“Pontosan tudtuk, hogy titkosrendőrök vannak a táncházakban és jelentéseket írnak rólunk” – Interjú Hamar Dániellel, a Muzsikás együttes bőgősével

“Nem csak az zavarta a hatalmat, hogy nem tudták kontrollálni a táncházat, hanem az is, hogy a hazai kommunistáink legfőbb irányvonala a “nemzetköziség” volt, ellentétben a többi bolsevik ország nacionalizmusával. A táncház ezzel szemben a nemzettudatot erősítette, ami előbb-utóbb elvezetett a bolsevikok számára rettegett nemzeti függetlenség tudathoz” – mondja Hamar Dániel, a Muzsikás együttes vezetője, bőgőse, akivel többek között arról beszélgettünk, hogyan születhetett meg a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúra-környezetében a táncházmozgalom, milyen helyet foglal el a mai kulturális életben, és hogy miért fontos a faluban hagyományozódott és a városi kultúra közötti mezsgye szélesítése.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Nemrég rendezte meg a Müpa A népzene ünnepét, amelyen a Muzsikás is fellépett. A már hagyománnyá vált folkünnep apropóját a Népzenei Tanszék 2007-es megalakulása adta. Mit gondol, jót tett a műfajnak az intézményesülés?
Igen, úgy látom, hogy a fiataloknak sokkal könnyebb dolguk van, mint nekünk volt, hiszen nem amatőr módon, hanem intézményesített keretek között, oktatási struktúrában, gyűjteményekből tanulhatnak. Egyben nincs: míg nekünk megvolt az eredeti élmény, nekik már nem lehet meg. Mi még ott lehettünk egy igazi táncházban, egy lakodalomban, egy bálban, ahol a mesterek – akik ma már nem élnek – muzsikáltak, és ez olyan élményt adott, hogy elmesélni sem lehet.

Erre mondta azt Bartók, hogy “akkor lehet csak igazán intenzív a parasztzene hatása valakire, ha az illető a parasztzenét ott, a helyszínen, a parasztokkal közösségben átélhette.”
Igen, de ő ezt a zeneszerzőkre értette, azokra, akik a parasztzene hatására kívánnak műzenét komponálni. De kétségtelen, hogy a gyűjtések, a közvetlen tapasztalatok rengeteget adtak nekünk is, és ezt a pluszt nagyon kevesen tudják a fiatalok közül. Amikor elkezdtünk népzenét játszani, akkor ez volt az egyik álmunk: hogy professzionális módon oktatva fennmaradjon ez a zene. Ugyanis ahogyan a falu szerkezete megváltozik, az a fajta kultúra, életmód is elvész. Ugyanúgy ahogy lecserélik a szőtteseket egy mai modern bútorra, úgy a fiatalok is inkább a világban élők zenéjét akarják magukénak érezni, arra akarnak szórakozni, azzal akarnak azonosulni, nem pedig azzal, amire az öregapjuk táncolt. Ez természetes. De reméljük, hogy ez megváltozik majd, mert ha valaki túl van ezen, akkor tudatosan vissza tud nyúlni a gyökerekhez. Nagyon érdekes, hogy a második-harmadik generációs emigráns magyarok magyarságtudatukhoz a népzenén keresztül jutnak el. Sokfelé látjuk, Chicagótól Dél-Afrikáig, Ausztráliától Kanadáig azért járnak el néptáncegyüttesekbe, vagy alakítanak néptáncegyütteseket az ottani magyarok, mert vissza akarnak fordulni a gyökereikhez. Ezt nem várhatjuk el attól a falutól, amely éppen levetkőzte azt. Ott lesz egy nagy űr, és ha a városi értelmiség nem veszi át, és nem folytatja, akkor megszűnik, mint ahogy Nyugat-Európában meg is szűnt. Ezt az átvételt nagyban segíti, hogy a magyar népzene ma már nem alternatív műfaj, hiszen a Zeneakadémián oktatják, népzenei lemezek százai jelennek meg, tehát valamilyen szinten részévé vált a magyar kulturális életnek. Természetesen én elfogult vagyok, sokkal jobban szeretném, ha mélyebben benne lenne, ahogyan az íreknél például. Náluk az azonosságtudat egyik nagyon fontos eleme az ír népzene. Itt még nem tartunk. Hogy a faluban született mai nemzedék értékelje a saját hagyományát, kell a város példája. Szerencsére találkozunk ilyennel, például a Kalotaszegi Méra faluban. Korábbi példa még a hetvenes évek végéről: a budapesti táncházakban széki lassút is táncoltunk, ekkor Széken már fölhagytak ezzel a tánccal. A budapesti táncházak hatására újra megjelent a lassú a széki táncházakban. Hihetetlen volt. Innen tudjuk, létezhet az, hogy a falu visszatanulja saját, régi kultúráját.

Egy alulról szerveződő amatőr mozgalom kezdett felülről professzionalizálódni. Nem ad ez a táncházmozgalomnak egy más jelleget?
De. Amikor valaki alternatív, és úgy érzi, szemben áll a fennálló hatalommal, az mindig izgalmas és érdekes. Annak idején pontosan tudtuk, hogy titkosrendőrök vannak a táncházakban és jelentéseket írnak rólunk. De ez minket egyáltalán nem zavart, tudomást sem vettünk róla. Az alternatív mozgalomnak mindig van valamiféle különös izgalma. Elég, ha a hatvanas évek beat zenéjét nézzük, ami szintén egy alternatív mozgalom volt, csak később intézményesült. Persze, nem hiszem, hogy a népzene valamikor is annyira fog intézményesülni, mint a beat. Hacsak meg nem történik az, amit Írországban látok és nagyon remélek: hogy a magyar népdal minden egyes magyar ember számára olyan természetes lesz, mint a magyar beszéd. Sajnos, ma még nagyon nehéz lenne egy olyan nagy családi találkozót elképzelni, ahol az unokatestvérek, a nagyapa, a sógor összejönnek és hosszasan közösen énekelnek. Egyáltalán bármit is tudunk közösen énekelni? Nincs egy olyan közös dallamkincs, amit mindenki tud, Nagyon sokat kellene még tenni.

A hatvanas-hetvenes években minden olyan jelenséget, ami a hivatalos értékrenddel szemben állt, ellenkultúrának neveztek. Ebben az ellenkultúra-környezetben született meg a népi kultúra iránt elkötelezettek mozgalma, a táncházmozgalom. Meg is kapta az „ellenzéki”, „nacionalista” jelzőket. Mit éreztek ebből?
Az elején nem éreztük, mert kevés embert mozgatott meg. Ugyanakkor a hatalom mindenben veszélyt érzett, ami kicsúszott az ellenőrzése alól. Nem szerették, hogy a táncházmozgalom magától szerveződik, annak is megvolt a lehetősége, hogy betiltják. Vitányi Iván, a Népművelési Intézet akkori igazgatója viszont kiállt a táncházmozgalom mellett, felelősséget vállalt, hogy ez nem lesz “narodnyik” mozgalom. Ezért kerülhetett a táncház a tiltottból a tűrtbe. Ennek ellenére megpróbálták valahogyan központilag ellenőrizni, de nem nagyon ment nekik. Annyira spontán indult, hogy egyszerűen nem volt eszközük. Akkoriban rockegyütteseket lehetett tönkretenni azzal, hogy letiltotta őket az akkori egyetlen lemezkiadó. Nálunk ez nem nagyon fordult elő, hiszen egy népdalt nem lehetett betiltani. Petőfit be lehetett, az Illés egyik lemezéről le is tiltották, hogy “Európa csendes, újra csendes/ Elzúgtak forradalmai”. De a cenzúra velünk nem törődött, ha a lemezre azt írtuk: népdal-szöveg. Így tudtuk megjelentetni többek között a Hidegen fújnak a szelek-et…Mindenki csodálkozott, fölhívott Bródy, fölhívott Hobo, kérdezték, hogy mehetett ez át. Egyértelmű volt a dal üzenete, mindenki tudta, miről szól, csak éppen nem volt eszköze a hatalomnak arra, hogy betiltsa. Ebben persze benne volt az is, hogy ha “munkás-paraszt kormány”-nak nevezik magukat, elég kínos lett volna betiltaniuk egy népdalt.

Miben látta a hatalom az igazi veszélyt?
Fiatalok, naivak voltunk, de a tapasztaltabb barátaink figyelmeztettek, hogy előbb-utóbb falba fogunk ütközni. Mi csak legyintettünk, ugyan kit érdekel, hogy mi itt népzenét játszunk? Aztán nekik lett igazuk, jöttek a nemtelen támadások, amik, ha nem készítenek fel, biztos, hogy sokkhatásként értek volna bennünket. Nem csak az zavarta a hatalmat, hogy nem tudták kontrollálni a táncházat, hanem az is, hogy a hazai kommunistáink legfőbb irányvonala a “nemzetköziség” volt, ellentétben a többi bolsevik ország nacionalizmusával. A táncház ezzel szemben a nemzettudatot erősítette, ami előbb-utóbb elvezetett a bolsevikok számára rettegett nemzeti függetlenség tudathoz.

Negyvenhét évvel vagyunk később. Milyen helyet foglal el ma a táncházmozgalom a kulturális életben?
Az mindenképp egy jelzés, hogy december 28-án olyan teltházas koncertünk volt a Müpában, amire már egy hónappal az esemény előtt az összes jegy elkelt. És a népzene ünnepén is teltház volt. Alig másfél hónap telt el, és a magyar népzene hívószavára újra megtelt a Müpa. A népzene már nem alternatív műfaj, amire bejön mondjuk egy-kétszáz ember, ez már ténylegesen azt jelenti, hogy vannak olyanok, akik igénylik ezt a kultúrát. Azért is nagy dolog ez, mert a magyar népzene abban a formában, ahogy azzal Bartókék a gyűjtőútjaikon találkoztak, fél évszázaddal ezelőtt nem létezett a magyar szellemi életben. A rádió zenei műsorválasztékában vegyesen, össze-vissza szerepelt népdalnak, verbunkosnak, csárdásnak nevezett feldolgozás, magyar nótával, városi cigányzenével keverve, és mindezt népzenének hívták. Eredeti, falusi gyűjtésben felvett zene, éneklés még véletlenül sem fordult elő. Egy olyan országban, ahol a Magyar Tudományos Akadémián több, mint kétszázezer összegyűjtött dallam volt. Minthogyha két párhuzamos kultúra létezett volna, az egyik, ami a faluban hagyományozódott, a másik pedig ami a városban élt. A kettő közötti érintkezés nagyon szűk volt, mi ennek a szélesítésén dolgozunk. Ebbe tartozik a Makovecz Imre, Csete György fémjelezte organikus építészet, ebbe tartozik a hagyományos népi szellemiséget mai formába öntő tárgyi művészet, és ebbe tartozik a népzene megújulása. Ennek két legjelentősebb személyisége Bartók és Kodály. Gyűjtőútjaik során élményszerűen találkoztak a népzenével, elragadtatással írtak az egyszerű falusi emberek, asszonyok énekléséről a falusi muzsikások zenéléséről. Mindketten világraszóló életművet alkottak, a 20. század legnagyobb zeneszerzői között vannak, műveik jelenetős részében érezhető a népzenével való találkozásuk hatása.

Nemrég elindult egy honlap I Dance Hungary néven a magyar néptánc külföldi népszerűsítése érdekében. Szuper kezdeményezés, mégis úgy érzem, előbb a saját házunk táján kellene rendet tenni. Rosszul látom?
Nem látod rosszul. Sajnos, amikor ezt az országot megcsonkították, az önbizalmát is elvették. A kishitűség mélyen bennünk van. Érzékenyek vagyunk arra, hogy a világ hogyan lát minket, folyton bizonyságot akarunk a világtól, mert az önbizalmunkat a török kor óta rombolják. Ezt kellene visszaszerezni és tudatosítani, nem vagyunk senkinél rosszabbak, sőt, egy különleges ajándékkal megáldott nép vagyunk. És ez az anyanyelvünk. A magyar nyelv az egyik legnagyobb kincsünk. Rendszerszerűen tanít meg minket gondolkodni, szerintem ezért vagyunk olyan sikeresek matematikában, sakkban, tudományokban, zenében. Tény, hogy ezekben eredményesebbek vagyunk, mint más népek. Az egyik legszebb példa Teller Ede, a részecskefizika egyik legnagyobb tudósa, ő azt mondta, hogy ha nem magyar lett volna az anyanyelve, megrekedt volna egy középiskolai fizikatanár szintjén. Azt is mondta: “minden nap Adyt olvasok”. A magyar nyelv logikája benne van a magyar zenében is. De amíg a magyar nyelv kizárólagosan a mi tulajdonunk, a zene mindenkié. Ősszel Hongkongban egy olyan kínai táncegyüttesnél jártunk, akik gyönyörűen táncolják a magyar táncokat. Magyar népviseletet vesznek fel, jól érzik magukat, boldogok, sokat kapnak a magyar tánctól. És nem fontos tudniuk, pontosan hol is van Kalotaszeg – na persze, tudják –, a lényeg, hogy ez a zene, ez a tánc ugyanúgy élményt tud nyújtani egy kínainak, mint egy magyarnak. Anélkül, hogy tudná a különbséget a “bódorog”, “csámborog” és “gyüszmékel” igék között.

A Muzsikás szigetes koncertjein is szívet melengető látni, hogy a külföldiek mennyire értik a magyar népzenét.
Megint ott vagyunk, hogy kishitűek vagyunk, hiszen rácsodálkozunk arra, hogy ami jó, az másnak is tetszik. Ez természetes, persze, hogy tetszik nekik. Verdi nemcsak az olaszoké, Mozart nemcsak az osztrákoké, és Beethoven sem csak a németeké. A Beatles pedig nemcsak az angoloké. Abban a pillanatban, hogy a zene megszületik, megvan a lehetőség, hogy a mindenkié lehessen. Mert a zenéhez nem szükséges az a fajta verbális nyelvtani tudás, ami a beszédhez kell, egyszerűen be kell fogadni. Keller András, a Concerto Budapest zeneigazgatója – aki azon kevés komolyzenészek közé tartozik, aki tényleg nagyon sokat foglalkozott a népzenével – azt mondta, sokan panaszkodnak neki, hogy “én nem értem a komolyzenét”, mire azt felelte: “Nem érteni kell, csak fogadd be!”

Ahogy a 16 Horsepower is befogadta a Muzsikás Betyárnótáját.
És ez nem is akárhogy történt. Amikor David Eugene Edwards (jelenleg a Wovenhand énekese – a szerk.) meghallotta ezt a dalt, nem csak hogy föl akarta dolgozni, hanem engedélyt is akart rá kérni. Így hát eljött Magyarországra és bekopogott Éri Pityu (Éri Péter a Muzsikás brácsása – a szerk.) tordasi házába.

https://www.youtube.com/watch?v=–S8Y1iePGQ

Visszatérve a népzene ünnepére, a koncert alcíme az volt “A táncháztól a világzenéig”. Hosszú az út a kettő között?
Ez mindenkinek az egyéni döntése. Amikor elkezdtük ezt a fajta zenét játszani, ott volt például a Vízöntő együttes – ők nem táncházat akartak csinálni, alkotói vágy volt bennük, olyan zenei művet szerettek volna alkotni, amelynek a népzene az alapja. Hogy mit hívunk világzenének? Van egy vastag könyvem, az a címe, hogy World Music, the Rough Guide. A szerző az első oldalon próbálja meghatározni mi is az a “világzene”, de nem tudja megmondani, csak azt, hogy mi nem az. Nem az a komolyzene, nem az a jazz, satöbbi. Sokan úgy értelmezik, hogy a világzene az, ami már nem az eredeti hangzású, ezek szerint akkor mi nem azt játsszuk? Nos, mi hűek vagyunk az eredeti hangzáshoz, mégis megkaptuk a Womex-díjat, ami egy világzenei díj. Tréfásan szólva, papírunk van arról, hogy világzenét játszunk. Sokminden belefér a világzenébe, az eredeti falusi zenétől az elvont feldolgozásig. Mi a hagyományos népzenét választottuk magunknak. Mestereink csodálatos falusi zenészek, megvannak a felvételek, van miről tanulnunk. Ezt mi tökéletesnek halljuk, nem érezzük, hogy változtatni kellene rajta.

Vannak követendő szabályok, amikor a népzene újragondolásába fog valaki?
Ez nehéz kérdés, nincs erre recept. Sokan azt mondják, hogy Bartók is feldolgozta a népzenét. Személyes véleményem, hogy nem feldolgozta, hanem csodálatos, önálló műveket alkotott népzenei hatásra. A hat vonósnégyese közül egyszer sem lehet egy-egy konkrét népzeni dallamot fölismerni, mégis érezni bennük a népzene jelenlétét. Ott van a harmóniákban, ritmusokban, a szellemiségben. Bartók korában például elképzelhetetlen lett volna, hogy a népzene megjelenhessen egy városi koncertteremben abban a formában, ahogy azt ő falun hallotta. Ha el is vitt volna néhány falusi muzsikust mondjuk a Zeneakadémia koncerttermében, nem valószínű, hogy azt tudták volna nyújtani, amit odahaza. A komolyzenészek számára pedig szinte lehetetlen feladat lett volna a paraszti hangzás, játékmód, technika megtanulása. Azt pedig, hogy egykor majd városi fiatalok elkezdik visszatanulni, amit a falusi zenészek játszottak, még álmában se hitte volna Kodály és Bartók. Ez maga a csoda. Ugyanakkor nem valósulhatott volna meg az ő gyűjtőmunkájuk nélkül.

Fontos, hogy a gyerekeket is nyitottá tegyük a népzenére. Ezt célozza meg a Muzsikás együttes a rendhagyó énekórákkal. Nehéz dolguk van?
Több, mint tíz éve járjuk az országot, eddig közel hatszáz iskolába jutottunk el a MOL támogatásával. A gyerekeknek elemi igényük van a zenére, különösen az élő zenére. A zene része az emberi létnek, lelki szükséglet és semmi mással nem pótolható. Emberi közösség soha, sehol, semmikor nem létezett zene nélkül. Kodály ezt jól tudta, sokszor leírta, és mindent meg is tett azért, hogy a zene fontos szerepet kapjon az oktatásban. A zeneipar ma elsősorban üzlet. Ezért tudják eladni azt a sok vacakot zene címén. Az oktatásnak pont az a célja, hogy megtanítsa elválasztani az értéket a silánytól. A népzene értékes zene, hiszen az értéktelen idővel kihullik belőle. A széki legény nem hallott mást, csak a széki prímás zenéjét, tehát egy válogatott zenét hallott. A gyerekek ma már mindent hallanak, épp ezért kell őket megtanítani arra, mi a jó, és mi a nem jó. A kisbaba még tudja, mi a jó: ha beteszel neki egy ócska, divatos “tuctuc” zenét, fölsír, de mondjuk egy Vivaldira békésen alszik. Ezt az ösztönös tudást kellene megtartani és oktatással megerősíteni.

Van még ilyen valahol?
Egy érdekes példát mondok. Kodály álma, hogy a zene ott legyen a mindennapjainkban, nemigen valósult meg. Viszont van egy csapat Nyíregyházán Szabó Dénes szellemi vezetésével, ami erre rácáfol. Egyik nagyszerű kórusa, a Pro Musica fiatal, gimnazista lányokból áll. minden évben minden díjat megnyernek, világszintű, amit csinálnak. De honnan van az utánpótlás? – kérdeztem egyszer Dénestől. Azt mondta, nagyon egyszerű: a gyerek óvodás korában imád énekelni, mi nem engedjük, hogy abbahagyja. Emlékszem, egyszer egy közös Pro Musica – Muzsikás koncert után beszélgettem egy tizenhat éves kórista lánnyal, aki kikerekedett szemekkel mesélte, hogy képzeljem el, a minap találkozott egy emberrel, aki nem tudott kottából olvasva énekelni! Ez neki olyan volt, mintha valaki írástudatlan lenne. Kodály álma megvalósulni látszik Nyíregyházán! A rendhagyó énekórákon mindig mesélünk arról, hogy a zene mennyire fontos az életben. Elmondjuk, hogy a faluban a zene nem csak a mulatságokon, bálokban, lakodalmakkor szólt, hanem akkor is, ha nagy volt a baj, bánat, gyász. Hiszen a zene képes vigasztalni gyógyítani, és talán ez a szerepe a legfontosabb. Ezért van rá szükségünk minden áldott nap.

Nemrég tért haza Indiából. Ez a második otthona?
Nem, persze nem. Csak magával ragadott India szépsége, különössége, gazdag kultúrája, izgalmas jelene. Ha tehetem, minden évben egy kis időt ott töltök. Többször megyek ugyanarra a helyre, már ismernek, “Hello Hungary!” kiáltással köszöntenek.

Mit tervez a Muzsikás együttes erre az évre?
Lesz közös lemez az Amadinda Ütőegyüttessel, koncertek idehaza és külföldön, meghívást kaptunk több országból (Svájc, Németország, Lengyelország, Hollandia, Portugália, USA, India), és persze folytatódnak az iskolai énekórák. Keddenként pedig a kicsiknek gyerektáncház az FMH-ban.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula