meseformát úgymond felnőtt-tartalom közlésére használom ironikusan, sőt írtam néhány gyerekeknek szóló mesét is, de könyvet még nem. Hasonló a helyzet, mint a krimivel vagy az erotikus irodalommal. Talán a mese- vagy ifjúsági regény írására látom a legnagyobb esélyt. Egy zaftos kis mesehorror nagycsoportosoknak. Viccelek. Mintha lenne bennem valami ódzkodás, hogy bezárjam magam egy zsánerbe. Azt szeretem, ha a könyv maga hozza létre a szabályrendszerét és alakítja ki a szabadságfokát. Nyílván itt is egyre nagyobb a mozgástér. Egyébként a feleségemmel, Nagy Ildikó Noémivel van egy közös mesetervünk, egy gyíkféle kis állat és egy csirke a főszereplők. Nagyjából összeállítottuk a szöveges rajzsorozatot, meg kéne mutatni egy kiadónak. Probléma lehet, hogy mintha nem csak egy korosztálynak szólna. Poligenerációs love story egy naposcsibe és egy kukac szerelméről, meredek.

Nem magyarázol olyanokat, mint a Sóder, sóder –játék, természetesnek veszed, hogy mindenki érti a kort, azok is, akik nem 1956-ban születtek, hanem mondjuk 1980-ban. Felmerült benned, hogy alkalomadtán körülírj vagy lábjegyzetelj valamit, ami inkább a te korosztályodnak evidens, és amúgy is lehetőséget adna egy párhuzamos, posztmodern univerzumra a szövegekben…
A lábjegyzet pusztán magyarázatként regényben szerintem kizárt. A főszöveggel párhuzamos univerzumként elképzelhető persze, de az utóbbi időben inkább az egyszerűbb formai megoldásokra törekszem. Ami az idegen zárványokat illeti, abban reménykedem, hogy a szituációból és a kontextusból egyértelmű, hogy az adott szövegrész mire utal. Homérosznál sem értjük teljesen, mi van a pajzsokon és miért, de tudjuk, hogy vonulnak a seregek a csatába. Nem zavaró a pici érthetetlen részlet, ha az egész érthető és érdekes. Az úttörő pajtások a nyári táborban este a focipályán körbeállva egy bugyuta rigmust ismételgetnek, hogy utána puszilkodhassanak egymással. A dal lényegtelen, pontosabban lényegtelen, hogy az olvasó ismeri-e. A puszilkodás a lényeg, a prepubertás erotika ébredezésének az idősebbektől örökölt tábori rituáléja. Aki anno énekelte a dalt, annak az ismerősség a nosztalgia érzésével párosul, aki nem, annak kortörténeti érdekesség lehet. Jé, a kisúttörők annak idején így legalizálták a tömeges csókolózást. Az ilyen partikuláris mozzanatok, ha jó arányérzékkel adagolják őket, nem elidegenítő, hanem éppen hitelesítő erővel bírnak. Nem értjük teljesen, ettől még inkább elhisszük.          

A Hasításban leírsz egy bizonyos hány érintésre vagy Kádártól vagy Hitlertől típusú játékot. A valóságban te mely történelmi alakhoz kerültél legközelebb ezekkel az áttétekkel?
Egy barátom a hetvenes években interjút készített Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornokkal, akit Hitler fogadott egyszer Berlinben. Három kézfogás. Bizarr. De meglepően kevés kézfogásra van Petőfi Sándor, Teréz anya, Soros György vagy Lionel Messi. Az ötlet tudtommal Karinthytól származik, ebből lett később a hálózatelmélet. Közel vagyunk egymáshoz, néhány kéznyújtás.    

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2018-10-18T21:20:11+01:00 2018. június 27.|