A hetvenes években a Mindenki iskolája című televíziós műsor fizika óráján Sas Elemér tanár úr magyarázta Antal Imrének: nem mindegy hogy az ajtó melyik végét nyomjuk, amikor valaki be akar hatolni egy helyiségbe. Hogy mikor van szükség nagyobb erőre. Nos, ha a The Doors zenekar ajtaját szeretnénk belökni, azaz meg szeretnénk ismerni az életművet, és el akarunk jutni a Soul Kichenbe, akkor nincs mese, a zenekar kulcslemezével, minden idők egyik legjobb debütáló albumával, a kerek 50 éve megjelent lemezükkel kezdjük el az ismerkedést.

PZL- 061.hu

Ez a lemez most egy különleges, leginkább a dobozokban forgalmazott operákra emlékeztető kiszerelésben jelent meg,  ami három CD-t és egy az eredeti mono vinil újrakiadását tartalmazza. Aki azt gondolja, hogy a 180 grammos kiadású mono sound, olyan lenne, mintna bukósisakban hallgatnánk, az téved. Különleges, tiszta, korhűen restaurált a hangzás. És persze, 50. évfordulón miért ne ragadna el minket a hagyománytisztelet nem annyira rock and roll érzése, és miért ne próbálnánk meg lemodellezni azt, amit egy Los Angeles-i egyetelmista érzett, aki felvitte az UCLA koleszába az albumot, és felrakta egy csöves erősítős cuccra az albumot. Ha az időutazás a cél, akkor a mono mix tökéletes választás volt.

Aki sztereóban akarja hallgatni a remaszterizált kívánságműsort, az a dobozból előhúzhatja a sztereó változatot CD-n, és a Break on Through (to the Other Side) című bivalyerős dallal megkezdheti az utazást. És aki tényleg alá akar szállni a Doors világába, és nem elégszik meg a Purgatóriummal, hanem a Pokolra is kíváncsi, annak ott az 1967. március 7-én a San Franciscó-i The Matrixban megtartott Doors-koncert nyolc felvétele, ami egyike a legrégebbi fennmaradt Doors-koncertanyagoknak. A koncert már megjelent kalózfelvételeken, de most előkerült a keverőpultos szalag, amiből a hangrestaurátorok egy igazán jó minőségű felvételt készítettek.

The Doors a londoni reptéren (Kép: NPR)

Ha van időutazás, akkor ez a megtisztított műsor tökéletes vivőanyag. Izgalmas az is, hogy az élő felvételek jórészt a lemez anyagára épülnek (Break On Through, The Crystal Ship, Twentieth Century Fox, Alabama Song, a Backdoor Mant a The End Light My Fire), és itt válik világossá, hogy a Doors valójában Jim Morrison és Ray Manzarek szerelemgyermeke, a többieket rendesen lekeverték. Az albumot kísérő sajtómegjelenésekben Jim Morrison azt hazudta az, hogy a szülei meghaltak. Ugyanúgy, ahogy a 400 csapás hőse, Antoine Doinel François Truffaut legendás filmjében.

Morrison aztán eljut oda, ahová Antoine is, Párizsba, de ahogy a kisfiú élvezte a vidámparkban a hordószerű forgót, ahol minden a feje tetejére állt, úgy Morrison egyre jobban utálta a szórakoztatóipar vidámparkját, és már ekkor, 1967 elején tudta, amit a lemez utolsó monumentális tételében, a The Endben megfogalmazott: Ez itt a vég… Addig (1971 június 3-ig) viszont megismerhettünk egy teljes költői életművet, felmérhetetlen hatású popalbumok sorát, és talán azt is, hogy a léleknek is lehet forgatónyomatéka, és hogy vannak erők, amik ellentmondanak a fizika órákon tanult törvényeknek.

The Doors
The Doors
Elektra /Warner
11 szám 43 perc
Megjelent 1967. január 4-én
A felvételek 1966. augusztus 24–31.között készültek.

 

 Vezető kép: Crimespree