Hat hét – jogszerűen ennyi ideje van az örökbeadó anyának a szülés után, hogy meggondolja magát (ugyanez az örökbefogadó szülőkre is érvényes), és egy bonyolult bürokratikus folyamaton keresztül visszakérje a gyerekét. De milyen lelki folyamatok játszódnak le a szülőanyában ebben a bő másfél hónapban? Milyen kétségek gyötrik? Szakonyi Noémi Veronika többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Hat hét című filmjében, amely megrázó hitelességgel mutatja be az adoptálás menetét. A Magyar Filmkritikusok fődíját, és számos nemzetközi elismerést elnyerő alkotás rendezőjével arról beszélgettünk, miért döntöttek a játékfilmes forma mellett, hogy miért kerülték tudatosan a politikai narratívát, és arról, hogyan jutott el a mozikig az eredetileg tévéfilmnek indult alkotás.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

A Hat hét dokumentumfilmnek indult, aztán a játékfilmes forma mellett döntöttetek. Mi volt az a pont, amikor már látszott, hogy ez a műfaj jobban fog állni neki?
Szerintem több ilyen pont volt. Az egyik az, hogy azt éreztük, nem szeretnénk befolyásolni a történetben résztvevőket. A nyílt örökbefogadás egy kényes és nehéz helyzet, és mi semmiképp sem szerettünk volna nyomást helyezni a szereplőkre. Másrészről, nehéz is volt olyan embereket találni, akik vállalták volna a filmben való szereplést. Etikai kérdések is felmerültek, és az is benne volt, hogyha a dokumentumfilm mellett döntünk, akkor valószínűleg egy picit távolabbról tudtuk volna megfigyelni a történéseket, nem biztos, hogy ott lehettünk volna a legnehezebb helyzetekben. Egy dokumentumfilmesnek viszont fontos, hogy nagyon közel legyen a témához, a karakterekhez, ez pedig egyértelműen egy távolabbi pozíció lett volna. Viszont a játékfilmmel nagyon közel tudunk menni, és nem volt meg az a rizikó, ami a dokumentumfilm esetében fennállt volna.

A játékfilmes eszköztár több lehetőséget kínál?
Igen, bár ma már nagyon sok hibrid film is készül: vannak kifejezetten ízléses, jól sikerült doku-drámák, és persze kevésbé jók is. Ez mindig az alkotói megközelítéstől függ. Ha hiteles és őszinte, akkor szerintem bárhogyan tud működni egy film. A dokumentumfilmes műfajban is vannak nagyon izgalmas, kreatív megoldások, már nem csak veritékről beszélhetünk, amelyben követed a szereplőt, hanem abszolút rendezett tartalmakról is. Ez persze nem új keletű, már régóta így van, de igazán nagy reflektorfény a Netflixnek köszönhetően került a dokumentumfilmekre, így már sokkal szélesebb közönség fogyaszt ilyen műfajú alkotásokat. Mi Mátéval (Vincze Máté Artur, Szakonyi Noémi Veronika állandó alkotótársa – a szerk.) a követéses dokumentumfilmeket kedveljük igazán, ebben a műfajban viszont nincs olyan tágas eszköztár, amit a rendező segítségül tud hívni, mint mondjuk egy játékfilm esetében.

Az örökbefogadás témája egyre átpolitizáltabb itthon. Tudatosan kerültétek ezt a narratívát?
Nekünk az volt a fontos, hogy ez a film hiteles legyen az életet adó szempontjából. Ő egy tinédzser lány, akinek az életében nem volt jelen a politika, csak az érzései, a mikrokörnyezet, amiben él, és amiben döntéseket kell hoznia.

Mi a karakterből gondolkodtunk, és itt nem játszott szerepet semmilyen aktuálpolitikai kérdés, helyette az érzelmek, a magára maradottság, a család válsága, a szociális problémák. Ha tovább megyünk, vagy tágítjuk a perspektívát, az már egy külső intellektualizálás lett volna, és ezt nem szerettük volna.

Ez Zsófi története, amelynek gerincét egyébként egy életet adó anya valós története inspirálta. Amire viszont mindenképpen fel szerettük volna hívni a figyelmet ezzel a filmmel, az az, hogy Magyarországon 2020 óta már nem kötelező az örökbefogadói tanfolyam. Ez elemi része a felkészítésnek, és bár tudomásom szerint a legtöbb esetben így is elvégzik, jó lenne, ha ez újból kötelező lenne.

A sok kutatói munka és interjúk után mit gondolsz, jó ez a hat hetes gyakorlat?
Ez egy EU-s jogszabály, amivel mi harmonizálunk. Németországban ez például nyolc hét, a franciáknál is, az Egyesült Államokban pedig hat hét. Van, aki azt mondja, hogy ez nem jó így, van, aki szerint jó, nyilván ez egy elég megosztó téma. A szakemberek olyan jogszabályokat alkotnak, amelyek mindig valamilyen kompromisszumok eredményei. Szerintem a legnehezebb, legkiszolgáltatottabb helyzetben a baba van, hiszen a hat hét alatt alakul ki az alapvető kötődés. De persze az életet adónak és az örökbefogadónak is nagyon nehéz ez az időszak. Én személy szerint azt gondolom, szükséges és elegendő ez az idő, hiszen az életet adó anya teljesen más állapotban van kilenc hónapig, mint aztán a szülést követően. Ezt a filmben is igyekeztünk bemutatni.

A vetítés utáni beszélgetésből kiderült, hogy a két főszereplő (Román Katalin, Járó Zsuzsa) közötti összhangon azért dolgozni kellett.
Én ezt nem problémának, hanem lehetőségnek fogtam fel. Ez a feszültség szerintem egy iszonyú jó lehetőség volt: lavírozni kellett Katu és Zsuzsa között, hogy ez összetartsa őket. Ebben a magnetikusságban ugyanis van valami izgalmas: a taszításnak mindig van valahol egy vonzó hatása is. Nekem pedig az volt a feladatom, hogy benne tartsam őket ebben a helyzetben, persze úgy, hogy ne legyen kellemetlen nekik, hogy ebből tudjanak építkezni, tudják ezt jól használni.

Eddig öt díjat hozott el a film nemzetközi fesztiválokról. Ez hozzájárult ahhoz, hogy itthon is beinduljon a szekere? Nem volt egyértelmű, hogy a mozikban is bemutatják a filmet.
A Hat hét tévéfilmnek indult, tévéfilmes támogatásból készült, aztán az NFI nem minősítette át mozifilmmé, de engedte, hogy forgalmazhassuk. Januárban az Uránia Film megkeresett minket, hogy nagyon szívesen vállalják ezt, szeretnék sok helyre eljuttatni a filmet, vidékre, művelődési házakba is, mert hisznek benne. Ez pedig nagyon nagy örömmel töltött el minket.

Úgy képzelem, van egy víziója az alkotónak arról, mit szeretne üzenni a filmjével, aztán miután elkészült, már nem biztos, hogy teljesen ugyanaz az üzenet. Nálad ez hogyan alakult?
Az elején az volt az üzenet – és ezt bele is írtunk forgatókönyvbe -, hogy “nincs semmi baj”. Ez el is hangzik a filmben: Zsófi mondja a kishúgának, Mesinek. Szerettem volna azt üzenni az életet adóknak, hogy az a döntés, amit meghoztak, rendben van, mert abban az adott helyzetben ez volt a legjobb, amit tehettek. Emellett

az is nagyon fontos, hogy sokkal komplexebben értelmezzük a körülöttünk lévő világot. Annyira gyorsan és instant módon hozunk döntéseket, mondunk ítéleteket, hogy elfelejtünk mögé látni a dolgoknak.

Fontos lenne, hogy árnyaltabban gondolkodjunk, hogy jobban odafigyeljünk egymásra, és ne ítéljünk el rögtön valakit azért, mert lemond a gyerekéről. Mert nem tudhatjuk, nem érthetjük, hogy mi történik a lelkében, a családjában, hogy milyen nehéz és komplex történet bújik meg a háttérben.

Fotó: Hatlaczki Balázs