A Quimby trombitásaként és trollhangú énekeseként ismert örökifjú Kárpáti Dódi április 23-án a MoMKultban 60. születésnapját ünnepli. Nem akármilyen ünnepségre kerül sor, A Privátilag 60 című koncerten fellépnek zenésztársai, akikkel az elmúlt évtizedekben együtt muzsikált: a Quimby és legutóbbi saját formációja, a Priváti Projekt is. A 2017-es GetCloser Jazz Festen a világhírű francia trombitás, Erik Truffaz invitálta meg Dódit közös zenélésre, most ezt viszonozva Erik Truffaz lesz az egyik sztárvendég. Volt miről kérdeznünk Kárpáti Dódit. 

L.T. – 061.hu

A hatvanadik születésnapi koncertedre készülsz. Fontos számodra ez az évszám?
Alapvetően nem az a fajta ember vagyok, aki sokáig elmélkedik az idő múlásán, aki rendszeresen számvetést készít az eltelt évekről. Telik-múlik az idő, aztán néha arra eszmélek, hogy új korszak kezdődik az életemben. Tervezek és gondolkodom, de nem időzöm sokat az évek múlásán való töprengéssel. Viccesen hangzik, de nincs időm az idővel foglalkozni. Most ez a hatvanadik évforduló azért vált fontossá, mert egy olyan esemény jön létre az évforduló kapcsán, amelyben a pályafutásom során még nem volt részem. Fantasztikus zenészek gyűlnek össze a születésnapomra, úgy tűnik ki kellett várnom ezt a kerek évfordulót, hogy ez létrejöhessen.

Kárpáti Dódi – Fotó: Kleb Attila

Eddig is nagyszerű művészekkel, sok esetben világhírű zenészekkel játszhattál együtt. Miben más ez a mostani koncert?
Valóban, ha csak a jazz zenekaromat nézem, ott is nagyon sok nagyszerű vendégművész megfordult az elmúlt néhány évben, nem is beszélve arról a rengeteg előadóról, akiknek a koncertjein közreműködhettem. De most, hogy a születésnapom tiszteletére érkezik a koncertre ennyi remek előadó és egy színpadon állunk majd, az óriási megtiszteltetés. Csak hogy néhányukat megemlítsem: Frankie Lato hegedűművészt remek hangszeres előadónak, egy igazán egyedi előadónak tartom, senki máshoz sem hasonlítható sodrás van a zenéjében. A koncerten velem énekel majd Alba Hyseni, akivel már nagyon régen szerettem volna egy közös produkciót, de valahogy sosem sikerült eddig összehozni. Barabás Lőrinc is egy teljesen egyedi rendszer irányába tolja a produkcióját, ami nagyon tetszik nekem. Erik Truffaz közreműködése különösen nagy élménynek ígérkezik, nem is számítottam rá, hogy igent mond a felkérésre. Kleb Attila, a GetCloser fő szervezője kérdezte meg tőlem, hogy szeretnék-e vele együtt játszani ezen a koncerten. Először csak mosolyogtam, hiszen olyan lehetetlen vállalásnak tűnt. Amikor megtudtam, szinte el sem hittem, igazi boldogság számomra, hogy Erik Truffaz a kedvemért zenél Magyarországon.

Meglepődtél, hogy elfogadta a meghívást?
Tavaly a GetCloser fesztiválon már játszottunk együtt. Truffaz már előre szólt, hogy szeretne egy szám erejéig felhívni engem a színpadra. Örömmel vállaltam és nagyon jól sikerült a közös szám. Tudtam, hogy szereti Budapestet, az itteni közönséget és az itteni zenészeket, de ez még nem volt garancia arra, hogy hajlandó ilyen rövid időn belül újra Magyarországra jönni. Azt hiszem – ahogy engem is – őt is magával ragadta a közös zenélés élménye a tavalyi Get Closer fesztiválon.

Privát Projekt – fotó: Kleb Attila

Sokan rockzenészként is ismernek téged, hiszen számos produkciónak fontos része vagy, gondoljunk csak annak idején az Andersenre vagy most a Quimby zenekarra. A jazz végigkísérte az életedet?
16 évesen kezdtem trombitán tanulni, már maga a hangszerválasztás is egyértelműen a jazzhez kötődött. Bár rockzenét is hallgattam, hiszen akkoriban a rockzenekarok is használtak fúvósokat a dalokban. Vonzott a szabadság, az improvizáció kötetlensége, a jazz sokszínűsége. Úgyhogy jazzt kezdtem játszani, a szomszédok legnagyobb örömére. Tehát tulajdonképpen kamaszkorom óta vonzódom a jazzhez, imádom és rajongok érte. Néha el-eltávolodtam ettől a stílustól, de mindig visszatértem, visszatérek hozzá.

Vasvári Pállal, a zseniális bőgőssel nagyon sokat játszottatok együtt. Ha jól tudom együtt is kezdtétek.
Kamaszkorunkban együtt zenélgettünk és együtt jártunk koncertekre. Aztán ő konzervatóriumba ment én pedig tanár lettem, elsodort bennünket egymás mellől az élet. De amikor hosszú évek után végre megint találkoztunk, lényegében ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Óriási élmény volt újra együtt játszani, sokat muzsikáltunk együtt, egészen Pali haláláig.

Sosem tetted le a trombitát? A tanárképző ideje alatt sem?
Nem. Valahogy mindig ott volt velem, éreztem, hogy szükségem van rá. Néha kicsit sajnálom, hogy mindent autodidakta módon, önállóan, legtöbbször a saját káromon kellett megtanulnom, de ennek is megvan a pozitív oldala. Minden csínját-bínját megtanultam és kitapasztaltam a hangszernek.

Fotó: Openair Radio

A jazz iránti rajongásodat hogyan tudtad belevinni a rockzenekarokkal közös fellépésekbe?
Sokszor hívtak különböző zenekarok, hogy játsszak velük és én mindig szívesen mentem. Amikor felkértek, már eleve azért választottak engem, mert egy kis jazzes felhangot, fantáziát és improvizációt vártak tőlem. Így én tulajdonképpen a jazz iránti rajongásomat vittem bele ezekbe a produkciókba is.

Hálás dolog egy rockzenekarban trombitásnak lenni?
Mindig hálás egy olyan alkotóközösség tagjának lenni, ahol az ember a csapat tagjaként is megvalósíthatja az elképzeléseit és beleviheti a saját ötleteit a közös produkcióba. Én mindig ilyen közegbe kerültem, azt hiszem, nagy szerencsés volt.

Akkor a Quimby trombitásának is hálás dolog lenni?
A Quimby zenekarban való közreműködésem rendkívül hálás feladat. A csapat tagjai jól ismerték a munkáimat, a stílusomat, jól tudták, ki vagyok, amikor meghívtak a zenekarba. Ezért aztán nem is próbáltak rám erőltetni semmit, hanem azt szerették volna, ha magamat adom, a saját stílusomat hozom. Szerettek volna egy kis jazzes felhangot adni a dalaiknak és ezt azzal a szabad stílusú játékkal képzelték el, amelyet képviselek. Néha nem könnyű feladat, hiszen a koncert színpadon a dob mellett állok, nem egyszerű feladat ekkora hangzavarban játszani ezen az amúgy is nehéz hangszeren, de nagyon élvezem.

Mégis vágytál rá, hogy legyen egy saját zenekarod, ami meg is valósult néhány évvel ezelőtt.
Valóban. Valahogy úgy van ez, hogy azért az emberben „bennragad” egy csomó ötlet, ami többi csapattag „szűrőjén” nem ment át. Nagyon jó ötletek ezek, csak épp nem passzolnak az adott stílushoz. Egy jó zenész elfogadja ezt, de természetesen elraktározza az ötleteket, melyek csak gyűlnek és gyűlnek az évek folyamán. Amikor már olyan sok van, hogy szinte szétfeszít, akkor ki kell adni magadból, ehhez pedig szükség van egy zenekarra.

Ennyi minden mellett marad még időd a képzőművészetre?
Nem nagyon. Ráadásul az elmúlt néhány évet kivéve, végig dolgoztam pedagógusként is, tanítottam a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában. Nagyon sokáig belefért az iskolai munka az életembe, hiszen az óráim délután voltak, ki tudtam magam aludni egy-egy koncert után, ráadásul a két dolog remekül kiegészítette, sőt építette egymást. Amíg nem növekedtek meg irreálisan az adminisztratív terhek és nem lett a túl sok koncert miatt kivédhetetlen az ütközés, addig rendületlenül dolgoztam.

Másként áll a zenéhez az, aki képi világban gondolkodik?
Azért nem tudok rá válaszolni, mert én magam mindig képi világban gondolkodtam. A kettő együtt, párhuzamosan fut az ember fejében, kiegészíti egymást és viaskodva ugyan, de összhangot teremt.

Nemcsak a zene, de a szövegek is nagyon fontosak számodra.
Nagyon nehezek írok szöveget, ugyanis sokat javítgatok, sokat cserélgetem a szavamat. Alkati kérdés, de mindig valamilyen problémából indulok ki. Nagyon szeretem a szavakat, a jelentésüket és a ritmikájukat, dallamvonalukat egyaránt.

Mik a további tervek, mondjuk a 70-ik születésnapodig?
A vendégek, akik most felépnek a hatvandik születésnapon, kijelölik az irányt. Ezen az úton szeretnék továbbmenni, tovább folytatni a közös munkát azokkal a zenészekkel, akikkel már megkezdtük az együttműködést, de szívesen vállalkoznék újabb kooprodukciókra is. A stílus, az irány adott, csak menetelnem kell.

Vezető kép: Kleb Attila