A mélytengerek világa meglehetősen kiaknázatlan területnek minősül a mozgókép történetében, még a tengeralattjárós mozikból sem készült valami sok. A héten bemutatott Árok című film újra feltárja előttünk a rejtelmes közeget, persze nem annyira Cousteau kapitány nyomdokain haladva a tudomány, mint inkább a képzelet segítségével. 5+1 film következik tengermély történettel.

MP – 061.hu

Nemo kapitány (1954)

Az addig a rajzfilmjeiről ismert Walt Disney stúdió ötödik élőszereplős és első tudományos-fantasztikus filmje csupán egyike, de kétségtelenül a legjobbja az eredetileg Húszezer mérföld a tenger alatt című 1870-es Verne-regény mozgóképes adaptációinak.

A szigonyos Ned Landet alakító  Kirk Douglas és James Mason, a Nautilus parancsnokát játszó brit színészlegenda mellett két magyar származású hollywoodi filmszínész kapta Aronnax professzor és inasa, Conseil szerepét: Paul Lukas, azaz Lukács Pál volt az első színész, aki besöpörte a Golden Globe-díjat, Peter Lorre, azaz a Felvidékről származó Löwenstein László pedig korábban olyan filmekben növelte hírnevét, mint Fritz Lang M – Egy város keresi gyilkost című film-noir klasszikusa vagy a Kertész Mihály rendezte Casablanca.

Nemo kapitány számos részletben eltér az eredeti regénytől, nem derül ki például a búvárhajó-parancsnok és ellenfeleinek a nemzeti hovatartozása sem. Verne regényében és a folytatásában, A rejtelmes szigetben Nemo valójában Bundelkhand rádzsája, Dakar indiai herceg, míg hazájának ellensége, családjának gyilkosa a gyűlölt Brit Birodalom, amely a Verne-regények megírásakor már túl volt a szipolylázadás leverésén és komoly rutinra tett szert a gyarmati vámpírizmus gyakorlásában.

A világháború befejezése után 9 évvel bemutatott film alkotói a brit szövetségesük politikai érzékenysége és a forgalmazás anyagi szempontjai miatt tekintettek el a konkretizálástól.

Az eredeti regényben nem szerepel Nemo kapitány eltitkolt találmánya, a csodálatos energiaforrás sem, és nem esik szó titkos támaszpontról, sem annak felrobbantásáról. A hidegháború csúcspontján készült film ezen elemei a nukleáris energia pusztító hatását és békés lehetőségeit idézik fel. Noha a büdzsé meg sem közelítette a kor legdrágább produkciónak (pl. a Quo Vadis) költségeit, és Verne eredeti illusztrátora, Édouard Riou korabeli rézkarcai maradandóbb nyomot is hagynak az emberben, a látványvilág a trükkökkel (főként az óriáspolipos jelenet) kétségkívül megelőzte a korát – nem véletlenül utalnak sokan a filmre a steampunk esztétika mozgóképes előfutáraként.

A tengeralattjáró (1981)

A tenger alatt játszódó filmek listájáról természetesen a tengeralattjárós mozik képviselete sem maradhat le, a sok figyelemre méltó alkotás közül pedig még mindig Wolfgang Petersen második világháborús, Lothar-Günther Buchheim regényéből készült drámáját illeti az első hely. A világszerte elképesztő sikert aratott Das Boot egy német U-boot legénységének szemszögéből mutatja be a háborút. De nem egy csapat fanatikus nácit látunk, hanem hús-vér embereket, akiknek az élete egy fémhengertől függ. Az összezártság, a szűk hely, a tisztek számára nyilvánvaló egyre kilátástalanabb háborús helyzet (kivéve az első tisztet, aki még a mélyben is ezerrel tolja a náci propagandát), az eseménytelen hetek tompává, depresszióssá és apatikussá teszi őket. A hajó ugyanis hiába portyázik, hosszú hetekig, sőt hónapokig semmi nem történik. Egy idő után már mindenki harc után vágyakozik unalmában, ami be is következik, csak nem egészen úgy, ahogyan szerették volna. A depresszió rettegésbe csap át, és a tenger fenekére süllyedt hajón már csak egy csapat félőrült embert látunk, akik semmi mást nem akarnak, csupán életben maradni.

Petersen két eredeti arányaiban megépített tengeralattjárót és persze számos kisebb modellt használt fel a forgatáskor, de nem engedtek meg a színészeknek azt a luxust, hogy kibontsák a díszlet oldalait, mindent az eredeti, klausztrofóbiás körülmények között vettek fel.

A hitelességet az is biztosította, hogy tanácsadóként jelen volt a történetet inspiráló valódi U-96-os kapitánya és egy másik tengeralattjáró elsőtisztje. A film négy Oscar-jelölést is begyűjtött és sztárt csinált a kapitányt játszó Jürgen Prochnowból és a rendezőből, és remek példát szolgáltatott arra, hogy a háborút nem csak egy nézőpontból szabad vagy lehet vizsgálni. Nyomasztó, realisztikus, az idegek és nem a fegyverek harcát bemutató monumentális alkotás, Petersen az értelmetlenség, hiábavalóság, eredménytelenség és a nihil pillanatait rögzítette az örökkévalóságnak.

A mélység titka (1989)

A The Abyss tekinthető Cameron „elfeledett” mesterművének, ez a legkevésbé ismert és népszerű filmje, pedig éppannyira súrolja a tökély határait, mint A bolygó neve: Halál, a Terminátor 2 vagy éppen a Titanic, amely hiába pattant le a férfiszívek jeges kérgéről fedélzetén a hős szerelemes DiCaprióval, mégiscsak a valaha forgatott egyik legkiválóbb közönségfilm.

Ebben a filmben jelent meg először az a 3D-modellezéses CGI technika, amely később, látványosabb formában, azaz a higanytestű  T-1000-es alakjában már komoly világsikert aratott a Terminátor 2-ben.

a digitális technika ahhoz még nem volt elég fejlett, hogy egy teljes víz alatti környezetet hihetően jelenítsenek meg vele, így a film nagy részét egy üzemen kívüli atomerőmű két tankjában forgatták, összesen 37.5 millió liter vizet felhasználva, így a víz alatti Harmadik típusú találkozások megvalósítása az akkori lehetőségek mellett is óriási feladatnak számított. A forgatás idegőrlő hangulatban zajlott, Cameron a beszámolók szerint diktátorként hajszolta a stábot: a hullát alakító testvére jelenetét például egy korábbi vita miatt bosszúból tizenötször ismételte meg. A rendező megalomániája miatt a régi barátok közül Lance Henriksen (az Aliens Bishopja) már nem akart részt venni ebben a filmben, egyedül Michael Biehnt láthattuk ismét katonaszerepben (ő volt a Terminátorban Kyle Reese, az Aliensben pedig Hicks). A film rendezői változata, ami merőben különbözik a szélesebb körben ismerttől, a többi filmjének hosszabb változataival ellentétben gyengébb és ostobább a final cut-nál. Az óceán fenekén rejtőző földönkívüliek az alternatív rendezői vízióban pragmatikus természetvédőként egy globális megacunami előidézésével törölnék el látványos jelenetekben a bolygópusztító homo sapienst a Föld színéről, pedig az eredeti változatban az emberi fajt békésen szemlélő, pusztán segítő szándékkal beavatkozó angyali szépségű és jóságos idegenjeivel is átjön az üzenet.

Számítógépes trükkjei és a forgatási körülmények révén A mélység titka egyaránt tekinthető a Terminátor 2 és a Titanic főpróbájának, a Mariana-árok mélyét is megjárt rendező pedig a hírek szerint az Avatar jövőre várható folytatásában is hasznát látja a vizes forgatási tapasztalatainak.

 

Mélytengeri szörnyeteg (1989)
+ Leviathan (1989)

A mélytengeri filmek éve volt 1989, hiszen A mélység titka mellett két sci-fi horror is készült ebben a kiaknázatlan közegben. Az alkotók versenyhelyzetbe csöppentek, de mint kiderült, James Cameron akkor már magasabb ligában akciózott, kollégái legfeljebb meglovagolhatták a spéci kis filmjeivel keltett hullámokat.

A Mélytengeri szörnyeteget jegyző, a Péntek 13-filmek rendezői székében edződött Sean S. Cunningham és a rivális Leviathan rendezője, George P. Cosmatos (Rambo 2, Kobra, Tombstone) sajnos nem ért fel a feladathoz, hogy maradandót alkosson, a szörnybábozás, a CGI előtti korszak remek speciális effektusai és a víz alatti izgalmak azonban, amelyből nem jutott a nézőknek túl sok a mozgókép történetében, ezeket a középszerű filmeket is emlékezetessé teszik.

Andy Vajna egykori cége, a Carolco hozta össze a Mélytengeri szörnyeteget, a büdzsére rongyos 8 milliót szántak, így a szereplőgárdában egyedül a néhány éve elhunyt kiváló filmszínész és jazz zenész Miguel Ferrer számított húzónévnek, az óriás homárszerű lény megalkotásában azonban sikerült megcsípni A légy felejthetetlen effektjein dolgozó Chris Walast. A Leviathan rémségén a legendás Stan Winston stábja dolgozott, a rivális költségvetésének háromszorosából pedig nevesebb színészgárdára is futotta: a Robotzsaru sztárja, Peter Weller mellett Richard Crenna (Rambo-trilógia), Ernie Hudson (Szellemirtók) és Daniel Stern (Reszkessetek betörők!) játszotta a főbb szerepeket. Cosmatos viszont nem tudta érvényesíteni a gazdasági előnyt, a film koncepciótlanul,  egyenetlen feszültséggel pereg le – hiába merít pofátlanul  a forgatókönyv és a látványvilág az Alien meg a The Thing legpengébb motívumaiból és vizualitásából.

A Gömb (1998)

A Michael Crichton azonos című regényéből készült film rendezője Barry Levinson (Esőember, Jó reggelt, Vietnam!), főszereplői pedig Dustin Hoffman, Sharon Stone és Samuel L. Jackson.

A nagy nevek ellenére a film jelentős anyagi bukás volt, a költségeknek még a fele sem térült meg, és bizony a kritikusok sem volt oda érte.

A Gömb, amit feltehetően a Solaris inspirálhatott a kvantumfizika területére kalauzol minket: a Csendes-óceán mélyén egy ismeretlen eredetű, 300 éves űrhajót találnak. Négy fős tudóscsapatot küldenek le a víz mélyére, hogy kiderítsék, van-e élet a hajón. Amikor leereszkednek a mélységbe, egy hatalmas fémgömbre bukkannak, amiről hamarosan kiderül, hogy a jövőben, 2048-ban készült Amerikában. A tudósok behatolnak az űrhajóba, ám nem is sejtik, mi vár rájuk, ahogy azt sem, milyen emberként térnek majd vissza – ha egyáltalán visszatérnek. A gömb eleinte barátságos a látogatókkal, de a kutatóbázis nyugalmát furcsa balesetek, halálesetek kezdik megzavarni. A főhősök csak a film végére döbbennek rá arra, hogy a gömb valójában a tudatalattijukat kelti életre, saját pszichéjükbe és saját múltjukba tesznek utazást, vagyis a káoszt saját félelmeik elszabadulása eredményezte. A rémálomszerű projekcióáradatnak csak az utolsó pillanatban képes véget vetni a három életben maradt tudós.

A filmet egy speciálisan felépített víztartályban rögzítették, mivel a Warner Bros. nem akarta megismételni a nyílt tengeren forgatott Waterworld (1995) anyagi buktáját. Egy esetleges tengeren történő forgatás az egekbe küldte volna a gyártási költségeket, és látva a Costner-film bevételi mutatóit, inkább nem kockáztatott.

A büdzsét mintegy 20 millió dollár lefaragásával tudták tartani, de sajnos A Gömb így is méretes bukta lett a filmszínházakban. A 80 milliós büdzséhez csupán 37 milliós amerikai bevétel társult. Ez a film volt a második Michael Crichton adaptáció Samuel L. Jackson és Barry Levinson számára is. Jackson korábban a Jurassic Parkban játszott, Levinson pedig a Zaklatást rendezte meg 1994-ben.