Hogy kell-e temetni a rockot és társműfajait, időről időre előkerülő kérdés, bár sok értelme nincs, amíg ezek a zenék stadionokat töltenek meg, legyen szó hazai vagy külföldi előadóról. A Korn kétségkívül forradalmat indított a kilencvenes évek elején, őket tartják a nu metál megteremtőinek, a csattogós basszussal, skótdudával, Jonathan Davis scat-jével és nyígásával. Ez utóbbi különös énektechnika előtt általában vagy meghajolnak, vagy a hideg rázza ki tőle az embert, az azonban elvitathatatlan, hogy a kétszeres Grammy-díjas banda két évtizeddel fénykora után is képes tömegeket megmozgatni.

MM – 061.hu

Kedd este összegyűlt a hazai metálszakkör apraja-nagyja az Arénában, én pedig, elnézve a stadion előtti óriási placcot megtöltő, söröző, neccharisnyás, Martens-es lányokat, Korn-pólós rasztahajú figurákat, egy pillanat alatt ott találtam magam a nosztalgiavonaton, ami visszarepített a kilencvenes évek kinyúlt pulcsis, kocsmázós, zenegépes időszakába. A rock és a metál csodakorszaka volt ez, jobbnál jobb albumok jöttek ki, a kazettagyűjteményben pedig természetesen helyet kapott az Follow The Leader és az Issues is. Vállalva a Korn-szakbarbárok megkövezését – nyilván van élet e két lemezen túl is -, de nálam ezek voltak a befutók, és elsősorban azért mentem el a keddi bulira, hogy halljam élőben Freak On a Leash-t, a Falling Away from Me-t, a Make Me Bad-et, vagy a Somebody Someone-t. Utóbbi kettőre ugyan hiába vártam, de a négyből kettő nem is rossz arány.

Ez volt a Korn első önálló koncertje Magyarországon (eddig csak fesztiválokon játszottak), és mindent összevetve elégedettek lehettek az ős és az új fanok is, előbbiek lehet, hogy jobban örültek volna egy régebbi repertoárnak, de az elmondható, ha régebbi volt, ha új, minden számot tisztességgel odaraktak. A mellkas-szaggató hangzásra sem lehet panasz, jól szólt (egy Kornnak így kell szólnia), ahogyan Davis éneklésére sem. Megvan minden a hangjában, ami régen is megvolt (az ő esetében tehát nem beszélhetünk Axl Rose-jelenségről), a scat-jeitől pedig valósággal megőrült a közönség. A vizuál lehetett volna kicsit erősebb, de ez nem von le a show minőségéből, jól nézett ki a színpad, amelynek központi eleme ezúttal is Davis Alien-szerű mikrofonállványa volt. Van, ami nem változik.

Az már ízlés kérdése, hogy az eleve sokrétű Korn elmúlt évekbeli stílustripjei – például a dubstep világába – mennyire férnek bele. A banda Skrillex-es elhajlása sokaknál kiverte a biztosítékot, mondván, elkurvultak a fennmaradás érdekében. Pedig nem biztos, hogy kell a progresszió egy ilyen régi zenekar esetében. Bizonyíték erre a tegnapi koncert, ahol a tizenévestől a hatvanasig mindenki üvöltötte például a Blind szövegét. Ez az igazi Korn. Ezt a Kornt szerettük húsz éve, ezt fogják húsz év múlva is. A rock meg nem hal meg. És a metál sem.

Fotók: Artlasso