Nílus, repceföld, zsidókeresztény társas – Kemény Istvánnal beszélgettünka Nílus című új verseskönyvéről

Egy évvel a nagysikerű Lúdbőr című eszégyűjteménye után a napokban jelent meg Kemény István Nílus című verseskötete. Utoljára hat éve rendezte könyvbe verseit a Babárkoszorú-díjas költő, így nyugodtan mondhatjuk, hogy az idei könyvfesztivál egyik nagy eseménye a Nílus. Kemény Istvánnal beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

A Nílus néhány versében – pl. a Rakpartos balladában – lokalizálod valamennyire a lakóhelyed, Újlipótvárost, de úgy általában az életművedből hiányoznak a szülőföld mitikus nagy versei… Persze Budaörsöt és Érdligetet is megírtad, de a magyar hagyományban erősebben van jelen a szülőföld körülírása, vö: Petőfi rónáját, Ady Bakonyát….
A konkrét szülőhelyem a Baross utcai szülészeti klinika, de huszonkilenc éves koromig nem laktam Budapest határán belül. Viszont harminc kilométernél messzebb se a nullás kőtől. Egy csomó versnyi ötletet írtam meg prózában a szülőföldemről: mind a két regényem színtere Budapest: Az ellenség művészetében idegenvezető visz a városban, a Kedves Ismeretlenben az agglomeráció is benne van. De lehet, hogy igazad van, és tényleg nem ártana még egy-két vers a szülőföldemről. Ha véletlenül nem derült volna még ki, hogy szeretem.

A Nílus cím kapcsán arra gondoltam, hogy esetleg visszajöhet a Játék méreggel… egzotikus iránya… Van rajtad nyomás, hogy miért nem írsz olyanokat, mint a Játék, a Koboldkórus és a Néma H versei?
Jé, én azt hittem, hogy A néma H című verseskönyvem (1996) már egészen más volt, mint a régebbi „egzotikus irány”, és hogy A koboldkórus (1993) volt az átmenet… Azt hiszem, értem, hogy mit értesz „egzotikus irány” alatt, és nekem is a legrégebbi verseim jelentik a varázslatos ifjúságot, és időnként el is fog az az érzés, hogy úgy kéne írni megint. A Hipnoterápia című versbe például beletettem egy Atlantiszról szóló rövid verset, mintha a hosszú vers hőse írta volna fiatalon – pedig azt is én írtam, két-három éve.  

A Nílus kvázi-szlogenje lett egy kétsoros versed, amelyből itt egy sor: „ÚJKOR VÉGE táblát ásták a földbe.” Mi van e tábla után?
Nem tudom. Az újkorban nőttem fel, aminek a legfőbb vezérelve a „józan ész”, és a 21. századra mintha ebben rendült volna meg a közös bizalom. Egyrészt tudjuk, hogy a felvilágosodás óta mekkora bűncselekményeket követtek el a „józan ész” nevében, másrészt belefáradunk a ma ránk zúduló információkba. Nem bírjuk követni őket, és egy ponton feladjuk, és attól kezdve mindenben elkezdünk kételkedni, vagy jobb híján bármit elhiszünk. És az a legijesztőbb, hogy az, aki visszaadja nekünk a hitet abban, hogy mégiscsak létezik objektív igazság, azt tehet velünk, amit akar.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Amikor elkészültek az egy -, illetve a kétsoros verseid, ugyanazt az elégedettséget érezted, mint amikor mondjuk megírtál egy kétoldalas költeményt?
Nem. Kell a mennyiség is, és az elvégzett munka öröme. De azért tudok olyan egyszavas verset (például Weöres Sándor: „Tojáséj”), ami többet ér, mint egy átlagos regény.  

Zsidó témájú publicisztikád volt már az ÉS-ben, volt is rá néhány különös reakció, és most a Zsidókeresztény társas című versben részint újra a zsidóság a témád. Miért tartod annyira fontosnak, hogy versben is írj erről?
Az elmúlt száz év során erről általában (tisztelet a nem kevés kivételnek, pl. Bibó Istvánnak) vagy egyáltalán nem illett beszélni, vagy csak uszítva és vádaskodva. És ez bizony vonatkozik még a kétezres évtizedre is, amikor szinte hisztérikus értelmiségi közbeszéd folyt a témáról. A Zsidókeresztény társast akkoriban kezdtem írni, de mindig abbahagytam, mert nem volt kedvem (bátorságom?) befejezni. De tavaly ősszel a Szombat folyóirat a Huszadik Század 1917-es körkérdése nyomán feltette a maga körkérdését nekem is a zsidók és nem zsidók együttéléséről. Akkor vettem újra elő ezt a verset, és úgy láttam, hogy mégiscsak van értelme. Elkaptam a fonalat, és végre sikerült befejeznem. Remélem, hogy sikerült vele egy kicsit oldanom a feszültségeket, és talán ennek a kényes témának se tesz rosszat némi humor. (Egyébként az utóbbi években mintha kisebbek lennének az indulatok e téma körül, remélem, hogy nem csak azért, mert új ellenségképek bukkantak fel.)

Fotó: Horváth Péter Gyula

Számos kortársadat idézed meg a könyvedben, ott van például Bartis Attila, Nyilas Attila, Petri György, Szűcs Attila, K.Kabai Lóránt… Nyilván a véletlen alakította, hogy ez most így összejött. Vagy mégsem?
A barátaim nagyobb része fiatalabb nálam, ezért nem véletlen, hogy többen is majdnem egyszerre lettek ötven évesek. És az se véletlen, hogy egy bizonyos életkortól az ember intézményesül: elkezdenek jönni a felkérések megnyitószövegre, körkérdésre, véleménycikkre, zsűrizésre, rendhagyó tárlatvezetésre, cameo szerepre kulturális projekt reklámfilmjében, ami mind megtisztelő dolog, de fárasztó is, és bizony üdítő, amikor csak verset kell írni. Például Petri György halála tizenötödik évfordulójára. Ilyenkor mindig „hozott anyagból” dolgozom: vagyis meglévő, megkezdett verseimet használom fel kiindulásnak, hogy legitim legyen a dolog, mert kicsit gyanakszom a műfajra – hiába vannak a nagy példák Adytól József Attiláig, hogy felkérésre írott vers is lehet jó.

Az új verseid inkább eszköztelenek, lecsupaszítottak, esszé-szerűek, miközben ott lenne a Rakpartos ballada iránya, a rímes, nagyon is hatásos irány…
Nekem a Nílusból a legfontosabb vers a Hipnoterápia. Ez is hosszú, esszészerű, és nem rímel. De eszköztelennek nem nevezném. A versben a terapeuta úgy beszél a vers hőséhez, mintha Az ellenség művészetének az idegenvezetője lenne. Eszköz volt a retorika is: ismétlésekkel, filmszerűséggel, klipszerűséggel igyekeztem elérni, hogy ne hiányozzanak a rímek. Egy autóban jutott eszembe a vers két éve áprilisban, amikor a valószínűtlenül sárga repceföldeket néztem az út mellett. A törekvés az volt, hogy a verssorok ritmusa hipnotizálja az olvasót. Úgy, mint engem a repce.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Biztos lesznek, akik keresik az erőteljesebb közéleti megszólalást a Búcsúlevél után… Bár a Petri-féle versből és más szövegekből is kiolvashatóak reflexiók, de semmi konkrét… Volt benned olyan szándék, hogy harsányabb, dühösebb verseket akartál írni?
Akkor írtam volna. És ha tudnám a helyes és dühös választ a 2018-as magyar politikai helyzetre, akkor írnék konkrétabban is.

Egyszer azt mondtad: a rendszerváltás után átvettünk egy szót – lúzer – mert szükség volt rá, de nem vettük észre, hogy a “győztes”-re nincs új, menő szavunk. Te valahol azért mégis győztes vagy. Olyan sokan voltak az 50. születésnapodon, mintha legalább is a 80. lett volna, mérhető a piaci sikered is. Szóval: győztesnek érzed magad, vagy inkább vesztesnek?
Ha csak egy kicsit is belegondolok, hány milliárd ember cserélné el velem a körülményeit, akkor győztesnek.  

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2018-10-18T21:21:13+02:00 2018. április 18.|