“Remélem, hogy amikor kijön a film, lekerül róla a politikai és ideológiai nehezék, amely egyébként nemcsak ezt a filmet nyomja, hanem minden művészeti ágat Magyarországon, és az európai kortárs művészet egészét tekintve egyaránt. Jó lenne ettől megszabadulni, mert az ideológiák művészetre való ráerőltetése nagyon veszélyes” – fogalmaz Berettyán Nándor, aki Petőfi Sándort alakítja az 1848-as forradalom eseményeit felelevenítő, Most vagy soha! című filmben. A Jászai Mari-díjas színésszel Petőfiről, Petőfi-kultuszról, a filmet ért támadásokról, valamint a színházi és filmes világot is elérő kettéosztottságról beszélgettünk.

MM – 061.hu

Mit gondol, mennyiben árnyalja akár a Petőfiről, akár az 1848. március 15-ei eseményekről kialakított képet ez a film? Vannak-e olyan tévhitek, amelyeket eloszlat?
Március 15-ét és Petőfi alakját mindenki ismeri, mindenki tanul róla, mindenkinek van egy benyomása róla. Az, hogy ez mennyire áll közel a valósághoz, az igazi Petőfihez, és az igazi március 15-éhez, az egy másik kérdés.

Nagyon sokszor egy másik valóságot ismerünk meg az ünnepi műsorok és a tanulmányok által, ami alapvetően nem baj, de külön kell választani Petőfit, a valós embert, és azt, amit ő jelent nekünk. Azaz Petőfit és a Petőfi-kultuszt. A film a kettő között egyensúlyoz: nem szeretné lerombolni a Petőfi-kultuszt, de közben igyekszik árnyaltabban ábrázolni, és megmutatni egy-egy kevésbé ismert mozzanatot, érdekességet is.

Petőfiékről például sokan azt gondolják, hogy szegények voltak, de valójában ’48-ban ők már nem voltak azok, normális polgári életet éltek, tehát volt mit veszteniük. Arra nagyon nagy hangsúlyt próbáltunk fektetni, hogy az akkori Budapestet bemutassuk, mert szerintem egészen más kép él 1848 Budapestjéről a fejünkben, mint amilyen valójában volt. Ekkor még alig volt itt utca lekövezve, sár volt mindenhol, ugyanakkor már megjelent a modernség, de a falu és a város ekkor még nagyon közel volt egymáshoz. Azt látom, hogy a bicentenáriumhoz is köthetően megfigyelhető egyfajta újragondolás, új nézőpontok behozása Petőfiről és a forradalomról, ami szerintem helyes, hiszen az a cél, hogy minél jobban megismerjük Petőfit, de arra vigyáznunk kell, hogy ne romboljuk le azt, amit Petőfi jelent ennek a népnek.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy ebben a filmben nem szobrokat látunk majd, hanem hús-vér embereket. Kifejtené?
Pont amiatt, hogy nagyrészt megemlékezéseken, ünnepi műsorokon, utcanévtáblákon, szobrok formájában találkoztunk ezekkel a figurákkal – Petőfivel, Vasvárival, Jókaival -, egydimenziójúvá válnak, és megfeledkezünk arról, hogy ezek az emberek nagyon is élték az életet. A Pilvax például azért volt a törzshelyük, mert az volt az egyetlen kávézó, ami nyitva volt éjszaka, ahonnan nem zavarták őket haza. Ott ittak, csajoztak, szórakoztak, miközben olyan dolgokról és olyan színvonalon vitáztak, hogy az egyszerre lenyűgöző és rémisztő a ma emberének. Mi már egészen másképp vitázunk, egészen másképp érzékeljük a valóságot, vagy gondolkodunk Magyarországról, a jövőnkről. Nekünk, színészeknek arra kellett a leginkább figyelnünk, hogy félretegyük ezt a szoborszerűséget, és habár hat-hét éves korunkban megtanultuk, mi hogyan történt a Nemzeti Múzeum lépcsőin, itt frissen, rácsodálkozva kellett, hogy megéljük ezeket az eseményeket. Hiszen Petőfiéknek fogalmuk nem volt arról, hogy ennyi ember össze fog gyűlni a múzeumnál, ott láttak életükben először ekkora tömeget. Ezeket a mindenki által ismert képeket kellett megtöltenünk frissességgel.

Hogyan, milyen források alapján készült a szerep megformálására? Kik voltak ebben a segítségére?
Alapvetően Petőfi versei és levelezései voltak a kiindulópontok, emellett Várkonyi Nándor könyve Petőfiről, de Egressy Gábor színész – aki jó barátja volt Petőfinek – írásai, Jókai visszaemlékezései, és Margócsy István irodalomtörténész munkái is segítettek a felkészülésben. És persze sokat beszélgettünk az alkotókkal is erről a korszakról – hoztak például érdekességeket, relikviákat.

Mennyire szimpatikus karakter Petőfi a filmben? Azt azért tudjuk, hogy egy elég önfejű, már-már összeférhetetlen ember volt.
A film 24 óra eseményeit mutatja meg, így nyilván nehéz egy személyiségről átfogó képet adni, de azért próbáltuk a figurákat, így Petőfit is minél komplexebbé tenni, személyiségének minél több oldalát megmutatni. De az kijelenthető, hogy Petőfi nem volt egy egyszerű ember. Jókai úgy fogalmazott, hogy volt egy mindenkit lenéző tekintete. Ennek ellenére mégis volt benne valami, amiért szerették, tisztelték őt, és egy emberként álltak be mögé. A filmnek az volt a szándéka, hogy Petőfi szerethető, szimpatikus figura legyen, azzal együtt, hogy bizonyos helyzetekben azért kimutatja a foga fehérjét.

Hogyan tud a film egyetlen nap eseményein keresztül bemutatni egy korszakot?
Ahogy már említettem, Pest és Buda ábrázolása szerintem nagyon hiteles lett, ugyanakkor ki kell emelnem, hogy a Most vagy soha! egy fikciós film, tehát a történelmi eseményekkel párhuzamosan van egy fikciós szál is, amelyen keresztül szintén benyomást szerezhetünk a korabeli mindennapokról.

Több helyszínen forgattak a budai vártól kezdve a Nemzeti Múzeumon át Sopronig. Melyik forgatási helyszín volt az Ön számára a legemlékezetesebb vagy legizgalmasabb?
Amikor megláttuk Fóton a felépített díszletet, az hihetetlen élmény volt, a Pilvax kávéház mása úgyszintén. A soproni kaszkadőrjelenetet is nagyon élveztem. A budai várban pedig egy éjszakai forgatást követő pihenő közben ott álltunk mi, márciusi ifjak, és néztük a napfelkeltét, annak is megvolt a romantikája.

Milyen találkozásai voltak Petőfivel, mikor érintette meg a költészete, szövegei?
Balmazújvárosi vagyok, pusztai vidékről származom tehát, csakúgy, mint Petőfi. Úgy képzelem, ő pontosan ugyanazt láthatta, és érezhette, ha kiment a falu szélére, mint én. A tájversei nagyon meghatározóak voltak az iskolai éveimben, és egyáltalán ez a pusztai életérzés, ami nagyon erősen rokon volt vele. Később a Felhők-ciklus érintett meg, amit szeretnék majd valamilyen formában feldolgozni. Az első bemutatóm a Nemzeti Színházban a János vitéz volt, amit a mai napig játszunk, de volt alkalmam rendezni is János vitézt, szóval sok-sok kapcsolódási pontom van Petőfivel. A film készültekor nagy felfedezés számomra, hogy mennyire tragikus volt az ő sorsa. Azon volt, hogy visszavonuljon a családjával Sepsiszentgyörgyre, de Egressy Gábor barátja rábeszélte, hogy még egyszer, utoljára csatlakozzon Bem seregéhez. Onnan pedig már soha nem tért vissza. Sokat foglalkoztam Görgeivel, nála is élesen jelen volt ugyanez a dilemma: hogyan lehet egyensúlyozni a magánélet és a közélet között. Ez volt az ő nagy tragédiájuk. Kezdő családapaként ez az én életemben is  erősen jelen van, szóval itt is látok kapcsolódást Petőfi és köztem. Persze azt is gondolom, hogy Petőfi olyan sűrű életet élt, hogy bárki tud vele azonosulni.

A film kap hideget-meleget: a gyártási költségei, az alkotói névsora miatt. Mit gondol, mi a helyes attitűd egy színész részéről, amikor az esztétikai érték helyett a politikai narratíva kerül előtérbe?
Az ember próbálja tisztességesen elvégezni a munkáját, nekünk elsősorban ez a feladatunk. Amikor elolvastam ezt a forgatókönyvet, semmiféle aktuálpolitikai áthallást nem érzékeltem benne, nem is szabad, hogy ilyen legyen benne, hiszen ez mind a tizenötmillió magyarnak ugyanolyan fontos történet, ettől vagyunk mi közösség. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket a történeteket ápoljuk. Másrészről,

azt remélem, hogy amikor kijön a film, lekerül róla a politikai és ideológiai nehezék, amely egyébként nemcsak ezt a filmet nyomja, hanem minden művészeti ágat Magyarországon, és az európai kortárs művészet egészét tekintve egyaránt. Jó lenne ettől megszabadulni, mert az ideológiák művészeti ágakra való ráerőltetése nagyon veszélyes.

Ne kerülgessük a forró kását, Rákay Philip (a film  producere és egyik forgatókönyvírója – a szerk.) politikai elkötelezettsége miatt érik javarészt támadások a filmet, de nyilván ez minden, a produkcióban részt vevőnek rosszul esik. Meg kell próbálni a helyén kezelni ezeket a támadásokat, én pedig csak remélni tudom, hogy ezen túl tud majd nőni a film.

A színházi és filmes világot is elérő kettéosztottság mennyire tapasztalható a szakmai életében? Vannak-e olyan ügyek, amelyekkel kapcsolatban úgy érzi, hogy meg kell nyilatkoznia?
Ez egy nagyon nehéz és hosszú téma. Amikor elvállaltam a Karinthy Színház igazgatói posztját, akkor sok támadást, kritikát kaptam. Konfliktusos szituációkban az embernek általában az a válaszreakciója, hogy bekérgesíti magát, hogy ezek a mondatok, támadások ne érjenek el a lelkéig. De egy színész szerintem ezt nem teheti meg, hiszen pont az a lényege a munkájának, hogy nem kérgesíti a lelkét, mert ő azzal dolgozik. Így aztán ez a sok negatívum nagyon tud fájni. Mindenki olyan előadást, olyan filmet csinál, olyan könyvet ír, amilyet akar, de ha folyamatosan a politika kontextusában létezünk, azzal csak magunkat devalváljuk. A művészet egyszerűen nem erről szól.

Cézanne-nak van egy mondata, miszerint egy művésznek azt se kéne tudni, hogy milyen politikai rendszerben él. Ezt kicsit túlzásnak érzem, de azért van benne valami. Ugyanakkor a jelen művészének épp az a feladata, hogy megmutassa az embereknek: van élet ezen a polarizáción túl. Hogy igenis lehet közelíteni az örök eszményhez, hogy a kicsinyes hétköznapi csatározásokon túl is van egy másik dimenzió, amiben nagyon jó élni, vagy nagyon jó lenne élni.

Fotó: Hatlaczki Balázs