“Nem titkolt célunk ezzel az előadással egy másfajta gondolkodást, hozzáállást mutatni az embereknek” – Interjú Szabó Kimmel Tamással

“Nagyon könnyű, sőt, sokkal könnyebb ítélkezni, mint meglátni az embert egy-egy ilyen sorsban. Ha ezen az ítélkezésen egy picit is tudunk változtatni, vagy elérjük, hogy az az esténként pár száz ember, aki beül az előadásra, máshogy gondolkodjon, akkor szerintem már nyertünk” – mondja Szabó Kimmel Tamás, akinek Széttépve című önálló estjét február 22-én mutatják be a Belvárosi Színházban. Az előadás fontos témát, a függőséget boncolgatja, igaz történetek, valós interjúk képezik a darab törzsét, emellett célkitűzése, hogy teljesen más megvilágításba helyezze a zenés színházat. Szabó Kimmel Tamással a márciusi premierjéhez közelítő, Szász Attila rendezte Apró mesék című filmről is beszélgettünk, amelyben ő alakítja a főszerepet. Mint mondja, élete legnehezebb forgatása volt a -1 fokos Tátrában, bokáig érő hóban, világháborús katonaruhában, de nagyon büszke rá, és reméli, hogy a filmfesztiválokon is jól szerepel majd. Interjú.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Gödöllőn és Győrben már láthatták a nézők a Széttépvét. Milyen visszajelzéseket kaptál?
Többnyire pozitívakat, mindenki kihangsúlyozta az előadás fontosságát, és azt, milyen jó, hogy színházi keretek között is lehet ilyen nyíltan beszélni a függőségekről. Sokan jelezték, hogy rengeteg gimnazistának kellene látnia a darabot, sőt, egyetemistákat is érdemes lenne elhozni az előadásra, na meg persze rengeteg szülőt. Eddig két közönségtalálkozót szerveztünk, amelyeken sok 16-17 éves vett részt, és nagyon boldogok voltak, hogy nyíltan beszélgethetnek erről a témáról. Ez egy koncertszínházi előadás, amely volt függőkkel készített interjúkból áll össze, olyanokkal beszélgettünk, akik már túl vannak ezen, akik már felálltak a legmélyebb pontjukból. De nagyon sok pszichiáter véleménye is feltűnik a történetben. Az előadást igaz történetek alkotják, egy az egyben úgy hangzanak el, ahogyan azokat rögzítettük. Így az előadás nagyon sok színt kap, több figurát jelenítek meg benne, miközben egy négytagú zenekar játszik a háttérben. Egy-egy karakter vagy történet a zenébe ágyazva kel életre, de önmagukban is szerepelnek dalok, ezek is csak hozzátesznek az előadáshoz. Szóval szerintem a Széttépve egy nagyon érdekes fúziós darab lett.

Először vágtál bele egyszemélyes előadásba. Mikor merült fel benned, hogy szeretnéd ilyen formában is megmutatni magad a színpadon?
Bennem ez soha nem fogalmazódott meg, mert csapatjátékosnak tartom magam, viszont Orlai Tibor már évek óta szeretett volna nekem egy egyszemélyes előadást, csak nem találta a megfelelőt. Az Egy őrült naplóján kívül nem sok olyan monodráma van, ami azon túl, hogy a színész meg tudja benne mutatni a kvalitásait, szól is valamiről, van társadalmi mondanivalója. A társadalmi szerepvállalást nagyon fontosnak tartom, így abba nem mentem volna bele, hogy csak úgy csináljunk valamit. Ezért évekig parkoltattuk a dolgot, és gondolkodtunk. Aztán felkértem az egyik volt főiskolai mesteremet, Novák Esztert, az ő ötlete volt, hogy vágjunk bele ebbe a szétesés-felállás történetbe. Gyűjtöttük az ötleteket, kutatómunkát végeztünk, interjúkat készítettünk, aztán szépen fokozatosan körvonalazódott az előadásunk irányvonala. Aztán ezeket a szövegeket öntötte színpadi formába Závada Péter. Közben persze, nekem is egyre jobban tetszett, hogy egyedül vagyok, szerettem volna kipróbálni magam, érezni, milyen az, amikor nincsenek partnereim. Közel másfél órát kell egyedül végigcsinálni, az ember magának adja a végszót, és csak magára számíthat. Kihívás, de nagyon élvezem.

Honnan gyűjtöttetek anyagot, kiket hallgattatok meg?
Rengeteg olyan ember van az ismeretségi körünkben, akikről tudott, de nem köztudott, hogy használtak szereket, és nagyon mélyre mentek. Velük készítettünk interjúkat, hál’istennek nagyon őszintén, kendőzetlenül vallottak múltbéli függőségeikről. Fontosnak tartottuk, hogy az előadásban – a szenzációhajhászást totálisan mellőzve – az egyén és környezete felelőssége legyen hangsúlyosan előtérben. Sajnos, jelenleg nincs az országban drogprevenció, de drogpolitika se nagyon, ezért is tartom fontosnak azt, amit a Széttépve képvisel. Megpróbáltuk a hatásmechanizmusokat színpadi formába önteni, tehát ugyanúgy megmutatni a szer csábítását és azt is, milyen, amikor már nincs benne élvezet. Az előadásba nagyon sok internetről gyűjtött kommentet is beépítettünk, csak hogy egyet mondjak: “Drogos Soros, csak pár betű az eltérés. Véletlen? Aligha.” És ehhez hasonló banális hülyeségek, amik tükröt tartanak a mai magyar közbeszédnek, annak, hogy ez a téma hogyan tud poén tárgyává válni. Szerintem ez nem csak meglepő, de rendkívül ijesztő is… Szeretnénk rávilágítani, hogy ez az egész mennyire összetett témakör. Nem titkolt célunk ezzel az előadással egy másfajta gondolkodást, hozzáállást mutatni az embereknek. Nagyon könnyű, sőt, sokkal könnyebb ítélkezni, mint meglátni az embert egy-egy ilyen sorsban. Ha ezen az ítélkezésen egy picit is tudunk változtatni, vagy elérjük, hogy az az esténként pár száz ember, aki beül az előadásra, máshogy gondolkodjon, akkor szerintem már nyertünk.

Tragikus sorsok, megrázó történetek kerülnek a középpontba a darabban. Ez a téma nem csak, hogy megkívánja, kiált a továbbgondolásért, beszélgetésért. Tervezitek, hogy az előadások után, akár pszichológus bevonásával is tovább beszéljetek a nézőkkel a függőségekről, hogy teret adjatok a személyes sztoriknak is?
Volt ilyen, moderátor nélkül próbáltunk nekiszaladni, nagy volt az érdeklődés, de sajnos, volt, hogy oda futott ki a dolog, hogy a nézők egy része megpróbálta nekünk elmagyarázni, minek kellene még benne lenni az előadásban, és minek nem…Természetesen nem ez a cél, ez nem a három kívánság. Azonban az első előadás után ott maradt egy hölgy a gyermekvédelemtől és elmesélte, hogy a legfiatalabb páciense egy kilencéves kislány a nyomortelepről, aki herbálozik. Ezek a szívszorító dolgok, ezért fontos többek közt, hogy elkészülhetett ez a darab, beszélnünk kell erről, hiszen látod, mennyire húsba vágó és borzasztóan aktuális a téma.

Miért tartottad/átok fontosnak, hogy a Széttépve ne prózai, hanem zenés darab, vagyis, ahogy írjátok, koncertszínház legyen? Milyen szerepe van a darabban a zenének?
Igyekeztünk olyan előadók dalaiból válogatni, akiknek valamiféleképpen köze van a szerhasználathoz, így jött képbe a Doors, vagy Elvis például. De magyar előadóktól is vannak dalok, és van egy olyan is ami nem a szer miatt került bele. Egy-egy történetet ráhúztunk egy-egy zenére, ezzel is ráerősítve a próza és a zene fúziójára. Teljesen más megvilágításba szerettük volna helyezni a zenés színházat, megmutatni azt, amit én tanultam a főiskolán, és amit Novák Eszter többek közt tanított Ascher Tamással nekünk. A tanításunkban az is jó volt, hogy mertünk koszosan, vagy az adott állapotból fogalmazva énekelni. Ha nem jön ki egy hang, akkor nem jön ki, majd megoldom színészileg. Az előadásban például felcsendül egy mindenki által ismert, ikonikus Kacsóh Pongrácz dal, de nyilván teljesen más értelmet nyer, amikor egy kokaintól teljesen szétesett figura torkából szól. Nekem mindig az volt a bajom az általam látott zenés színházzal, hogy nagyon profin, tüchtigen eléneklik a dalt, de mit is akartak ezzel elmondani? Hát semmit. Nem támogatom a folyamatos cédéminőségű éneklést, unalmas, engem az érdekel, hogy az a színész, vagy rendező mit gondol a dalról. Hogyan illeszkedik a figura aktuális érzelmi vagy fizikai állapotához. Lehet szembe menni a jól bevált zenés trendekkel? Szerintem lehet és nagyon megéri, mert sokkal izgalmasabb dolgok tudnak születni.

Valahol azt nyilatkoztad, komoly betegségnek tartod a Facebook-függőséget is.
Az ember nem is gondol bele, mennyi idő elmegy ezzel, én is azon vagyok most, hogy ezt visszaszorítsam. Kiszámoltam, átlagosan egy év alatt 54 napot töltöttem közösségi médiával, ennyi időt a gyerekeimmel nem tudok egyhuzamban eltölteni. Komoly szégyenérzetet okozott, mikor hónapokban mérhető adat jött ki. Nyilván a munkámnak van egy ilyen része, a hivatalos oldalamat én kezelem, szeretném, ha az emberek első kézből értesülnének információkról, arról, hogy éppen hol van előadás. Vagy, ha valaki valamilyen médiafelületen elkezd hülyeségeket írogatni rólam, akkor legyen egy hely, ahol ezt tisztázni tudom. Elengedhetetlen, hogy ezzel időt töltsek, de most már tudatosan figyelek arra, hogy ez az idő lecsökkenjen.

Az előadásokon pedig hangot is adsz annak, ha meglátsz valakit mobilozni. A Száll a kakukk fészkére pár héttel ezelőtti előadása után ilyen szalagcímeket olvashattunk: „Szabó Kimmel kiborult”, “Szabó Kimmel kiosztotta az előadáson mobilozókat”.
Azért ez egy picit el lett túlozva…Persze, nem is vártam mást: ha ott ül egy bulvár újságíró, nyilván a legdrámaibb kifejezéseket fogja használni a cikk írásakor, azok, akik pedig átvették ezt a cikket, még nagyobb túlzásokba estek. A mai magyar média kezd elkorcsosulni, kezdi mellőzni a józan észt, vagy épp a becsületet. Szomorú ez. Már nincs különbség születés vagy halál közt, nincs emberség, és sok újság vagy firkász azt hiszi, hogy a magánélet közügy. Pedig az, hogy a magyar hírességek kilencven százaléka a saját gyerekéből is hírnevet vagy pénzt akar csinálni, vagy épp az aktuális párkapcsolati dolgait teszi közszemlére, még nem jelenti azt, hogy ez helyes, vagy hogy a maradék tíz százalék is így gondolja. Én például biztos, hogy nem. Szoktam mondani, az vagy, amit olvasol, az vagy, amit eszel. Visszatérve az adott esetre, akik ott ültek aznap este, pontosan tudták és értették, hogy miért állítottam le az előadást. Az egyik néző telefonja becsörgött, majd két perc múlva sms-t is kapott, a másik néző telefonnal fotózott, ami ugye tilos, miközben mögötte két sorral a harmadik néző maximum fényerőn sms-ezett. Azért mindennek van határa. A darab főszereplőjeként érezve, hogy nem csak engem, de a kollégáimat és a többi nézőt is zavarják, teljesen jogosan jártam el. Se nem kiabáltam, se nem üvöltöztem, se nem kaptam idegrohamot, mert ilyet is olvastam, inkább feszülten, határozottan, elnézést kérve felvilágosítottam őket, hogy mi itt dolgozunk és ezekkel zavarnak minket, úgyhogy engedjék inkább, hogy egy élménnyel legyenek gazdagabbak, amit nekik akarunk adni. Egyébként evés közben sem fingunk oda az asztalhoz. A színházban meg nem telefonozunk. Ennyi.

Március 14-én kerül a mozikba a Szász Attila rendezte Apró mesék, amelyben te vagy a főszereplő. Már volt egy elővetítés a Puskinban. Hogy láttad, szerették a nézők?
Azt láttam, hogy iszonyatosan megdöbbentek. Van nálunk, Somogyban egy szó, a “kelebólálni”, amikor tátott szájjal jár-kel valaki. Valami ilyesmit láttam az elővetítés után a nézőkön. Sokan teljesen megdöbbentek és rengetegen jöttek oda gratulálni, hogy ennyire jó magyar filmet már rég láttak. Szerintem egy nagyon profi és magas színvonalú alkotás született, mondjuk, én ezt már akkor borítékoltam, amikor a forgatókönyvet elolvastam.

https://www.youtube.com/watch?v=GJ2Bzj1OOfw&fbclid=IwAR3yb1ZC2do1zgKhIweIrwTrAvuGEXtm7y5X0sSHF0wAuq8ZO5VXVLKD4BI

Ekkor már egyértelmű volt, hogy kell neked ez a szerep?
Igen, ráadásul Köbli Norbert megsúgta, hogy kvázi rám írta a szerepet, ez által jó nagy terhet rakott a nyakamba, Szász Attila ugyanis szerette volna, ha ennek ellenére mindenkit megnéznek. Ugyanúgy castingon vettem részt, mint a többi színész, végül úgy érzem, bizonyítottam, hiszen én maradtam. Körülbelül ötven napot dolgoztunk a filmen, életem legnehezebb forgatása volt a -1 fokos Tátrában, bokáig érő hóban, világháborús katonaruhában fagyoskodtam, kaszkadőrjeleneteket kellett csinálnom, szóval izgalmas volt. Úgy érzem, érett alakítást nyújt mindenki és nagyon jól voltunk vezetve. A képi világ is isteni, Nagy András zseniális operatőr és végre egy magyar film, amiben nem röhögsz a CGI-effekteken, hanem konkrétan ’44-ben látod, érzed magad, pedig nem volt milliárdos költségvetésünk, egyszerűen jó ízlés, jó szakemberek, és odafigyelés van mögötte. Szóval nagyon büszke vagyok rá, remélem, a nézőknek is tetszik, hogy rengetegen nézik majd meg a mozikban, és hogy sok országba, fesztiválokra is eljut majd.

Hogy látod a magyar film jövőjét?
Picit félek, és ismerve a magyar állapotokat, nyilván komoly presztízsharc indul majd, de annak például örülnék, ha Havas Ágnes előrébb léphetne. Ismeri ezt a rendszert, sok jó döntés kötődik a nevéhez. Bízom benne, hogy maradunk az Andy Vajna által elindított vonalon, azaz hogy az alkotókat a tehetségük, tudásuk, nem pedig politikai hovatartozásuk alapján ítélik meg. Ha megnézed, hogy Vajna előtt milyen volt a magyar filmgyártás, csak kapkodod a fejed. Volt olyan producer, aki három BMW-t vett egy filmből, úgy, hogy közben elfelejtett kifizetni x embert. Aztán felállt egy rendszer, amit lehetett szeretni, meg nem szeretni, viszont volt egy ember az országban, aki teljesen máshogy állt a filmekhez. Nem az számított, hogy ki bal- vagy jobboldali, hanem az, hogy ki tehetséges. Andy Vajna értett a filmhez és az üzlethez, és ez jót tett a filmiparunknak. Persze, születtek gyengébb filmek is, de azok is kielégítették a közönség egy részét. Mindenképp komoly veszteség érte a magyar filmművészetet Andy halálával.

2014 óta vagy az Orlai Produciós Iroda társulatának tagja. Egyszer úgy fogalmaztál, nem hiszel a kőszínházi társulásban, neked ez a társulat hozta meg a létbiztonságot. Itt is vannak olyan szakmai kihívások, olyan mélységű szerepek, amik egy kőszínházban?
Abszolút. Egy, a Nemzeti Színházban játszó híres színész nyilatkozta valahol, hogy ma jelenleg a Nemzeti a legbátrabb és legprogresszívebb színház. Nos, ezzel egyáltalán nem értek egyet. Szerintem az Orlai Produkciós Iroda, és minden olyan magán és a független társulat, akik a saját pénzüket teszik bele, az eddig kapott tao támogatáson kívül, de azt meg ugye a vállalkozók adták össze, bátrabbak, progresszívebbek, szabadabbak. Nincs politikai nyomás. Orlai Tibor nagyon jó ízléssel válogatott össze tizenkét alapembert, rengeteg jó előadást tesz és tett le az asztalra, ez elvitathatatlan. A populárisabbtól a kifejezetten komoly témákig – mint például a Széttépve, az Egyasszony, az Egy őrült naplója, vagy A csemegepultos naplója – mindenféle előadás helyet kap nálunk. Pontosan tudom, hogy ugyanolyan komoly művészi munka folyik a könnyedebb darabok létrehozásában is, mintha mondjuk a Lear királyt próbálnánk, vagy a Hamletet. Nincs különbség a szakmai hozzáállásban. Nagy presztízs lett Orlai Tibornál színésznek lenni, szóval nagyon büszke vagyok rá, hogy egy ilyen ember bizalmát élvezhetem és a csapat tagja lehetek. Persze, voltak és lesznek is súrlódások, de egy jó családban ez már csak így megy. Amikor így számítanak rád és bíznak benned, hogy elkészülhet például a Széttépve, akkor az nagyon sok erőt ad. Nekem is megvannak a szakmai mélypontjaim, ezeken ez a bizalom és szeretet, a demokratikus színházcsinálás segít tovább.