A héten mutatták be a mozik az Elton John életét feldolgozó, Taron Egerton főszereplésével készült Rocketman című filmet. Ennek örömére összeszedtük minden idők legjobb és/vagy leghíresebb zenei előadóiról, énekeseiről készült kedvenc életrajzi filmjeinket.
061.hu
Doors (1991)
Mielőtt az antikapitalista narratívák elvonták volna az energiát a kilencvenes évek közepétől már takaréklángra kapcsolt Oliver Stone jobb sorsa érdemes történeteiből, A szakasz rendezője néhány valódi remekművet is letett az asztalra. Ha az inkább Jim Morrison életére, mintsem a banda karrierjére koncentráló Doors-film nem is tartozik ezek közé, mindenképpen a jobb, ám a valós eseményeket szabadabban kezelő filmjei közé sorolható. Stone ott vétette a legnagyobb hibát, hogy meglehetősen egyoldalú és hiteltelen portrét festett Morrisonról (Ray Manzarek, az együttes alapító billentyűse rendesen bepöccent a filmben látottakon), pedig Val Kilmer tényleg mindent beleadott. Hiába hozta élete alakítását és azonosult a szereppel olyannyira, hogy aztán terápia segítségével találjon vissza a saját személyiségéhez, hiába mondta Paul Rotchchild zenei producer, hogy “Kilmer jobban ismeri Morrisont, mint Jim valaha is ismerte magát”, Stone volt az, aki túlexponálta a Gyíkkirály alakját: a karakterépítést bagatellizálva egy drogmámorban őrülten duhajkodó álspirituális szargólemet agyagozott össze Kilmer átszellemült örvényléseiből. Ha mindezt nem szívjuk mellre, remek filmélményben lehet részünk, ami elementáris erővel idézi meg a Doors-koncertek hangulatát.
Ray (2004)
Míg Oliver Stone Morrison-filmje egy indián halálával kezdődik, aminek szelleme elkíséri az kárászéletű énekest a 27-esek klubjának bejáratáig, Taylor Hackford nem komolytalankodja el, hanem életrajzi filmhez méltó módon lajstromba veszi és kivastagítja a gyerekkor traumáit, majd a jellemfejlődés/torzulás szakaszainak is szabályos ívet biztosít. Visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy az amerikai Dél posztkonföderációs mátrixában nevelkedett Ray Charles Robinson gyerekként végignézte testvére vízbe fulladását, a tragédia pedig kitörölhetetlenül végigkíséri az életét. Újabb súlyos szerencsétlenség érte, szembetegsége miatt ugyanis fokozatosan elveszítette a látását, hétéves korára teljesen megvakult. Kamaszként szállt fel a buszra, hogy átszelve az Államokat, a nyüzsgő Seattle-i dzsesszéletben pallérozza zenei tudását. Kezdetben sokat küzd azért, hogy tisztességesen bánjanak vele, és meglelje saját útját, majd miután felfedezik a tehetségét, üstökösként tör be a zenei életbe és világhírnévre tesz szert, miközben súlyos kábítószerfüggőség és viharos szerelmi ügyek aknázzák alá a boldogság felé ösvényt. A zseniális zenékkel fűszerezett filmet hat Oscarra jelölték, a rhythm and blues halhatatlan ikonját alakító Jamie Foxx igazán megérdemelten át is vehette az aranyszobrocskát.
A nyughatatlan (2005)
Johnny Cash egy félisten, erre itt nem is vesztegetünk több szót, inkább az volt a kérdés, hogy Joaquin Phoenix mennyire tud hozni egy ilyen figurát, aki ráadásul nemcsak a rock and roll hőskorában létezett és szerepelt, szóval nehezebb elkenni és misztifikálni, hanem még pár éve is (említsük meg itt azonnal a Nine Inch Nails-átdolgozás Hurt-nek a klipjét, mint ajánlott irodalmat). Annyiban persze szerencsés a helyzet, hogy A nyughatatlan Cash karrierjének kezdetével és June Carterrel való megismerkedésével foglalkozik, ami nagyon nagyon régen történt. Hatalmas meglepetéseket tehát nem ígér a sztori, annak pláne nem, aki akár minimálisan is ismeri Cash életét: arkansasi gyapotföldről a városba, aztán stúdióba, siker, drogok, alkohol, aztán élethosszig tartó házasság, közös munka, szép megöregedés. Ebből a film a gyapotföld-város, siker-drogok, házasság versus szerelem rendszerben mozog, bőségesen adagolt zenei betétekkel, szinte minden jelenetben szól a rádió vagy énekel valaki. Phoenix állítólag egy teljes évet töltött a szerepre való felkészüléssel, és azt kell mondjuk, ez meg is látszik, szóval azon kívül, hogy Cash-nek kicsit sokat áll sírásra a szája, az alakítás ötös, és csak azért nem csillagos, mert azt Reese Witherspoon kapja. Külön jó pont, hogy mind a két színész maga énekel a filmben, ami szintén bravúros teljesítmény.
Sid és Nancy (1986)
Alex Cox rendező megrázó, naturalista ábrázolású filmje a 70-es évek punk-világába vezeti a nézőt ahol az erőszak, a szex és a kábítószer a mindennapok önkifejezési módjához tartozott. Bemutatja a Sex Pistols kétes tehetségű, de iszonyat nagy forma bőgősének életét, illetve annak legfontosabb állomásait, Nancy megismerését követően pedig bemutatja kapcsolatukat, nagy hangsúlyt fektetve drog és kapcsolatfüggőségükre. Nancy kicsapongó életet élt Sid előtt is, vele együtt pedig csak tovább fokozták azt. Társaságukban mindenki utálta őt, megvetették, drogos szajhának tartották és nem értették, miért van vele a fiú. Bár biztos nehéz lehetett elviselni, igazából pontosan érthető, miért volt vele Sid. A lány mindent képviselt, amit ő is. Kapcsolatuk, akár drogfüggőségük gúzsba kötötte mindkettőjüket. Sid is mindent megtett, hogy megutálják őt az emberek, ketten együtt mindenkitől elidegenedve, a valóságtól elszakadva élték drogmámoros életüket a végsőkig. A film gyönyörűen mutatja be ezt a kapcsolatot, melyet a néző is megszenved a végére. Ehhez viszont óriási mértékben hozzájárult a két főszereplő színész kifogásolhatatlan tehetsége. Gary Oldman az ifjú Sid szerepében is zsenális (kiében nem?), tokkal-vonóval hozza a figurát, ráadásul szinte megszólalásig hasonlít az igazi punk ikonra. Chloe Webb pedig hatalmas átéléssel adja elő kócos hajú, rekedtes hangon sikítozó, visítozó, kiabáló szétesett lányt. Akit a téma kevésbé érdekel, csak miattuk is érdemes megnézni ezt a kitűnő alkotást, szigorúan eredeti nyelven!
Ragyogj! (1996)
A film David Helfgott ausztrál zongoraművész életének epizódjait eleveníti fel. A melbourne-i születésű Helfgott gyermekkorában kiugró tehetségű zongoristának indult. David londoni Royal College of Musicban tanul a zongora tanszéken, a legendás professzor, Cecil Parkes kezei alatt, aki szintén excentrikus egyéniség. A professzor felfedezi Davidben a zsenialitás jeleit és mindent elkövet, hogy a fiúból nagy zongorista váljék. Az ifjú tehetség csodálatos Rahmanyinov interpretációjával elvarázsolja tanárait, barátait és a közönséget. A reményteljes indulás varázsa egyszer csak megtörik, a fiú nem tud megbirkózni családja elvesztésével. Egy fontos koncertjén hatalmas sikert arat, s azt követően idegösszeroppanást kap, így visszatér Ausztráliába. Egy teljes évtizedet tölt különböző elmegyógyintézetekben, majd egyszer csak, mint a mesékben megtörténik a csoda, s 1984-ben hatalmas sikerrel tér vissza a koncertezéshez, új fejezetet nyitva életében. Azóta turnézott Londonban, Bonnban, Koppenhágában, Bécsben és Budapesten, mindenütt nagy sikert aratva. Scott Hinks rendezőt azóta érdekelte a történet, amióta először meglátta és meghallotta Helfgottot játszani, 1986-ban. Geoffrey Rush alakítását csak szuperlatívuszokban illik emlegetni, a minimum, hogy behúzta az Oscart, de a film többi hat jelöléséből is beeshetett volna még néhány aranyszobrocska.
