Egészen ámulatba ejtő, hogy szép emlékezetű elődeink mennyire értették és tisztelték azt a korabeli várost, amelyben éltek. Számoltak adottságaival, kétosztatúságával, jellegzetes domborzatával, a szigetekkel és a kedélyes nyugalmat árasztó Dunával, amely a szabad tér élményével ajándékozta meg a partjain élőket. A pestiek és a budaiak az adottságokhoz mért kellő alázattal gondozták és tervezték meg az épülő város látképét, és olyan jelképes épületeket álmodtak ide, amelyek a Dunán érkező utazók számára egyértelművé tették, hogy Budapest egy folyamatosan fejlődő, büszke világváros. A Duna, és e gondolat mentén haladva így következik sorban a Parlament, a Lánchíd, a Budai Vár és a Gellért hegy, és végül a Szabadság-híd. A később idők egyre kevesebbet emeltek át ebből a filozófiából. Intő jel, hogy a Dunára néző ingatlanok párhuzamosan futnak a folyóval, s bár a város képe így is egységesnek tekinthető, de az épületek már elzárták a szabad levegő áramlását, és a Duna közelségének érzetét a város belsőbb részeivel. És hogy mit adott hozzá a modernitás ehhez a koncepcióhoz, az már erősen vitatható. Koránt sem tekinthető Budapest egészéhez mérten jellegzetesnek, megragadónak és emlékezetesnek a Bálna, a Nemzeti Színház vagy az idétlen színekben pompázó MüPa épülete, vagy a drabális Lágymányosi-híd.
SUSÁNSZKY MÁTYÁS – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport
Ha kedvünk szottyanna átrendezni, egységesíteni ezt a városképet, olyan épületekhez, és az épületek mögötti gondolatisághoz kellene visszanyúlnunk, mint a frissen felújított Pesti Vigadó. Már elődjét is reprezentatív épületnek szánták, közösségi térnek, találkozóhelynek. A tánc mellett azonban fokozatosan engedte át a helyet a művészeteknek, ahol a nemzeti ügy, nemzeti kultúra teret kapnak. A Feszl Frigyes által tervezett új épület már ebben a szellemben épült. Főhomlokzatán az ország címere mellé a magyar történelem jeles alakjainak portréi kerültek, belső díszítőelemeit pedig a kor jelentős alkotói készítették Alexy Károly, Lotz Károly, Than Mór.
És ami a falakon belül elkezdődött… Itt került sor Liszt Ferenc első szerzői estjére, és itt hangzott fel az ő vezényletében először a Himnusz és a Szózat zenekari változata. A kor nagy zeneszerzői és előadói egymásnak adták a kilincset. Járt itt az ifjabbik Strauss, Wagner, Mascagni, Dvořak, Debussy. A kortársak közül Artur Rubinstein, Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Itt debütált Fischer Annie, de zongorázott itt Prokofjev is.
A szocializmus alatt fokozatosan leromló épületet a kádári ostobaság ellen kellett védelmükbe venniük a városvédőknek. És miközben Jani apánk – mivel abban az időben a lélegeztetőgépet még nem találták föl – többször hangoztatta, hogy inkább iskolákat kellett volna építeni, megkezdődött a Vigadó működésének második szakasza, mialatt többek között Szvjatoszlav Richter koncertezett falai között. Tevékenysége is kiegészült, így adhatott helyet a Vigadó Galéria, Czóbel Béla, Hincz Gyula, Martyn Ferenc, Márffy Ödön, Szervátiusz Jenő, és Tóth Menyhért kiállításainak. A 2014 márciusában befejezett második rekonstrukció ebben a hagyományban újította meg a Pesti Vígadót, amely egy újabb kiállítótérrel és tetőterasszal is gazdagodott.
Ha valamit, hát egy ilyen épületet szeretnénk helyzetbe hozni, láthatóvá tenni. Az épülettel együtt megmutatni azt a kulturális örökséget, amelyet falai között hordoz. Ez az a Budapest, az a kulturális hagyomány, amelyre valóban büszkék lehetünk, amerre haladni akarunk, ami Európával kapcsol össze bennünket. Kicsit furcsa, mert ez nem az a balkáni retro, amit megszoktunk. Annak is van helye, mert Budapest befogadó, nyílt és színes. De nem a balkán.
Persze a retro is hátrahagyott nekünk valamit, hogy a ránk erőltetett, tájidegen, darabos és szögletes szocialista realizmust ne törölhessük ki olyan egyszerűen az emlékezetünkből. De Béláim, ti, akik még mindig köztünk vagytok. Ha már egyszer a Meriott hotel ízléstelen monstrumát annak idejében túltoltátok is, vegyétek a fáradtságot és toljátok még kicsit tovább, bele a Dunába, hátha leviszi a víz. Vagy hajtogassatok egy óriás papírhajót, és a Fény Ünnepén bocsássátok vízre, hagy libegjen lejjebb, arra balkáni vidékre, ahová való. Kívánhattok is, ha mást nem, legalább azt, hogy mindazt ami erőszakos, fantáziátlan és idegen, tűnjön el lassan ebből a városból…
fotó: Horváth Kriszta