Bár az ősvilág misztériuma már röviddel a film születése után megihlette a mozgóképírókat, az őskorban játszódó alkotások száma – pláne a valóban jól sikerülteké – nem túl magas. A kudarc és érdektelenségbe fúlás okai között ott találjuk a közönség által szomjazott dialógusok hiányát, és filmen persze az ősemberek értelmes és érthető beszéde is felveti a körberöhögés veszélyét. A témában igencsak hézagos tudomány és a fantázia összepattintása, valamint az unalom megelőzésére érdekében a kezdetektől remek választásnak ígérkezett a vígjáték, persze más műfajban is akadnak figyelemreméltó próbálkozások az ősvilág megidézésére. Az Alpha című, őskorban játszódó  filmet múlt héten mutatták be a mozik, mi pedig csokorba szedtük prehistorikus kedvenceinket.

MP – nullahategy.hu

Három korszak (1923)

Hollywoodban 1914-ben vitték filmre a legkorábbi prehisztorikus történeteket: az egyik egy rövid animációs film volt, főszerepben a brontoszaurusz Gertivel, a másik pedig Charlie Chaplin nevéhez fűződik (His Prehistoric Past), bár a 21 perces élőszereplős alkotás nem tartozik a mester legjobbjai közé. Buster Keaton (vagyis Joseph Frank Keaton, aki  Houdinitől kapta három évesen és viselte haláláig a Buster művésznevet) Chaplinnel párhuzamosan, vele „versengve“ írta be magát az egyetemes filmtörténetbe. Legmaradandóbb munkái azok a szerzői burleszk rövidfilmek és főleg nagyjátékfilmek, amelyeket íróként, rendezőként és főszereplőként egyaránt jegyzett. 1923-ban bemutatott első nagyjátékfilmjében már kialakította azt a formát, ami unikumnak számított, és számít ma is a burleszkben: sodró lendület, precízen megkomponált és egymásra épített, ívelt gegek halmaza, ami az egészestés terjedelem ellenére is végig képes volt fenntartani a néző figyelmét. A Három korszakban egy fiatal szerelmes igyekszik meghódítani egy ifjú hölgy szívét, de riválisa lépten-nyomon keresztülhúzza számításait – történik mindez a kőkorszakban, az antik Rómában és az 1920-as években. A Flinstones-ízű burleszkhez a francia OZMA zenekar szolgáltatta a némafilmzenét.

Barlangember (1981)

Mint azt a felütésben is jeleztük, eleinkről, a kultúra és civilizáció előtti idők misztikus ősbarbárjairól legkevésbé vicceskedő trashfilmet kockázatos forgatni. Az elmúlt harminc évben két, mindennél bizarrabb alul alkotás is született a prehisztorikus éráról: a 2004-ben bemutatott, beszédes című RRRrrrr!!! Gérard Depardieu közreműködésével, valamint a Ringo Starr főszereplésével készült Barlangember. Utóbbi Beatles-fanatikusoknak kötelező, és a fárasztó, de gyilkos abszurd humor rajongóinak is erősen ajánlott. Van benne még óriás szarvasgyíkszerű kaméleonszörny, bazi nagy szúnyogszerű izé, amiből zöld takony jön ki, ha összenyomják Dennis Quaid fején, pterodactylus, dagadt bekábszizott T-Rex meg egy jeti, aki profilból kicsit hasonlít Steve Tylerre. A halandzsanyelven operáló film egy törzs sokat bántott tagjáról, Atukról (Starr) szól, aki a történet szerint “időszámításunk előtt egyzillió évvel, október 9-én” ráébred, hogy beleszeretett a szemét törzsfőnök, Tonda gyönyörű, ám kissé sekélyes párjába. A film érdekessége, hogy Ringo és a Lanát alakító, Bond-lányként felragyogott Barbara Bach (A kém, aki szeretett engem) a forgatáson találkozott először, majd egy évvel később össze is házasodtak, máig együtt élnek. A film egész viccesre sikeredett, Ringo egész jól hozza a kőkorszaki balfaszt, és nem meglepő módon a barlangi csöves outfitben is jobban fest, mint a dobok mögött gombafrizurában.

A Barlangi Medve népe (1986)

Egy távoli cro-magnoni elődünk és letűnt neandervölgyi rokonaink mindennapi élete elevenedik meg ebben a nem mindennapi történetben, ami – csakúgy, mint minden emberi történet az azóta eltelt harmincezer évben – a szeretet és a gyűlölet, az egymásrautaltság és a széthúzás, a múlt és a jövő folyamatosságának és összeütközésének a hőskölteménye. Egy pusztító jégkorszaki földrengésben az Ayla nevű kislány elveszti otthonát és családját, sok-sok viszontagság után végül befogadja egy másik törzs, amelynek tagjai sokáig gyanakvással tekintenek rá, mivel a sudár, kék szemű szőkeség inkább hasonlít a távoli jövő kifutóinak díszmacáira, mint a lestrapált ősnémberekre vagy a willendorfi vénuszra. Akaraterejének, kitartásának, ügyességének na meg jótevőinek, a javasasszonynak és a sámánnak köszönhetően Aylát végül mégis elfogadják társai, ám mondanunk sem kell, ha nem maradtak volna ádáz ellenségei, ez a film a Discovery csatorna kínálatában, mintsem listánkon végezte volna… Jean M. Auelt A Föld gyermekei című regényciklusa tette világszerte ismertté, azonban a  filmadaptációtól, pláne egy olyan rendezőtől, aki a Taxisofőrt és a Dühöngő bikát fényképezte Scorsesének, többet vártunk volna. Amiért mégis szeretjük Michael Chapman filmjét: 1.  a kanadai Sziklás-hegységben fényképezett táj gyönyörű, a jégkori Ukrajnát ábrázolja 2. a filmzene Alan Silvestritől, aki ekkora már túl volt a Vissza jövőben első részén 3.  Daryl Hannah.

Egymillió évvel ezelőtt (1966)

A gyantázott lábú, szedett szemöldökű, mamutbőr bikiniben díszelgő Raquel Welch és John Richardson ősi párt játszik, akiket a törzsük elűz, ezért egyedül kell szembenézniük a rájuk leselkedő veszélyekkel. Marha vicces a filmbéli fauna, hiszen egy kisiskolás is tudja, hogy Welch-hez fogható felspécizett atomnők tutira nem kószáltak egymillió éve a pampákon, a már akkoriban 65 millió éve kipusztult dinókról nem is beszélve. Eleink ráadásul úgy festenek álszakállban, prémbe csomagolva, mint a pythonos Michael Palin a Repülő Cirkusz-epizódok robinzonádízű intróiban. Van itt pterodactylus, brontosaurus, T-Rex meg triceratops, amit a Jurassic Park után már nem nehéz összehaluzni a mai emberrel, ám a megateknős meg a hegynyi leguán még kiválthat néhány váratlan tikket a nézőből. A kevés duma, a táj és a zene rendben van, az őskori hangulatot leginkább ezek erősítik a filmben. Néhol a trükkök is egészen jól sikerültek, ahhoz képest mindenképpen, hogy 1966-ban születtek. Jó szívvel ajánljuk, mégha nem is annyira filmalkotásról, mint inkább a formás főhősnő gazdagon díszletezett mozgóképes modellkönyvéről van szó. Olyasmit kell elképzelnünk, mint a trashmérőt másodpercenként kiakasztó Barbarella 1968-ból, ami voltaképpen egy diszkréten megvágott filozofikus Kovi-film Jane Fondával. A film amúgy remake, a szinte nézhetetlen eredetit 1940-ben forgatták.

A tűz háborúja (1981)

Nem egyszerű remekművet készíteni ebben a kategóriában, és nemcsak azért, mert az őskorról tudományos ismereteink is meglehetősen hiányosak, amit fantáziával kell kiegészíteni, de a dialógusok hiánya miatt sem. A történelem előtti időkbe tekintő filmnek más veszélyekkel is szembe kell néznie: ilyen az unalom és a színészeknek az a kényszere, hogy akár mimikával, akár testbeszéddel túljátsszák szerepeiket. A francia-kanadai koprodukcióban készült film készítői arra a nem csekély feladatra vállalkoztak, hogy a fenti problémákat és valószínű lehetőségeket kikerülvén egy szórakoztató és egyben elgondolkodtató filmet produkáljanak. A tűz háborúja az egyetlen őskorban játszódó film, aminek összességében sikerült a fenti csapdákat kikerülnie, annak ellenére, hogy mai ismereteinknek sok esetben ellentmond (a homo erectus a neandervölgyiek és a modern ember együttélése idején már nem létezett). A paleolitikumi Európában, 80 ezer évvel ezelőtt játszódó film nem kevesebbre, mint az emberiség soha véget nem érő technológiai, érzelmi és intellektuális fejlődéstörténetének bemutatására vállalkozott, és a folyamat kiindulópontjára, azaz az túlélést nagyban elősegítő, biztonságot és kényelmet biztosító tűz tiszteletére összpontosít. Jean-Jacques Annaud rendező rengeteg szakértőt bevont, hogy filmje a lehetőségekhez képest realisztikus legyen, vagy legalábbis annak tűnjön. A neandervölgyiek nyelvét a Gépnarancs írója, Anthony Burgess alkotta meg, a cro-magnoni ivaka törzs jóval bonyolultabb beszédét pedig nagyrészt az észak-amerikai őslakos inuitok nyelve alapján fabrikálták.

Vezető kép: 2001: Űrodüsszeia