Nuri Bilge Ceylan legújabb rendezésével, a „Téli álommal” hosszú időre bebetonozta magát az európai művészfilmek kulcsrendezői közé. A film eredeti, török címe pontosabb fordításban így hangzik: „Hibernáció”; ami bár egyfajta szinonima csupán; mégis árnyaltabb megvilágításba helyezi a filmet. „Álom, mely lassan engem is elaltat.”- írja Pilinszky.
SZERENCSÉS MÁRTON DÁNIEL – NULLAHATEGY
A „láthatatlan” cselekmény az anatóliai hegyek sziklabarlangjaiból, barlanglakásaiból összefonódó faluban játszódik. A szórványosan bennük élő egyszerű, vallásos emberek; és felettük, a hegyoromzaton kiépült sziklahotel lakói között vagyunk. Mindenkiben érezhető egyfajta jelentőségteljes melankólia, szomorú várakozás. A tél pedig egyre csak közeledik. Főszereplőnk Aydin (a név jelentése: az érett, az értelmében megvilágosult) a visszavonultan élő, meglett férfi, egykori színpadi színész, aki miután megörökölte a sziklahotelt; szűken vett családjával (fiatal feleségével és válásától még szenvedő nőtestvérével) együtt végleg elköltözött Isztambulból; és a kis faluban (Garip Köyü) rendezi be életét. Ír, dolgozik készülő művének címe: „A török színház története”.
A film Aydin külső és belső „megfigyeléseinek”; a vele és körülötte élők viszonyának hálózata. Felesége, Nihal Aydin tükre. Kapcsolatuk beszélgetéseiken, testbeszédükön keresztül ritkán látott módon közeli, személyes intimitással tárul fel előttünk. A legtöbb rendező csak a feltétlenül „lényeges” pillanatokat mutatja meg, – egy arc, vagy arcok „játékából”. Ceylan viszont a látszólag „lényegtelen” pillanatokat is következetesen megtartja. Többféle szinten is érezhető a rendező által is említett „csehovi hatás” (a film egyfajta adaptációnak is tekinthető; két Ceylan által összevont Csehov novella motívumai felfedezhetőek fel a filmben); Ceylan kis térre, terekre rendezi látszólag zárt jeleneteit, a film és a színház eszközeit kiegyensúlyozva; kamarajelenetekbe sűríti szereplőinek életét. A szereplők sokat; és szinte csak beszélnek; hosszú, fárasztó, monoton állóháborúnak mutatja be Ceylan; a közeli emberi kapcsolatokat.
Ceylan, a „Téli álom” és Tarkovszkij
A Ceylan és Tarkovszkij közötti párhuzam él és jogos, hogy a kortársak közül Ceylant tarthassuk a leginkább „Tarkovsky-esque” rendezőnek. A Tarkovszkijt követő néhány évtizedes „eltolódás” eredménye részben az, hogy az orosz rendező által a filmművészetbe emelt spiritualitás, az ember szellemi életének titokzatos lehetősége új formában él azóta tovább körülöttünk. Az általa korábban élő és jól ábrázolható „felületei” azonban vagy elváltoztak vagy elhaltak. A közelmúlt és jelen „Tarkovszkij-követői” által fel nem ismert lehetőségek sorakoznak ezen új helyzetek megragadására, amivel azonban ritkán élnek. Ceylan erénye, hogy Tarkovszkijt nem szolgaian, jelenetről-jelenetre másolva szerkeszti filmjeit, hanem önmagához, a legmélyebb értelemben vett „önön személyéhez” igazítja az orosz rendező „tanításait” és, mint jó „tanítvány” tovább bővíti saját művészi repertoárját. Természetesen ez a megközelítés olykor-olykor „leiskolásítja, beiskolázza” Tarkovszkij eszközeit és „így” az átvett filmnyelvi megérzések, intuíciók leleplezik magukat. Céljukat azonban elérik, és két nagy művész munkássága közötti folytonosságnak lehetünk szemtanúi. A filmben megtapasztalt lassú sodrású idő vagy a pillanatnyi időtlenség ütemzavarai számtalan bizonytalan sejtésre; bennünk felmerülő kérdésre adnak lehetőséget, így válhat számunkra is személyessé az, ami egyébként hétköznapjainkra tekintve „távoli” és „idegen”.
Ceylan filmalkotásaira, legalábbis bizonyos kivételes pillanataira igaz, amit Tarkovszkijna a Tükör c. filmje kapcsánk írt egy novoszibirszki munkásnő: „Először vált valósággá számomra egy film – azért megyek el megnézni, hogy éljek benne.”
Tarkovszkij soha nem lépett a szociális vonatkozású moralizálás csapdájába, ezért maradt totálisan, végérvényesen általános, mindenkire vonatkoztatható üzenete. Ceylan sajnos gyakran kibillen ebből a korábbi, sajnos az európai közönség számára szinte ismeretlen filmjeiben (az amatőr színészekkel, rokonaival forgatott Koza, Kasaba) megtalált egyensúlyából.
A Koza c. rövidfilmje a linkre (https://vimeo.com/44586185) kattintva megtekinthető.
A „kétféle” Törökország és Ceylan
A „kétféle” Törökország közötti ingázás problematikája már korábban is jellemző volt Ceylan filmjeire. Talán ez az egyik leginkább tisztázható és követhető művészi vállalkozás filmjeiben. Ahogyan a bizonyos értelemben magáravállalt szociális-felelősség okán is közelíteni próbál a szellemileg és földrajzilag is Belső, ám „szegényebb” Törökországhoz, valamiféle magányos, „csak őt érintő” megigazulás reménye hajtja. Zavarba ejtő, ahogy lelki, érzelmi „problémává” változtatja a szegénységhez, szegényekhez való viszonyát. Főszereplőinek látszólagos keménysége, ellenállása, gőgje a szegényekkel, a tehetetlenekkel szemben leginkább arra szolgál, hogy ütközőfelületet hozzon létre, így reprezentálva az áthidalhatatlan távolságot a szegény, a nélkülöző, az „alárendelt” és a jóléti, „szabad” tudat között, – valamint a vallásos, a szellemi és a szekuláris, vallástalan tudat között. Ceylan az „európai elitművész”, a kulturális elit viszonytalanságát, tudatlanságát felvállalja filmjeiben. És pontosan ez lett az elsődleges oka fesztiválsikereinek.
Aydin vagyona okán (a faluban élő családok többségének egybe főbérlője) a falu „vezetője”, „képviselője”. Egy vidéki tanár levelének hatására Nihal pénzt szeretne gyűjteni a közeli települések iskoláinak számára. Aydin tartózkodik az ügytől; szerinte felesége csak az idejét vesztegeti. A férfiban némi önteltséggel; ott motoszkál a gondolat: „Jó ember vagyok.”
A film nyitányában egy kisfiú betöri Aydin terepjárójának szélvédőjét; a gyerek elfut, és a patakba esik. Miután megfogják; nem hajlandó válaszolni a kérdésre: „Miért csináltad?” Aydin és alkalmazottja hazaviszik a fiút. A családja pénzkereső tagja börtönben van és emiatt több havi elmaradásuk van már Aydin felé a lakbérrel. A jelenetben a gyermek továbbra is „néma marad”. Pofont kap, de nem válaszol. Kegyetlen és ugyanakkor borzasztóan „ügyetlen” helyzet – így mélyen emberi is. Ez lesz Aydin mély belső,mindent az alapjaiban megkérdőjelező) válságának kezdete, expozíciója; és ahogyan a továbbiakban látjuk majd; feleségével és a faluban élőkkel (a „valósággal”) való egyre kiélezettebb konfliktusának előjele. Kései Tolsztojra jellemző alaphelyzet; a kései Tolsztojra jellemző feloldás, igazság, megigazulás nélkül.
A film végére az egész felvázolt „történetből” – végtelenül leszűkítve – nem is annyira a társadalmi, szociális vagy a pontos és kegyetlen pszichológiai (ma oly divatosan visszhangzó) tartalmak lesznek fontosak a néző számára; hanem egy egyszerű, ortodox erkölcsi kijelentés, igazság. Egy megsebzett, ziháló nyúl (vagy korábban az elfogott, karámba zárt vadló) képében, amit Aydin a vadászat során, a film végén meglő. Ebben a végtelenül egyszerű metaforában megnyilvánul – Ivan Karamazov lázadó vallomása a gyermekekről; egyetlen „gyermek”, ártatlan „megsebzése”, szenvedése is halálos bűn (még akkor is, ha ez a fájdalom nem válik láthatóvá); és nem lehet a boldogságot; a harmóniát kivásárolni; ilyen „terhekkel” önmagunk számára; nem léphetünk tovább. Simone Weil írja: „A bűn, kilépve belőlünk, mindent megfertőz körülöttünk. Ha ingerültek vagyunk, környezetünk is ingerültté válik. De még gyakrabban, föntről lefele: a harag félelmet szül. Egyedül egy tökéletesen tiszta lényhez érve, áll meg és alakul át a bűn fájdalommá. Ez a tisztaság feladata, és az átváltozás csodája.” Minden a kisfiú konok hallgatására, megaláztatására vezethető vissza. Aydin átlépett egy láthatatlan határt, amit valamikor mindannyiunk átlép; „így vagy úgy” és ez alól nincsen kibúvó. A férfi titkos bűne; az önmaga elől gondosan eltitkolt, a körülötte élőkön „begyakorolt” kegyetlenség és gőg; a görögök „hübrisze”.
Az ilyen filmművészet sajátja az értékkonzervativizmus: bűntudat és a hit. A humanizmus különálló, szinte vallásos értelmezése; amiben az embert megmérettetik és megítélik a rajta kívülálló erők (ítéletének „helyét” és „lehetőségét” is önmaga fedezi fel). Ez Aydin és; ha önmagával való kíméletlen, mindenre kiterjedő őszinteséget felvállalja, akkor a néző sorsa is.
„Nagy művészet”, de kinek?
A moziból kifelé, az utcán sétálva; különös érzés fogja el az embert, ami talán nem is annyira magából az filmélményből, mint inkább a rendező körülményeiből fakad. A „Téli Álom” premierjén Ceylan színészeivel és feleségével, aki filmjeinek társírója, Cannes „vörös szőnyegén” együtt vonulva kis fekete szalagot viselt; ezzel egy a korábban bekövetkezett bányászbaleset áldozataira emlékezve. Az elnyert Arany Pálmát „a török fiataloknak és azoknak ajánlotta, akik életüket vesztették az előző tragikus évben” közvetetten utalva a bányászokra és azokra, akik részt vettek a kormányellenes isztambuli felkelésekben. Elegáns, zárójeles gesztusok. Látható, hogy a „Téli álom” Aydinja valójában Ceylan alteregója és „vice versa”. Mit tehet egy filmrendező; egy kívülálló művész a felfedezett felelősségével és érzékenységével?
Keveset, szinte semmit. Akarata ellenére, vagy épp abból következve felépül karrierje abból, amit maga körül lát. Rögzít, majd felszívja a filmművészet, a kultúra közege. Valahol itt törhet meg az „egyszerű ember” lelkesedése az ilyen monumentális szerzőiség és „szociális érzékenysége” láttán. Felmerül az emberben a gyanakvás, hogy ezt a filmet nem neki szánták és semmi köze hozzá. Sajnos a Ceylan korai filmjeire jellemző, mindenféle didaktikus vonást mellőző közelség, egyszerűség „eltűnt” munkáiból és a tekintélyes, elvitathatatlanul Nagy Művészet maradt „csak” meg benne.
Téli álom
Vetítik (feliratozva): PUSKIN
Szombat (Február 21.) 13:30
Vasárnap (Február 22.) 13:30
Hétfő (Február 23.) 13:30
Kedd (Február 24.) 13:30
Szerda (Február 25.) 13:30
Rendezte: Nuri Bilge Ceylan. Írta: Ebru Ceylan, Nuri Bilge Ceylan. Operatőr: Gokhan Tiryaki. Vágó: Nuri Bilge Ceylan és Bora Goksingol. Producer: Zeynep Ozbatur Atakan. Forgalmazza: Adopt Films. Játékidő: 3 óra 16 perc.
Szereplők: Haluk Bilginer (Aydin), Melisa Sozen (Nihal), Demet Akbag (Necla), Ayberk Pekcan (Hidayet), Serhat Kilic (Hamdi), Nejat Isler (Ismail), Tamer Levent (Suavi), Nadir Saribacak (Levent), Mehmet Ali Nuroglu (Timur) és Emirhan Doruktutan (Ilyas).