Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 38
  •  
    38
    Shares

Hatice Meryem török írónőnek eddig két könyve olvasható magyarul: a legutóbbi, Kozluk, ahányan, annyifélék című nemrég jelent meg a Noran Libro kiadó Európa női szemmel sorozatában. A könyv bemutatójára az írónő Budapestre látogatott. Többek között az íróvá válásról, társadalmi felelősségvállalásról és a török nők helyzetéről beszélgettünk.

IZSÓ ZITA – 061.hu

Mi szeretett volna lenni gyerekként? Mikor döntötte el, hogy író lesz?
Kiskoromban űrhajós szerettem volna lenni. Egy mappában gyűjtöttem a képeket és érdekességeket a világűrről, emellett folyton az eget bámultam, a csillagokat és a bolygókat csodáltam. Akkor még eszembe sem jutott, hogy író legyek. Azt sem tudtam, hogyan élhet egy író. Persze sok könyvem volt, mindig is nagyon szerettem olvasni, de soha nem gondoltam arra, hogy volt valaki, aki megírta őket. Inkább valóságnak tekintettem ezeket a történeteket, mint fikciónak. Aztán elvégeztem az egyetemet, és nekiálltam munkát keresni. Ez egy nagyon nehéz időszak volt számomra, akkoriban kezdtem el írni is. Rövid történeteket, esszéket, gondolatokat, stb. Ekkor a húszas éveim elején jártam, és még mindig nem tudtam, hogy mihez kezdjek az életemmel. Aztán munkát vállaltam bankban, de tudtam, hogy nem ezt szeretném egész életemben csinálni. Megállás nélkül írtam a novelláimat a banki határidőnaplókba, közben egy pult mögött dolgoztam három éven keresztül. A végére nagyon frusztrált lettem. Ennek ellenére nem hagytam abba az írást, folyamatosan jegyzeteltem a határidőnaplókba. Végül már nem tudtam elviselni, hogy így éljek, és egyre többet gondoltam arra, hogy elhagyom az országot. Elkezdtem dolgozni az álmomon, hogy íróvá váljak. Londonba költöztem, különböző házimunkákat végeztem, WC-t pucoltam, gyerekekre vigyáztam, éttermekben dolgoztam, stb., de boldog voltam, mert írtam, egyre csak írtam. Aztán elküldtem a novelláimat egy versenyre, amin nyertem egy elismerést. Ez volt az első lépés az íróvá válás felé.

Hogyan látja, mennyiben különbözik Európa Törökországtól, a Londonban szerzett tapasztalatok milyen módon készítették fel arra, hogy íróvá váljon?
Szerintem a legfontosabb különbség Európa és Törökország között az, hogy az európaiak viszonylagos jólétben élnek, aminek köszönhetően megtanultak megfontoltabban gondolkodni, és a sok munka mellett felkészülnek a nem várt eseményekre. Ezzel ellentétben a törökök sokkal könnyebben elrugaszkodnak a valóságtól, ennek megfelelően kifejezetten álmodozó, és nagyon nagyvonalú, de kissé lusta emberek.  Egyébként én is pont ilyen vagyok. London pedig ennek a habitusnak a leküzdésében segített sokat: ott tényleg nagyon sokat dolgoztam, szinte úgy hajtottam, mint egy állat. Persze ettől nagyon elfáradtam, ennek ellenére még arra is szakítottam időt, hogy írjak és olvassak. Ez az időszak körülbelül hat hónapig tartott. Kerestem a saját nyelvemet. Azt hiszem, London egy olyan város, ami arra ösztönzi az embert, hogy gondolkodjon. Nekem pont erre volt szükségem akkor.

Úgy tudom, saját élete és családja gyakran inspirálja Önt, például könyvet tervez írni a nagymamájáról, aki köveket gyűjtött. Miért annyira fontosan Ön számára ezek a történetek?
Gyerekkoromban két-három évet egy bentlakásos iskolában töltöttem. De problémák voltak velem, ezért egy időre a nagymamámhoz költöztem. Ő egyfajta gyógyító volt, és megpróbált engem is meggyógyítani. Anatóliából származó kurd nő volt, talán dervis, nem tudom biztosan. Nagyon sokat imádkozott, és kézrátétellel meggyógyította a fájós gyomromat. Emellett kavicsokat gyűjtött, amiket „drágaköveknek” nevezett. Drágaköveknek, amik történeteket hordoztak… Volt egy csomagja, amiben ezeket a köveket tartotta, néha elővett egyet-egyet, és elmesélte nekem a történetüket. Lenyűgöző volt. Remélem, hogy egy nap sikerül megírnom valamennyit. Ugyanakkor azt gondolom, nem jó, ha egy író minden írására úgy tekintünk, mintha a saját életéből merítene. Normális, hogy a személyes és családi élményeim hatnak arra, amit írok, hogy vissza-vissza térnek egy-egy mondat, bekezdés, vagy akár egész történet formájában. De ismerek olyan olvasókat, akik véresen komolyan gondolják ezt, és szinte paparazziként keresik az összefüggéseket az írók magánélete és könyvei között. Ez véleményem szerint túlzás.

Törekszik arra, hogy a munkáival egyfajta tükröt tartson Törökország elé? Mit gondol, egy művésznek felelőssége, hogy munkáiban reflektáljon a társadalomra, amiben él?
Mindig is éreztem és érzek is hasonló felelősséget, de nem gondolom, hogy probléma, ha egy művész másképp gondolkodik erről. A művészetnek nem egyedül a társadalmi felelősségvállalás a célja – persze szerepet kaphat benne, de mindez nem szükségszerű. A képzelet és kreativitás legmagasabb fokának elérése, valamint a mindenek felett álló szabadság közvetítése legalább ugyanennyire fontos cél lehet.

Egy korábbi interjújában említette, hogy Ön pont olyan, mint Törökország. Mit értett ezalatt, és miért annyira fontos ez?
Először középiskolás koromban tapasztaltam valami hasonlót. A tanáraim azt mondták, Törökország „fejlődő ország”, és én pont ilyennek éreztem magam. Azt is hangsúlyozták, Törökország a világ hét önellátó országának egyike. Nekem nagyon megtetszett ez a kifejezés. Magam elé képzeltem Konya hatalmas búzamezőit. Néha olyan boldoggá tett ez a kép, hogy majdnem elsírtam magam. Olyan ember akartam lenni, mint az önellátó Törökország. Aztán az ország nehéz időkön ment keresztül, több puccsot élt át, és hasonló dolgokat tapasztaltam én is a saját életemben. Aztán olyan idők következtek, amiket egy általam csodált írónő, Perihan Mağden „örömteli időszaknak” nevezett (ez volt például Turgut Özal kormányzásának ideje): megszűntek a vámok és Törökország virágzott. Abban az időben én is nagyon boldognak tartottam magam. És ezek a párhuzamok ugyanígy megvoltak később is. Olyan vagyok, mint Törökország, mindig a széleken élek.  

Nem lehet könnyű nőként érvényesülni egy erősen patriarchális társadalomban. Mit gondol, a könyvei segítenek a török nőknek a mindennapi küzdelmeik során, esetleg inspirálják őket arra, hogy megvalósítsák az álmaikat?
Jó lenne, ha a könyveimmel elérhetnék ilyen dolgokat. Mert valóban nem könnyű nőként helytállni egy patriarchális társadalomban. Törökországban a nőknek továbbra sincs biztonságban az életük. Csak az elmúlt tíz hónap során 350 nőt öltek meg férfiak! Úgy gondolom, a világnak komolyan fontolóra kell vennie, hogy ezek a nők menedékkérelmet nyújthassanak be. Ez egy emberi jogi kérdés. Mindazonáltal nem hiszem, a könyveim segíthetik a török nőket a mindennapi küzdelmeikben, mert nem ilyen szándékkal írtam őket. Ugyanakkor néhány cikkemben felvetem ezt a témát és igyekszem bizonyos irányokat mutatni. Remélem, hogy ezzel legalább néhányuknak segíthetek.

Min dolgozik jelenleg, mik a jövőbeni tervei?
Jelenleg egy nagyon izgalmas regényen dolgozom. Egy ötéves kislányról szól, aki pszichopata, és meg akarja leckéztetni az emberiséget. Ezenkívül egy színdarabot is írok, amit remélem, hogy nemzetközi szinten is jól fognak fogadni. Kafka Átváltozását írtam át női főszereplőre, és rájöttem, hogy nőként sokkal nehezebb átélni a rovar létet, mint férfiként. Persze tudom, hogy ez egy nagyon hagyományos megközelítés, de úgy gondolom, sosem árt elgondolkodni egy olyan helyzeten, ami semmit sem javult az elmúlt évszázadokban (a nők elleni erőszakra gondolok.) Ezenkívül a NetFlixnek is tervezek írni egy sorozatot, mert az irodalom mellett ezzel is foglalkozom. Miután láttam a Margaret Atwood művéből (A szolgálólány meséje) készült sorozatot, rájöttem arra, hogy manapság a sorozatok is a modern irodalom részét képezhetik. És persze tartogatok még néhány történetet az asztalfiókban, ami befejezésre vár, ezek a Tehetséges török lány, a Hogyan kezdj hozzá egy nő meggyilkolásához, valamint A ketrec címeket viselik. Továbbá van néhány zeneművem is. Sohasem foglalkoztam igazán komolyan a zenével, de egy napon elkezdtem komponálni. Gondolkodom azon, hogy eladom őket, és nemzetközi hírnévre török. (nevet.)

Képek: Noran Libro


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 38
  •  
    38
    Shares