A napokban jelent meg Hatos Pál a Szabadkőművesből református püspök című, Ravasz László életéről szóló könyve, melyből megismerhetjük a két háború közötti magyar történelem egyik legellentmondásosabb személyiségét, a karizmatikus református püspököt, Ravasz Lászlót. A könyv írójával, Hatos Pál történésszel beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Ravasz László milyen körülmények között ismerte meg 1944-ben auschwitzi jegyzőkönyvet, ami után részint megváltozott a zsidókkal szembeni magatartása…
Az 1944 tavaszán, a német megszállás után elkezdődő deportálások alatt, súlyos betegségben feküdt, Ekkor kereste fel Török Sándor író, újságíró, tőle kaphatta meg a jegyzőkönyvet. Az író visszaemlékezése rögzíti mély megrendültségét: „Súlyos beteg volt, ágyban fekve fogadott Leányfalun, ültem mellette, beszélgettünk és egyszer csak sírva fakadt. A párnákba fúrta a fejét, és azt kiáltotta: Én nem ezt akartam! Én nem ezt akartam.”
Mi a legfőbb különbség a katolikus Prohászka Ottokár, és a református Ravasz László személyisége, habitusa és életpályája között? Mindkettő óriási hatást gyakorolt a két háború közötti közbeszédre, mindkettőről közismert, hogy antiszemiták is voltak.
A nem magyar anyanyelvű, cseh és német gyökerekkel rendelkező, Prohászka harciassága hiányzott a határozott meggyőződésű, de mindig diplomatikus Ravaszból. Ez utóbbi a kisebbségi magyar sors tapasztalatát is Erdélyből hozta magával. Prohászka modern szociális érzéke ( az első katolikus főpap volt, aki püspöki birtokait felosztotta hívei között) viszont kevésbé volt jellemző a szabadelvű konzervatív hagyományokon nevelkedő Ravasz Lászlóra.
A szabadkőműveseket Ravasz 1917-ben a növekvő ateizmusa miatt hagyta ott. Ez a magyar értelmiség szakadását jelzi, a konzervatív és a nyugatos körök között. Ezek szerint már itt „megképződik” a „népi-urbánus” vita? Mik voltak a különbségek a két irányzat között az ország jövőjét illetően?
A szabadkőművességen belüli 20. század eleji szakadás inkább a liberalizmuson belüli meghasonlás volt. A Jászi Oszkár vezette fővárosi páholyok a polgári radikális mozgalom szolgálatába szegődtek, ellenfeleik, akik egyszerre voltak régimódian szabadelvűek és társadalmi értelemben konzervatívok, többségükben végül feladták a liberális kötődéseiket. Ez történt Ravasz Lászlóval is.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A református püspökről Szerb Antal is lelkesen írt. Mi az, ami Szerbet megfogja Ravaszban?
Szerb Antal Ravasz László lenyűgöző irodalmi műveltségét tisztelte és a nagy hatású szónok retorikai képességeit is magasra értékelte.
„Erdély csak a székelység rezervátorja” – írta Ravasz. És jóval Trianon előtt már tisztán látta a vármegyei magyarság elsorvadást. Lehet értékelni „váteszi” látásmódját, vagy ezt, „akinek volt szeme” már akkor is egyértelműen látta?
A millenniumi Magyarország hazafiaskodó publicistáival szemben, akik „harmincmilliós” magyar nagyhatalomról szőtték illúzióikat, – mint Rákosi Jenő és Beksics Gusztáv – a fiatal Ravasz sokkal jobban meglátta az erdélyi magyarság fokozódó asszimilációját.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Ravasz profin használta a rádió hőskorában is a kor új médiumait, milliónyian hallgatták a heti rendszerességgel sugárzott beszédeit. Miképpen ismerte fel a rádió és a tömegmédiumok hatását? Kiolvasható tudatosság is abban, ahogy a rádiót használta?
Valóban profi kommunikátor volt, aki felismerte az új médiumokban rejlő hatalmas lehetőségeket és tudott váltani. A rádiót és a vizualitást forradalmasító filmnek a társadalmat és a kultúrát alapvetően átformáló hatásával is tisztában volt. Sőt érvényes elméleti megállapításokat is tett róla, amit ma is izgalmas tanulmányozni.
Ravasz olyan új társadalmi szférákban akart evangelizálni, mint az ipari munkásság. Ezen a területen milyen sikereket ért el?
Az eredetileg túlnyomóan agrár jellegű református társadalom a 20. században nagy átalakuláson ment keresztül. Budapest református népessége Ravasz püspöksége (1921-1948) alatt megsokszorozódott. Habár voltak ígéretes kezdeményezések, az ipari munkásság döntő többsége a szociáldemokrata mozgalom befolyása alatt maradt Ravasz és munkatársai minden erőfeszítése ellenére.
„A magyar keresztény egyházak máig fel nem dolgozott közös traumája, hogy ez a közeledés a zsidóellenes közhangulat kialakításában és antiszemita törvényhozás támogatásában valósult meg” – írta. Lehet különbséget tenni a két egyház antiszemitizmusa között?
Nem, mindkét egyház hívei között akadtak életüket kockáztató embermentők, passzívok és aktív antiszemiták is. Az egyházvezetés felelőssége az volt, hogy hatalmas intézményes és személyes tekintélyüket előbb a diszkriminatív antiszemita törvénykezés oldalán mozgósítottak, a vészkorszakban pedig tiltakozásaik erőtlenek, fogyatékosak és megkésettek voltak.
Ravasz képei („hernyósapkás, kaftános zsidók”, akiknek „szájában habzik a jiddis”) és metanyelve alapul szolgált a mai szélsőjobb kifejezéskészletének?
Bizonyos értelemben sajnos igen. Felbukkannak szélsőjobb és antiszemita portálokon. Annak ellenére, hogy az idős Ravasz ezeket a nyilatkozatai megbánta.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Bibó a veje volt, és Ravasz László ismerősei között voltak nagy hatású írók, költők is. Nem akarták úgymond „barátilag átnevelni”?
De. Azonban nagy tekintélye és szuverén egyénisége ennek gátat szabott. Csak a nagy katasztrófa után döbbent rá arra, hogy milyen következményei voltak a két világháború közötti túlhajtott magyar nacionalizmusnak és az antiszemita agitációnak.
Miért tudták jobban bolsevizálni 1947 után a református egyházat, mint a katolikusokat?
Ez vitatott, valójában minden magyarországi vallási közösség mélyen megszenvedte a bolsevizálás következményeit. Tény viszont, hogy a kommunista diktatúra Rákosi alatt és a Kádár korszakban is egyaránt a protestáns egyházakra osztotta ki a rendszerrel együttműködő egyház szerepét. A reformátusok és evangélikusok mögött nem állt ott a Vatikán diplomáciai apparátusa és kisebbségi helyzetük eleve kiszolgáltatottabb pozíciót eredményezett.