Mindenszentek napján, november 1-jén ünneplik a katolikusok az összes szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, november 2-án, halottak napján pedig megemlékeznek minden elhunytról, különösen a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. Kevesen tudják, hogy a magyarok virágot se vittek eredetileg a sírokra egészen majd’ a huszadik századig. Ezt a szokást német hatásra vettük át a Monarchia idején, s sokan – főleg a protestáns vidékeken – egészen a század közepéig ellenálltak a német hatásnak, s nem vittek virágot a sírokra. Talán ezért is jó, ha felidézzük, hogy hazánkban milyen ősi szokások fűződnek ehhez az ünnepkörhöz.
MP – 061.hu
Cselédfogadás
Egyes területeken ehhez a naphoz – a szomorú tartalmak mellett – némi vidámság is tartozott. Gyakori volt a két ünnep közt a mindszenteki legény vagy leányvásár. Egyes helyeken ez volt a napja a cselédek, szolgálók felfogadásának is, béresek szerződtetésének. Azért volt ez így, mert legtöbb helyen halottak hetén szigorú munkatilalom volt érvényben, tilos volt mosni, meszelni, hisz a bűnök szennye a ruhába ragadna, a meszelt falat ellepnék a férgek. Valóságos őszi szünet volt a mezőgazdaságban, így volt idő és lehetőség megszervezni hasonló jeles eseményt. A vásáron aztán lehetett díszes gyertyákat vásárolni, amivel az este tovább ünnepelték mindenszenteket.
A mindenszenteknek és a halottak napjának régre nyúló hagyományai vannak nem csak a magyar történelemben, ugyanis mindkettő keresztény ünnep. Egyes feljegyzések szerint már a IV. században is ünnepelték , más feljegyzések szerint mindenszentek napja 741 körül, III. Gergely pápa idején jelent meg először, majd 835-ben IV. Gergely pápa nyilvánította egyetemes ünneppé.
Kolduskalács
Főleg Szeged környékén és a Dél-Alföldön dívik a kóduskalács készítése. Az asszonyok Mindenszentek ünnepén sütöttek egy szép kerek és fehér üres kalácsot, és mise után a temető kapujában várakozó koldusoknak adták azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta. Más helyeken ebből a kalácsból a sírokra is helyeztek mennyei táplálékként a sírba visszatérő lelkekek. Az asszonyok ebben az időben gyászruhát öltöttek, felfüggesztették minden munkájukat, és a halottak hetében kukoricamorzsolással, vagy hasonló ülőmunkával foglalkoztak, miközben halottaikért imádkoztak. Régi szegedi polgárasszonyok mézzel vonták be a kalács tetejét. Jellegzetes alsótanyai alakjában fonadék, amelyet perecbe foglaltak bele. A Tápén sütött, briós formájú kis fonott kalácsot kúdústuboréknak hívták. A székelyek cipót, más néven a halottak lepényét sütötték meg.
Mindenszenteket november 1-jén „tartjuk”, ami hivatalosan munkaszüneti nap. Mindenszenteknek hívjuk mindazokat, akik Istent dicsőítve, üdvözülve hunytak el, de nem emlékezünk meg róluk név szerint. Az ünnep célja, hogy az összes szentet – nemcsak azokat, akiket az egyház hivatalosan is szentté avatott – november elsején megünnepeljük. A halottak napját Clunyi Szent Odilo bencés apát 998-ban vezette be emléknapként, melyet a keresztény egyház is átvett. November 2-án azokra az elhunytakra emlékezünk, akik még nem nyerték el az üdvösséget. Ők azok a hívek, akiknek még szembe kell nézniük a tisztítótűzzel azért, hogy a Paradicsomba jussanak. A holtakért való imádkozás szokása 998-ban kezdődött Franciaországban és a XIV. században vált általánossá. Halottak napja viszont nem munkaszüneti nap.
Lélekharang
A Dunántúl egyes vidékein, ahol a falvakban külön harangláb volt, az emberek ezen a napon összegyűltek reggel a haranglábnál, s sorban álltak, hogy egymás után egyenként maguk húzzák meg a harangot. Jóformán egész nap sorban álltak, hogy úgymond „verset harangozzanak”, méghozzá mindenki annyit, ahány halottja volt. Amíg várakoztak, csendben imádkoztak holtaikért. A halottak estéjén az elhunytak emlékezetére országszerte egy, esetleg két óráig szólnak a harangok. A tápéi hagyomány szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkor európai legendavilágában felbukkan, először Damiani Szent Péter említi (az 1072-ben elhunyt egyháztanítót, vallási reformert Dante a Paradicsom legmagasabb szférájába helyezve ábrázolta, mint Assisi Szent Ferenc elődjét).
A régi hiedelemtörténetek úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a templomban a halottak tartanak misét. Aki ilyenkor a harangszó vagy világítás nyomán véletlenül odatéved és felfedezi, hogy ott halottak vannak, az az ember a halálfia lesz, azaz már hiába próbál menekülni. A halottak széjjel szaggatják ruháját, és az illető hamarább meghal, mint egyébként kellene. Ugyanis egy élőnek sem szabad a holtakat meglátnia, idő előtt találkozni velük.
Halottak terítéke, halottak étele
A néphit szerint a sírokat is azért kell megszépíteni, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. Ma már ezek a háttértörténetek kikoptak a köztudatból, de a szokás megmaradt. A régi, magyar háztartásokban a sírok rendbetétele mellett, a hazalátogató elhunyt lelkeknek egyes tájakon otthon meg is terítettek vagy legalább sót, kenyeret és vizet helyeztek az asztalokra. A halottak táplálása sok helyen, sok népnél megvan ezen a napon (például az angolszász gingerbread man, azaz gyömbéremberke is ehhez tartozik), Magyarországon számos helyen más és más formában etetik a halottakat. Egyes helyeken „halottrétest” sütnek, amit az ablakba tesznek ezen a napon. Más helyeken a vacsoránál eggyel több terítéket tesznek fel, mely mellé annyi villát tesznek, ahány halottja van a háznak. Göcsejben a család otthonában éjszakára terítenek az elhunyt hozzátartozók számára. Az ételt azután koldusoknak, szegényeknek ajándékozzák, esetleg maguk költik el. Erdélyben is táplálják a holtakat: az elkészített vacsorát összecsomagolták, és kivitték a temetőbe a sírra, majd ott hagyták.
November elejétől szorult be általában a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda az istállókba. Megkezdődött a takarmányozás. Azonban se mindenszentek, se halottak napján nem volt szabad dolgozni. Régen egyes vidékeken egész hétre munkatilalom vonatkozott. Ugyanis az ekkortájt végzett munka megzavarhatja a holtak nyugalmát. Így nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozott a házra az akkori hiedelem szerint.
Gyertyagyújtás
Halottak napján ma is szokás a sírokat feldíszíteni, megtisztítani és gyertyát is gyújtani az eltávozott lelkekért. Erre a néphit szerint azért van szükség, mert ilyenkor hazalátogatnak a holtak, elhagyják nyughelyüket. De az senkinek nem jó, ha a lelkek nem tudnak békében nyugodni, így a sírokon gyújtott gyertyák fénye segít újra visszatalálni a sírba és nem kísértenek, nem nyugtalanítják az élőket. A gyertyaláng Krisztus jelképe, aki életét adta az emberekért, hogy elhozza nekik a megváltás fényét. Az Alföldön és a Vajdaságban a család minden tagja meggyújt egy gyertyát és a hiedelem szerint, akié a legelőször leég, az fog meghalni leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra áttenni, mert annak a halottnak a bűne, adóssága, bánata, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. A gyertyagyújtás a leginkább magyar szokás: az etnográfusok szerint a környékbeli népek, köztük a szlovákok is magyar hatásra vették át. A hagyományok áradnak, ahogy más szokások hatnak ránk, a mi szokásaink is hatnak más népekre. Épp ezért a legfontosabb inkább az, hogy méltó módon emlékezzünk szeretteinkre, halottainkra ezen az ünnepen.
Kiemelt fotó: Úzvölgyi katonai temető, 1917