Ternovszky Béla munkássága előtt tisztelegnek ezen a hétvégén az Uránia Filmszínházban. A retrospektív összeállításban látható többek között a Macskafogó, a Tartsunk kutyát!, a Mézga Aladár különös kalandjai, a Gusztáv és a Kérem a következőt! epizódjai, és bemutatnak egy portrékötetet is, amelyet Varga Zoltán írt. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendezővel pomázi otthonában beszélgettünk az esemény előtt többek között a Pannónia Filmstúdió aranykoráról, a Macskafogót ért kritikákról, Jankovics Marcellről, Nepp Józsefről, és arról, hogy kit tart igazi rajzfilmrendezőnek. Megkérdeztük arról is, mi a véleménye a progresszív ideológiákról, amelyeket megpróbálnak ma visszamenőleg érvényesíteni a Walt Disney-klasszikusokra. 

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Hogyan fogadta a hírt, hogy egy ilyen nagyszabású eseményt terveznek a tiszteletére?
Kellemes meglepetéssel konstatáltam. Buglya Zsófia keresett fel, hogy csinálnának egy ilyen rendezvényt. Naponta többször hívott: kérdéseket tett föl, engedélyeket kért, mondtam neki, hogy te csinálsz mindent. Én a vendég leszek, és majd meglepődöm. Körülbelül ugyanez a helyzet a könyvvel is: Zoli elküldte az írott szöveget, én pedig jóváhagytam. Ő eléggé képben van, hiszen írt már a Pannónia Filmstúdióról is, sok mindent tud a kollégákról, néha többet, mint mi egymásról. Ez egy régi szakmai kapcsolat, úgyhogy teljes bizalommal voltam a könyvével kapcsolatban.

Kuriózumoknak számító storyboard-részletek és figuratervek is szerepelnek a könyvben.
Igen, ezeket tőlem kérte Zoli. Összekapartam néhány dolgot a szekrény tetejéről, de nagyon minimális mennyiségű anyagom van, mert Nepp Jóskával, és nyolc-tíz kollégával még a Pannónia megszűnése előtt eljöttünk, és Stúdió 2 Kft. néven egy saját stúdiót alakítottunk. Nem volt sértődés belőle, hiszen a Pannónia akkor már erősen leszállóágban volt. Ez nem a Pannónia bűne volt, hanem hogy a korábban egyre bővülő lehetőségek és a finanszírozás, a rendszerváltás tájékán hirtelen nagyon beszűkült. Televíziós megrendelések nem voltak, és a földuzzasztott létszám következtében sok volt az eszkimó, és egyre kevesebb a fóka. Minden ott maradt az ötven év terméséből, mert azt a Pannónia saját kezelésben archiválta, majd ahogy egyre kisebb helyre költöztek, az archivált anyagokkal is egyre mostohábban bántak: a filmek celljeit kidobták, vagy felkínálták hasznosításra…Szóval, mikor mi eljöttünk, semmit nem hoztunk el. Vannak kollegák, akik sokkal okosabban csinálták, például Jankovics Marcell vagy Richly Zsolt. Ők, amit lehetett, időben hazamentettek, így több kiállításnyi anyaguk is rendelkezésre állt, és ezzel ügyesen éltek is. A Hűvösvölgyi úti épületet hál’ Istennek, most újra a filmes szakma vette birtokba, a Toldi egész estés változata például ott készült.

A Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Gimnázium – a szerk.) volt végzős diák, amikor lehetősége nyílt gyakornokként elhelyezkedni a Pannónia Filmstúdióban. Milyen volt a pannóniás légkör? Tudta, hogy ez lesz az útja?
A légkör és a miliő az első perctől kezdve megfogta az embert, de még évekig tartott, amíg eldőlt, hogy ezt fogom csinálni. Egyáltalán nem akartam ott ragadni. Festőnövendéknek készültünk, már akkor azt hittük, hogy komoly festők vagyunk. Olajjal festettünk, mocskos köpenyben.

Aztán a Pannóniában szembesült az ember azzal, hogy visszadobják azt a rajzot, ami össze van tapogatva, vagy azt a papírt, amelyik a melegben az izzadtságtól kicsit hullámos lett. Kesztyűben kellett dolgozni, műszaki rajz precizitással, tisztán, szépen. És mondjuk napi harmincat el kellett készíteni ugyanabból a figurából, csak egy kicsivel odébb mozdítva.

A közeg viszont nagyon imponáló és vonzó volt, elsősorban azért, mert közös vállalat volt a szinkronnal. Rengeteg színész járt be naponta, a büfében olyan élet volt, hogy tátott szájjal nézte az ember. Testközelből láthattam Domján Editet, vagy Tolnay Klárit, plusz az animációs társaság igyekezett a kihúzó, kifestő lányok közül a nagyon csinosakat kiválasztani, és ez egy ifjú embernek természetesen nagyon tetszett. Ez aztán a későbbiekben manifesztálódott is, hiszen a Pannóniából nősültem, a feleségem is kollegina volt.

Jankovics Marcellt és Nepp Józsefet szokta kiemelni, akik igazán nagy hatással voltak Önre. Mentorai, vagy inkább barátai voltak ők?
A mentorság ott nem létezett, ez egy közösség volt, és persze akadt, aki féltékenyen őrizte a szakmai tudását, de általában, ha bárki bármit kérdezett a másiktól, akkor az készséggel segített. Dargaynál kezdtem, aztán Jankovics stábjába kerültem. Vele és Nepp Józseffel a kollegiális viszonyon kívül nagyon szoros baráti kapcsolatom volt. Ezt úgy fogalmaztam meg korábban, hogy minden, amit tudok, azt Jankovicstól tanultam, és mindent, amit elértem, azt Neppnek köszönhetem. Animálni, mozdulatot, figurát tervezni, rendezni – ezeket Jankovics mutatta meg, Nepp más volt, ő a rendezést 90 százalékban rám bízta, mert őt nem érdekelte annyira. Érdekelte a hangfelvétel, a színészekkel való foglalkozás, tehát az előkészítés, és aztán az utómunka: a vágás, a keverés, a zenefelvétel. Ő maga is zenélt, és zenét is szerzett a filmjeihez. Nagyon sokoldalú volt.

Az a fajta műhelymunka, ami akkoriban jellemezte a szakmát, ma mennyire van jelen?
Nem szűnt meg teljesen. A kecskeméti film és televízió stúdió mondhatni, egy anakronisztikus maradvány. Ők igyekeznek megtartani a stúdió jelleget és a bent dolgozást, persze nekik sem sikerül teljes mértékben, ők is dolgoznak különböző városban élő kollégákkal, és interneten küldik az anyagokat egymásnak.

Nekem és a generációmnak nagy fájdalma, hogy ez a fajta stúdió műhelymunka kikopott. Az, hogy mindenki megnézte, mit csinál a másik, átjártunk egymás szobájába, együtt kávéztunk, az, hogy Dargay, miközben cigarettázott és dumált, szélsebesen járt a keze, és figyeltem, hogy mit rajzol, ezek nagyon meghatározó élmények voltak.

A MOME-ról kikerülő fiataloknak ez nem hiányzik, hiszen nem tudják, hogy ez mit jelentett, mivel járt, mik voltak az előnyei. Borzalmasan rossz véleményem volt a jövőt illetően: miután a ’80-as évek táján a Pannónia elérte a maximumot, majd kezdett meredeken zuhanni, azt hittem, hogy ennyi volt a magyar animáció, a magyar rajzfilm. Aztán kialakult az állami dotáció új formája, most az NFI nagyon jelentős filmes támogatásokat ad, és közben felnőtt egy új generáció, amelyik majd a saját kudarcain okulva rájön, hogy ezt azért lehet kollektívan is művelni. Persze a modern technika és technológia valóban nagy segítség tud lenni, amivel nem élni, vétek. A Macskafogó 2-nél két fiatal, főiskoláról kikerült, a számítógépet anyanyelvi szinten beszélő fiatalokkal vettem körül magam. S bár korábban sosem kértem senkitől olyat, amit én magam ne tudtam volna megcsinálni, most azt mondtam, hogy ezt szeretném, így szeretném, de ti tudjátok, hogy hogy kell megcsinálni. Ma, látván az NFI-ben a televíziós filmpályázatokra beérkezett munkákat, optimista vagyok a szakma jövőjét illetően.

Áll még, hogy azt tartja igazi rajzfilmrendezőnek, aki tud rajzolni, vagy ez már kicsit árnyalódott?
Nem, nem árnyalódott. Legfeljebb annyiban, hogy amikor én kezdtem, akkor úgy hívtuk, hogy rajzfilmstúdió, a későbbiek során ez módosult, és animációs stúdió lett. Az animációba pedig már nagyon sok minden belefér: a tárgymozgatás, a gyurma, vagy mondjuk M. Tóth Géza zseniális filmje a gyufaszálakkal. De én ma is azt mondom, hogy mindennek az alapja a rajztudás. Lesz alkalmam ezt elmondani a MOME mesterkurzusán, amelyre felkértek. Szomorúan látom, hogy a rajzképzés abszolút nem hangsúlyos, nem a szakma megtanulása az elsődleges, hanem az önmegvalósítás, hogy légy kreatív, és ehhez használj sok eszközt. Pedig a szakma alapja a rajzkészség, a rajztudás.

Minek köszönhette a Pannónia Filmstúdió, hogy benne volt a top5-ben? Miben mutatkozott meg a magyar szellemiség?
Inkább közép-európai szellemiségről beszélnék, a speciálisan magyar pedig pontosan az volt, legalábbis a rajzfilmben, a Pannónia Stúdió vonatkozásában, hogy nem volt specialitása. Az összes számításba jöhető stúdiónak, legyen az a jugoszláv, a cseh, a lengyel, a francia, vagy az olasz, volt valami nemzetiségi jellege, sajátossága.

A Pannóniát, és ezen belül a magyar animációt pedig épp a sokszínűség jellemezte. Nagyon heterogén, minden irányba virágzó munka folyt itt, szerintem ez volt a Pannónia specifikuma.

1986-ban jött ki a Macskafogó, de egyáltalán nem volt biztos, hogy elkészülhet. Amikor a kultúrpolitika visszadobta a tervet, azt hogy értelmezte?
Megmondták, hogy nem vág egybe a kultúrpolitikai elképzeléseikkel. Várható volt. Neppel nagy kedvencünk volt Rejtő Jenő, beadtuk a Piszkos Fredet is, azt is visszadobták, az elvtársak nem akarták P. Howardot. Aztán rájöttünk, hogy nem is lehetett volna Rejtőt jól megcsinálni. Azt a verbális humort, amit képviselt, nem lehetett volna animáción megmutatni. De azért a “rejtőiséget” a Macskafogóba becsempésztük.

Óriási siker lett a Macskafogó, a mai napig az, a kritikák viszont nem fogadták jól. Emlékszik ezekre?
Persze, meg is vannak, dúlva-fúlva elraktam őket. Nyilván ha a szellemi vezetőség elutasította, várható volt, hogy nem fognak ezzel szembemenni a kulturális újságírók, filmkritikusok sem. Persze miután közönségsiker lett az újságírók is revidiálták az első véleményüket, amit jó érzéssel elkönyveltem, de ezeket már nem gyűjtöttem össze. De például Réz András ebben is kivételt képezett, és ő már akkor jó véleménnyel volt a filmről.

A Macskafogó időtállósága – ahogyan korábban megfogalmazta -, annak is köszönhető, hogy egy rajzfilmnek kisebb az erkölcsi kopása, mint egy élőszereplős filmnek. Ugyanakkor a korszakalkotó rajzfilmeket, például a Walt Disney-klasszikusokat ma előszeretettel támadják azzal, hogy rasszista elemeket, vagy faji sztereotípiákat tartalmaznak. Mi a véleménye arról, hogy a progresszív ideológiákat visszamenőleg  próbálják érvényesíteni?
Borzasztóan fáj, ahogyan az is, hogy a Disney stúdió is igyekszik átvenni a progresszív értékrendet. A 101 kiskutya, a Dumbo, a Csipkerózsika, a Hófehérke, vagy bármelyik egész estés Walt Disney film ma is működik, élvezik a gyerekek, ebből kellene kiindulni. Ez annak is köszönhető, hogy az animációs filmek a valós élőszereplős filmekhez képest már annak idején is kicsit fölpörgetett tempójúak voltak. Gondoljunk csak a Mickey egér, vagy a Donald kacsa szériákra. Ezek tehát a mai igényeknek is megfelelnek, szemben egy régi klasszikus játékfilmmel, ami mai már unalmasnak, lassúnak, vontatottnak tűnhet. Ezzel is magyarázható, hogy a rajzfilmeknek kisebb a kopásuk.

Milyen tervei vannak a közeljövőben?
Szakmai vonatkozásban ügyesen kiiktattam magam, hiszen tagja vagyok a bizottságnak, amely a pályázatokat elbírálja, emiatt összeférhetetlen lenne, hogy bármilyen tervet beadjak. Forgatókönyvi szinten meglévő szösszeneteket azért odaadtam fiatal kollégáknak, hogy használják, ha úgy érzik, és eredeti Nepp-ötletek is vannak nálam, amelyekből rövidfilmeket lehetne csinálni. Egyébként aktív nyugdíjasként minél tovább szeretnék lovagolni, teniszezni, és a családommal lenni. Tennivaló van, a majd mindennapos bejárás Budapestre is edzésben tart. Itthon főni a magam levében, az nekem nem vonzó.

Fotó: Hatlaczki Balázs