A rockzenei szcénába egészen egyedi színt hozó Antares tagjai különféle zenei háttérrel rendelkeznek, de mint mondják, ezek tök jól, izzadságszag nélkül tudnak találkozni. Az eredmény pedig egy kivételes, a rock gerincén haladó, de egyéb műfajokat is beépítő zenei világ, vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy ilyen, amikor négy tehetséges ember megalkuvás nélkül, jó stílusérzékkel, a formákat újragondolva örömzenél. A Junior Artisjus-díjas Antares két tagjával, az énekes-basszusgitáros Kolosai Fecóval és a billentyűs Dér Dáviddal többek között arról beszélgettünk, mit értenek az alatt, hogy ők egy “zöld” zenekar, hogy minden esetben előnyt jelent-e, hogy tanult zenészek, hogy mit gondolnak az öncélúságról, és arról is, hogyan jött, hogy június 2-án Azahriah előtt játszanak a Budapest Parkban.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
Ez eredetileg egy kedvcsináló interjúnak (is) készült volna a június 2-i, Budapest Park-beli koncertetekhez – Azahriah előtt játszotok majd – de, mint most mondjátok, már nincs is rá jegy.
Dér Dávid: Másfél óra alatt elment az összes jegy, ilyen még nem nagyon volt a Budapest Park történetében, de ez nyilván elsősorban Ati (Baukó Attila, azaz Azahriah – a szerk.) érdeme.
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki meglepődik azon, hogy Azahriah előtt léptek fel, túl sok átfedés nincs a zenéitek között. Ő kért fel titeket?
D. D.: Igen. Tulajdonképpen már tavaly lett volna egy közös koncertünk, ott végül más lett az előzenekar, mert az egy trap-esebb irányú buli volt, viszont nem lettünk elfelejtve, szólt nekünk, úgyhogy most pótoljuk. Egyébként Atival a megismerkedésünk nagyon random alakult: egy volt barátnőmmel épp a Gellérthegyen sétáltunk, full sötét volt, ott volt két tag, és megismertem Ati hangját, mert néztem a videóit, a Paul Street-et. Elkezdtünk beszélgetni, meg spanolni, aztán egy idő után már zenéket is hallgattunk, szóval így lettünk jóban. Találkozgattunk, és barátság alakult ki közöttünk. Ez még azelőtt volt, hogy elkezdett zenélni. Emlékszem, ahogy mutogatta nekem a zenei kezdeményeit, mondta, hogy ezt akarja csinálni egész életében. Sikerült neki, mára az egyik legnépszerűbb előadó lett, én nagyon büszke vagyok rá!
Az Antarest a kezdetektől fogva ismeri?
D. D.: Nem. Nagyjából három éve ismerem Atit, de akkor már voltak zenéink, amiket megmutattam neki, elhívtam koncertekre – azt hiszem, háromra is eljött -, és mondta, hogy nagyon tetszik neki, amit csinálunk.
Zenekari szinten is egyetértés volt abban, hogy eleget tesztek ennek a felkérésnek?
Kolosai Fecó: Azt fontos kiemelni, hogy Ati egyszer lejött hozzánk jammelni a próbaterembe, ez például nagyon jólesett. Tőlem személy szerint távol áll az a stílus, amit ő képvisel, de mint zenészt mindannyian elismerjük. Egy teljesen idegen közegben meg tudott szólalni gitáron és énekkel is, pedig ez azért nem könnyű.
D. D.: Ha voltak is prekoncepciók, azok ott eloszlottak.
K. F.: Tény, hogy a stílusaink eléggé különböznek, ezért kíváncsiak vagyunk, mit fog szólni a közönség. Ugyanakkor ma már megszokott, hogy különböző műfajokban játszó zenekarok koncerteznek együtt: mondjuk egy metal, egy grindcore és egy pop-rock banda. Én azt veszem észre, hogy szereti a közönség, ha változatosabb a line-up.
Nyilván az sem utolsó, hogy tizenkétezer ember előtt tudtok játszani.
K. F.: Persze, kíváncsi vagyok a nagyszínpadra, hogy be tudom-e majd járni, rohangálni, ugrálni, és biztos nagyon jól fog esni, hogy ennyi ember figyel minket, de ugyanúgy szeretünk játszani kis klubokban is, ahol családiasabb a légkör.
Setlist tekintetében alkalmazkodtok majd a közönséghez?
D. D.: Valamilyen szinten mindig alkalmazkodunk. Volt már, hogy a Lazarvs előtt játszottunk, és olyan is, hogy Bonnie Tyler előtt, de alapvetően arra törekszünk, hogy legyen egy íve a koncertünknek. Nyilván a poposabb számainkat eljátsszuk, mondhatnám úgy is, hogy most kevesebb lesz a darálás, de azért azt sem hagyjuk ki!
Amikor megalakult az Antares, másfél évig csak a próbateremben léteztetek. Ekkor már látható volt, hogy mi lesz a közös halmaz, hogy merre fog menni a zenekar, vagy kellett kicsit gyúrni a dolgot?
K. F.: Minden meglepően könnyen ment. Az egész úgy kezdődött, hogy Page-dzsel (Pap Dávid, a zenekar dobosa – a szerk.) egy munkahelyen dolgoztunk, és mondta, hogy ismer egy jó bluesgitárost (Kovács Botond – a szerk.), szóval először trióban kezdtük, utána teljesen véletlenül egy ismerősöm által megismertem Dért – épp akkor végzett a Bartók konziban -, aki mondta, hogy szívesen játszana egy rockzenekarban zongoristaként, így csatlakozott hozzánk.
Sokan kérdezik, hogy a francba lehet az, hogy ilyen jól működik közöttünk a kémia, de őszintén, fogalmam sincs, szerintem ez szerencse. Egyszerűen érezzük egymást így négyen, és ez a kezdetektől fogva így van.
Az, hogy ennyire eklektikus – rock, metal, stoner, jazz, funk, soul – a zenétek, az tudatos, vagy inkább ösztönös? A sokszínűség, vagy beskatulyázhatatlanság nem a nehezebbik út?
D. D.: Nem tartom magunkat beskatulyázhatatlannak, úgy szoktuk megfogalmazni, hogy progresszív popot játszunk. Alapvetően a rockzene gerincén haladunk, de mindenféle mást is hozzáteszünk, majd erre jön rá Fecó popos dallamvilága.
Azt fontos kiemelni, hogy nem tudatosan vagyunk eklektikusak, egyszerűen csak így jön ki.
Plusz mi egy “zöld” banda vagyunk olyan szempontból, hogy minden számötletet újrahasznosítunk. Ami nem illik bele egy számba, az majd beleillik a következőbe. Újrahasznosítjuk a riffeket, ha úgy tetszik. Az eklektikusság pedig abból jön, hogy mindannyian különféle zenei háttérrel rendelkezünk, de ezek tök jól, izzadságszag nélkül tudnak találkozni.
K. F.: Engedjük, hogy a zene vigyen minket. Jamekből, improvizációkból születnek a dalok, és nálunk tényleg az van, hogy mind a négyen írunk zenét. Olyan szempontból tudatosak voltunk, és már az elején megbeszéltük, hogy ez egy kötetlen dolog lesz, tehát ha például a zene úgy kívánja, akkor hatperces lesz egy dal. Illetve, ha egy zúzda után hirtelen jön egy uptempo swing, mert egyszerűen oda érezzük, és ösztönösen, hitelesen jön, akkor az úgy lesz. Emiatt én sem nevezhetném a zenénket eklektikusnak, mert hiteles, és szerintem ez érződik is.
D. D.: Igazából hagyjuk a zenét, hogy megírja magát általunk.
Mindannyian tanult zenészek vagytok – Bartók konzi, Etűd Zeneiskola, Kodolányi jazz tanszak. Ez minden esetben előnyt jelent?
K. F.: Jó kérdés. Amikor elvégeztem a zeneiskolát, nem jelentett problémát a szolfézs, a kadenciák helyes sorrendjének ismerete, és a zeneszerzés alapjainak használata, mégis, visszagondolva, amikor próbáltam másoknak zenét szerezni, ez inkább hátrány volt. Ma már úgy látom, hagynom kellett volna egy csomó eredeti és ösztönös ötletet, nem pedig ragaszkodni a saját tanult dolgaimhoz. De úgy gondolom, hogy
kell az alap, ami mégiscsak tudománnyá teszi a zenét, és utána kell visszaállni az ösztönös, zsigeri dolgokra. Kell, hogy tanulj, hogy aztán elfelejts mindent. Ez tényleg így van. Ez egy út, amit be kell járni. Nekünk ez szerintem már sikerült.
D. D.: Szerintem ez egy eszköz. Lesz egy szókincsed, amiből aztán válogathatsz. Egy író sem írja le az összes szót, amit ismer, az idő folyamán viszont kialakul a saját szókincse, meg tudja válogatni azokat a szavakat, amik kellenek neki. De jól kell tudni szelektálni. Így vagyunk ezzel mi is. Én egyébként azt figyeltem meg, hogy a suliból kijött zenészek általában abba a hibába esnek, hogy gyorsan mindent meg akarnak mutatni, amit megtanultak. És idő kell ahhoz, hogy ez letisztuljon.
Mennyire nehéz ma egy rockzenekart működtetni itthon?
K. F.: Szerintem nagyon fontos, hogy ki mennyire alázatos, illetve, hogy Dave Grohl-lal egyetértsek, mennyire jó élőben. Egy zenekar sikere azon múlik, hogy tud-e valami újat, valami izgalmasat mondani.
D. D.: A Covid mindenre rányomta a bélyegét, a zenész szakmára főleg. A mi zenekarunk például többet élt Covidban, mint Covid nélkül. Az látszik, hogy az online jelenléten sokkal nagyobb a hangsúly, mint a Covid előtt, az internetet most sokkal jobban lehet használni marketing szempontból. De mindenképp nehéz ma egy zenekart működtetni.
K. F.: Internet ide vagy oda, minden zenekarnak arra kellene törekednie, hogy próbáljon meg valami újat hozni. És ne egy újabb Kispál és a Borz, egy újabb 30Y, vagy egy újabb Margaret Island akarjon lenni. Kell inspirálódni a zenekarokból, de aztán azt el kell engedni, és valami teljesen újat csinálni. Amit mi képviselünk, az egy picivel újabb irány, és szerintem ez az eddigi sikereink kulcsa.
Kétféle véleménnyel találkozom a zenétek kapcsán: vagy azt mondják, hogy úristen, ez nagyon jó, vagy azt, hogy túl sok, túl sok az információ benne, nehéz befogadni. Szélsőségesek a reakciók, de ez nem biztos, hogy baj.
D. D.: A szélsőség szerintem mindig jó. Egyébként van olyan is, aki először azt mondja, hogy ó, hagyjál már, aztán mikor harmadjára meghallgatja, beérik nála, már tetszik neki.
Mennyire nyitottak erre a műfajra itthon? És terv-e a nemzetközi színtérre való kilépés?
D. D.: Abszolút terv, volt már egy-két külföldi koncertünk, voltunk Brnóban és Szlovákiában is. Nagyon tetszett az ottaniaknak. Szerintem a külföldi hallgatók egy picit nyitottabbak, befogadóbbak, emiatt talán külföldön jobban mehet a zenekar, de a cél első körben az, hogy itthon teremtsünk egy fix bázist, és aztán nyissunk jobban külföldre.
K. F.: Én úgy érzem, hogy már van egy bázisunk itthon, és szerintem sikerült annyira érvényesülnünk, amennyire egy ilyen típusú zenekar itthon tud. Nagyon szeretünk zenélni, és ha ez minél több embernek tetszik, annak mi csak örülünk.
Egy rockzenekarnál mindig izgalmas az öncélúság kérdése. Szerintetek hol van a határ e tekintetben? Vannak-e “túlkapások”, amiken aztán korrigáltok?
K. F.: Ha a kérdés az, hogy a közönséget szolgáljuk ki, vagy saját magunkat, akkor arra az a válaszom, hogy egyik sem. Mi azt mondjuk, hogy olyan zenét szeretünk csinálni, amire együtt tudunk bulizni a közönséggel. De az valóban rengetegszer elhangzik a próbákon, hogy: “És mit szólnátok ehhez? Na jó, ez azért már tényleg sok.”
D. D.: Igen, és ezt általában én mondom, mert hajlamos túlpörögni a kreativitás bennetek.
Hogy áll a harmadik lemez?
D. D.: Folyamatban van, írjuk. Van már egy dal, ami teljesen kész, van egy, ami 80, és van egy, ami mondjuk 72 százalékban van kész. Vannak dalötletek, témák, már csak össze kell gyúrni őket. Azon is gondolkoztunk, hogy kihagyjuk a harmadikat, és egyből a negyedik lemezt hozzuk ki a második után. A harmadik lemez a zenekaroknál mindig kicsit sorsfordító: az első a bekezdés, a második a “jó, akkor most csináljunk valami mást”, a harmadik pedig talán a letisztulás
Hol játszotok még nyáron?
D. D.: Megyünk a Művészetek Völgyébe, visszatérő vendégként a Gitármánia táborba, ahol tanítunk is. Lesz egy Pontoon Jam-ünk, nyár végén pedig egy nagykanizsai koncertünk is, ami nekem különösen nagy öröm, mert Nagykanizsa a szülővárosom. A nyár utáni dátumokról majd később!
Fotó: Hatlaczki Balázs