Az Egy szoknya, egy nadrág című klasszikusból – Latabár Kálmán felejthetetlen játékával – számtalan színpadi előadás született, ezúttal Bodrogi Gyula rendezésében láthatjuk a budapesti József Attila Színházban. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas művészt arról kérdeztük, milyen érzés a hosszú kényszerpihenő után újra színházban lenni és alkotni, és hogy miért a vígjáték az egyik legnehezebb műfaj.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
Milyen érzés újra színházban lenni ilyen hosszú kényszerszünet után?
Rendkívüli. Nem tudtam, hogy a színház ennyire tud hiányozni. Az ember, amikor egymás után tíz-tizenkét estét játszik, úgy van vele, hogy áh, jó lenne egy kicsit pihenni. És akkor jöttem rá, hogy milyen érdekes ez. Nem játszani ugyanis sokkal nehezebb, mint játszani. Ez a hosszú-hosszú szünet eszméletlen szörnyű volt.
Tud sok is lenni a színház?
Sok nem, csak amikor az ember fáradt, előfordul, hogy azt mondja magában, jaj, de jó lenne, ha ma nem játszanék. De ez csak egy félóráig tart. Ha utána azt mondanák, hogy két hét szünet, azt már nem bírnám. A színházat nem lehet csak úgy otthagyni.
Most nem színészként, hanem rendezőként van jelen a József Attila Színházban.
Igen, és ebben a szerepben lenni még rosszabb. Láthatták, még gyakorlatlanok a színészek, egyelőre keresgélik magukat a szerepekben. Az ember legszívesebben fönt lenne a színpadon és játszana helyettük is.
Hogy áll most a darab?
Most van a főpróba időszak, most ismerkednek tulajdonképpen. Már tudják, hogy mit fognak csinálni, de még nem tudják, mit kell meghallani. Majd összeér. A színház tudniillik színészekből és közönségből áll. Addig, amíg a színészek színészkednek és nincs közönség, addig az nem színház. Ha csak a közönség ül ott, de nincs színész, az se színház. Színház az, amikor a színészek játszanak és a közönség együtt játszik velük.
Azért most volt itt egy pici közönség, a sajtó képviselői. Figyelte a reakcióikat?
Igen, de nekem egy-két helyen még nem működött a dolog. Ez azért van, mert még a színészek sem mindig hallják meg egymás beszédét, csak a sajátjukra koncentrálnak. Holott a színpadi játék arról szól, aki beszél, és aki reagál rá, meg kell hallaniuk egymást. Lesz még egy-két alkalom a szeptemberi bemutató előtt, amikor közönség előtt játsszuk a darabot, például Békéscsabán, akkorra már összeáll úgy, ahogy én szeretném.
Szokták mondani, hogy a premierre még nincs készen a darab, csak a nyolcadik-tizedik előadás környékén érkezik meg.
Ez így van. És nem is szeretem, hogy a bemutató után nincs még sorban legalább öt-hat előadás, hiszen ez kellene ahhoz, hogy minden össze tudjon érni. A nézőtér ugyanúgy játszik, mint a színpad. Ez a tragédiára ugyanúgy vonatkozik, mint a vígjátékra, csak a vígjátékban a nevetés könnyebben érezhető, mint a nagy csöndek egy dráma alatt.
Ez egy könnyű vígjáték, a nevével ellentétben viszont ez az egyik legnehezebb műfaj. Megnevettetni a közönséget, és aztán tartósan fenntartani ezt az állapotot, cseppet sem könnyű feladat.
A közönségnek könnyű, a színészeknek nagyon nehéz. A színésznek egyébként nincs olyan, hogy műfaj, neki szerep van. A közönség vagy nevet, vagy sír, vagy figyel, a színésznek a szerepet kell játszani, mi több, jól játszani. Szóval szerintem műfajokról elsősorban a néző szemszögéből érdemes beszélni: egyszer a tinglitanglihoz, máskor egy komoly szép darabhoz van kedve.
Egy ilyen kultikus darab, mint az Egy szoknya, egy nadrág, ahol az abszurd helyzetek és kacagtató bonyodalmak állnak a középpontban, mennyire kíván újrahangolást? Mennyire nyitott a mai közönség erre a fajta humorra?
A közönség mindig nyitott a humorra, csak meg kell hallania, értenie kell azt. Hogy mi az a pici kis elcsúszás a komoly realitástól, amitől már nevetni lehet rajta. Egyébként én úgy látom, a közönség ma a “one man show”-kat, a stand up-okat szereti, ezekre inkább nyitott, mint a színpadi vígjátékokra.
A fiatal színészekkel könnyen megérteti magát? Máshogy kell velük kommunikálni, mint a kortársaival?
Nincs fiatal vagy idős színész. Lehet, hogy mi kicsikét többet gyakoroltuk a szakmát, mert akkoriban, amikor még a televízióban tévéjátékok voltak, együtt játszhattunk azokkal, akikről tudtuk, hogy már nagymenők. Ez természetesen szerencsés volt. De alapvetően nem ezen múlik. A színészet “születési hiba”, van akiben megvan, van akiben nincs. És ez a közönség előtt válik nyilvánvalóvá.
Fotók: Horváth Péter Gyula