Ó, mint oxigén – Jean-Michel Jarre Oxygene Trilogy

Az a helyzet, hogy az Jean-Miche Jarre Oxygene című monumentális szintetizátor látomásának harmadik része zavarba ejtően jó. Először is: izgalmasabb, mint az 1997-ben megjelent kettes sorszámú mű, és nyugodtan kijelenthetjük: méltó párja az 1976-os lemeznek, ami ugyebár a poptörténet egyik leginnovatívabb alkotásának bizonyult. Ha nem is terveztek az Oxygene-re külön hifi berendezéseket, az biztos, hogy az album a hifi hangzás SI mértékegysége lett a Pink Floyd Dark Side Of The Moonja mellett.

PZL- 061.hu

Ott van az Oxygene (Part 14) című nyitó tétel, ami egyszerre meditatív és elképesztően erőteljes megszólalás, olyan, mint a Nagy Bumm, magának a Kezdetnek a teremtő energiáit mutatja fel. Persze, a pop nagy kalendáriumát felütve nem nehéz észrevenni, hogy az Oxygene 3. az első album 40 évfordulójára jelent meg, és ha már itt tartunk, a kettes sorszámú munka, a huszadik évfordulóra, csak némi vacakolás után végül 1997-ben látott napvilágot.

Az anyag kellemesen karcos analóg hangzásáért külön piros pont jár, komolyabb hifin hallgatva kilazítja a gittet az ablakokban. A legszebb az, hogy úgy szólalnak meg az eredeti hangszereken előadott darabok, hogy hiába egyezik meg a hangkép az 1976-os sound desing-nal, a zenei felfogása abszolút korszerű, hogy úgy mondjuk party-képes. Jarre 19. stúdiólemeze az építkezés magasiskolája, nem véletlen végzett a párizsi konzervatóriumban, és lett tagja a Groupe de recherches musicales művészeti kutatócsoportnak. Persze, nem valószínű, hogy egymás után hallgatnánk meg a három albumot (most jelent meg a három mű digipackban), de attól sem kell megijedni, mert különböző kompozíciós eljárások jellemzik mindhárom albumot.