Prőhle Gergely az EMMI nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára lesz 2017. január 1-jétől a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. A Liberté kávéházban találkoztunk, ami sétatávra van az EMMI Akadémiai utcai épületétől és a Parlamenttől. A PIM már valamivel messzebb van, de úgy tűnik, mégis ez lesz a legközelebb hozzá.
PZL – 061.hu
A Prőlhe-család egyik Hornhausenben élő evangélikus lelkész őse a Grimm testvérek barátja volt. Minden történelmi család sarja megírhatná valamilyen formában a „maga Harmonia Caelestisét”. Ön gyakran ír a Heti Válaszba és publikál a Messzelátó blogon. Nem akar kezdeni valamit a családi legendáriummal?
Már mások is javasolták, hogy írjam meg a különböző természetű kalandokban gazdag családtörténetünket, és természetesen erősen túlzó lenne a Esterházy Péter művéhez hasonlítani azt, amit néha magam írok. Vele egyébként egyszer volt egy hosszú beszélgetésünk a berlini nagykövetségen, amikor ott dolgoztam. És épp a Harmonia Caelestisről és az én családom történetéről is beszélgettünk. Akkor megemlítettem, hogy az 1860-as években, az egyik felmenőm miután meghalt a menyasszonya, szerelmi bánatában ellovagolt Poroszországból a Rába partjáig. Erről a bizonyos Prőhléről utcát elneveztek el Berlinben, de én mindig hozzá szoktam tenni, hogy ez egy zsákutca a város szélén. Szóval, kellő mértéktartásra int minket az utca helye és mérete.
Az alapfunkciókra építene a múzeumkoncepciójában, miközben a hagyományos folyóirat kultúra szétesése után pont most nőtt meg a slam-féle estek és a cross over tematikák iránti igény.
Fontos, hogy ne csak a kánon jöjjön be, a legvadabb és legkorszerűbb irányoknak is helyük van. Az óvatosságot arra értem, hogy manapság már minden múzeum összművészeti kulturális központként fogja fel magát, és szerintem azok a jól működő intézmények, ahol mindig világosan nyomon követhető, hogy mi köti az adott programot magához a tárgyához, jelen esetben az irodalomhoz. A PIM irodalmi múzeum, de – ahogy a szlogenje is mondja – több, mint múzeum és több, mint irodalom. Van egy különleges felelőssége is, hiszen elkísér voltaképp a bölcsőtől a sírig. A Mesemúzeum például kimondottan gyerek-projekt. Itt a legfontosabb kérdés, hogyan szoktatjuk hozzá a gyerekeket az írott szóhoz, az olyan irodalomhoz, ahol már komoly minőségi kritériumok vannak. Izgalmas feladat a sokféle intézményt okosan integrálni. Fontos lenne ugyanis az, hogy utaljanak egymásra, kapcsolódjanak programjaikban is jobban össze.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Megváltozott az irodalom szerkezete, manapság zenével, színészekkel, és látványelemekkel adnak el egy-egy irodalmi estet. Erre a trendre reagál majd a Petőfi Irodalmi Múzeum? Kínál-e olyan alternatívákat majd, amik bemozgatják a hagyományos struktúrákat?
Még nem ismerem annyira az intézmény működését belűről, hogy részletes programot adjak elő, de jók a PIM kapcsolatai a különböző írószervezetekkel, a FISZ-szel, a Szépírók Társaságával és az Írószövetséggel is. Bárki előtt, aki a Petőfi nevével fémjelzett hagyományt fel tudja vállalni, annak helye van a PIM termeiben. Ez ilyen egyszerű. Nem gondolom, hogy akadémikus közeget kéne kialakítanunk a programok összeállításakor, annak ellenére, hogy az épület klasszikus környezete erre csábítana.
Lehet-e arra számítani, hogy afféle hídemberként segíti az irodalmi élet háttérintézményeinek egymáshoz való közeledését?
Itt ülünk a Szabadság – mai nevén Liberté – kávéházban, ahol a falról Ady Endre néz ránk… A magyar irodalomtörténetből hosszan tudnánk idézni olyan konfliktusokat, amelyeket nálam sokkal jelentősebb hídemberek sem tudtak helyretenni. Én nem politikai koncepció keretében gondolkodom a PIM-ről, még ha tisztában is vagyok a realitásokkal, akkor is azt mondom: túlságosan is kevesen vagyunk ahhoz, hogy a szekértáborokban való gondolkodást megengedhessük magunknak. A minőségi szövegek mentén lehet egymással beszélni, lehet egymást méltányolni. Nem kell persze mindig mindenkivel jóban lenni, de az adófizetők pénzéből fenntartott intézményeknek mindenkivel szót kell érteniük.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Említette nemrég, hogy 1999-es frankfurti könyvvásár óta sokat javult az irodalmi közélet. Melyek lennének a pozitív elmozdulások?
Akkor mindent jól le lehetett írni Eörsi István és Csurka István szembenállásával. Ilyen típusú ádáz ellentétek talán már nincsenek. Van bizonyos politikai megosztottság, ami leképeződik a kultúra területén is, de talán már nem olyan domináns módon, mint mondjuk 15 éve. Mindig irigyeltem azokat az országokat – és ebben a svájci diplomáciai szolgálatom komoly iskola volt – ahol tudnak civil módjára gondolkodni az emberek. Társaságokban fel sem merül a politika, így aztán itthon talán azon gondolkodnak, hogy akkor miről is beszélgetnek az emberek mondjuk Svájcban…
Ott van a tervezett Wass Albert-kiállítás…
Akkor felteszem újra a kérdést: az nem érdekes, hogy Wass Albertnek olyan sok szobra van országszerte, és mondjuk sok Nyugathoz tartozó klasszikusnak pedig miért nincsenek szobrai… Ezen érdemes elgondolkodni… Hogyan képződött meg a Wass-kultusz? Milyen típusú mondatokat kell leírni ahhoz, hogy ilyen felfokozott érzelmeket váltson ki az emberekből? Magyarul: vizsgáljuk meg, mitől olyan divatos Wass Albert! Nem értem, hogy e kérdésfelvetésben mi a probléma?
Diplomaták jórészt elhajolnak a kemény kérdések elől, ön mintha keresné ezeket…
Az elmúlt időszakban még külügyesként volt olyan esetem, amikor azt kellett elmagyarázni, hogy mi a helyzet Nyírő életművével… Ha innen, a Batthyány örökmécses mellől elnézek balra, akkor ott van Nagy Imre szobra… Ő az 1956-os forradalom hőse, de ha a magyarországi németeket kérdezed meg, hogy mit gondolnak róla, és hogy hány ember sorsa szárad a lelkén a hazai svábok közül, akkor azt kell látnunk, hogy az életműnek ott is vannak erősen árnyékos oldalai… Ha jobbra néznénk, és elérne tekintetünk a Bajcsy-Zsilinszky útig, akkor kezdhetnénk azzal, hogy a Zsilinszky-fivérek életútja egy politikai gyilkossággal kezdődött. Majd a húszas és a harmincas évek erősen antiszemita szövegei is hozzá kapcsolódnak, mígnem Zsilinszky Endre eljutott odáig, hogy a zsidók mellett jó lenne a németektől is megszabadulni. Ennek következtében a megszálló németek egyik első dolga volt, hogy őt elkapják… Borotválkozás közben törtek rá, és a nála lévő apró revolverrel megsebesített egy német katonát, majd gyalázatos módon Sopronkőhidán kivégezték. Ez nagyon szomorú történet, mégis azt mutatja: ménkű széles utcákat lehet elnevezni egy olyan emberről, akinek életművében bizony jócskán vannak árnyékos részek is… Tisztelhetem éppenséggel Bajcsy antifasiszta helytállását, hősiességét, de tudom, hogy voltak vállalhatatlan szövegei. Egy tudományos ambícióval bíró intézmény feladata, hogy bemutassa, hogy mi van a kultuszok mögött. Természetesen nagyon számítok az irodalomtörténészek aktív közreműködésére.
Azt mondta, hogy a fordítástámogatásnak kockázatvállalóbbnak kell lennie. Gyakorlatilag néhány kiadónak van fordítókkal kapcsolata, a minőségi kortárs irodalom 98 %-a nincs átültetve idegen nyelvekre. Mit lehetne tenni?
A fordítók képzésének és kinevelésének nagy jelentőséget tulajdonítok. Ott van a füredi fordítóház, ami nagyon sokat tesz annak érdekében, hogy eljusson külföldre is a magyar irodalom. A német terület eléggé önjáró, de nyilván ott is szükség lenne fiatalításra, hiszen a legfiatalabbnak számító lefordított írók is jócskán középkorúak. A frankfurti és a lipcsei jelenlét talán mégis a legfontosabb, de a franciák felé is vannak kitörési pontok.
A magyar irodalom nemzetközi ugródeszkája Németországban van. Milyen eszközei vannak arra, hogy szalonképessé tegye most a német esztéták szemében Magyarországot, illetve a magyar irodalmat?
A politikai kommunikáció szükségszerűen leegyszerűsítő, és az egysíkú üzenetek közvetítésére predesztinál. Ha némi lehetőségem volt, hogy összetettebb műfajban is megnyilvánuljak, akkor mindig azt tapasztaltam: ha a kultúrát a politikai benyomások mellé tudjuk tenni, azt érzékelhetően árnyalja egy adott országról kialakított a képet.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula