Kiállítással tiszteleg a száz éve született Reigl Judit előtt a Szépművészeti Múzeum úgy, hogy a Haláltánc című tárlatban az 1945 utáni európai képzőművészet kiemelkedő alakjaként ünnepelt mester utolsó rajzsorozatát állítja a fókuszba. Az eddig soha nem látott grafikai anyag Reigl életének páratlan képes krónikája, amely úgy összegzi termékeny éveit, ahogyan csak a halál kapujából visszatekintve lehet. A Kossuth- díjas Reigl Judit a háború utáni második párizsi iskola egyik legjelentősebb képviselője, az absztrakt expresszionizmus kiemelkedő alakja volt. A 2020 augusztusában, 97 esztendős korában elhunyt alkotó annak ellenére sem tartozott sokáig a legismertebb kortárs festőművészeink közé, hogy az utóbbi évtizedben ő volt a legkeresettebb élő magyar festő. Május 26-tól az intézmény eme kiállítással ezt a falat szeretné áttörni.
LSZF- 061.hu
Reiglt különleges kapcsolat fűzi a Szépművhöz, ugyanis bár a festőnő 1950- tő Franciaországban élt, látásmódját jórészt az intézmény gyűjteményében fiatalon felfedezett remekművek határozták meg, a mostani tárlattal utolsó kívánságát teljesítik azzal, hogy rajzait a gyűjteményünkben található kedvenc festményeivel együtt szerepelnek. A sajtómegnyitón épp ezért Petrányi Zsolt és Gát János kurátorok kiemelték, hogy az egymás mellé helyezett Reigl-grafikák és az azokat inspiráló képek révén a látogató olyan, egyedi összjátéknak lehet tanúja, amely a világ bármely múzeumában ritkaság.
A Haláltánc alkotásai a festőnő halálát megelőző időszakban születtek, amikor Reigl Judit egészségi állapota következtében már nem volt képes festeni.
A lágy vonalvezetésű rajzokban már nem találjuk sem a korai realista, sem szürrealista, expresszionista, sem absztrakt expresszionista korszakát. “Haláltánca többéves alkotói folyamat volt, melyben felidézte a félig megkopott vagy elfeledett, csak a lélek legmélyén megbúvó képeket. Ez az utolsó út egyszerre felemelő és végtelenül keserű. De feltétlenül méltó lezárása Reigl Judit különleges életművének, amely itt és most hazaérkezett” – fogalmazott a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, Vígh Mária a sajtóbejáráson.
A tárlat kapcsán fontos megemlíteni, hogy a festő művei a világ legfontosabb amerikai és európai múzeumaiban megtalálhatóak, köztük New York-ban a Modern Művészetek Múzeumában (MoMA), a Metropolitan és a Guggenheim Múzeumban, a párizsi Georges Pompidou Központban és a londoni Tate Modernben.
Photo by Catherine Panchout / Getty Images
A kiállításban elindulva találkozhatunk Courbet korai, monumentális vásznával, a Birkózókkal, ugyanis ez volt az első kép, amely igazán megrendítette a tizenhét éves, pályakezdő művészt. Majdnem három évtizeddel a megrendítő találkozás után saját, Marcoussis-ban lévő műtermének falán keresztezte Courbet festményének földhözragadt harcosait Eugéne Delacroix Jákób küzdelme az angyallal című képének mennyei alakjaival. A monumentális végeredményt egyszerűen csak „az én birkózóim”-ként emlegette. A festmény őt magát ábrázolja összekapaszkodva élete szerelmével, Betty Anderson brit képzőművésszel, ugyanúgy, ahogy az 1948-ban készített Munkás-parasztbarátság című freskóterven is látható, és ugyanúgy, ahogy a való életben is éltek hatvan éven át.
Leonardo Lóláb-tanulmányai és Delacroix Villámlástól megriadt ló című képe éppoly fontosak voltak Reigl utolsó alkotói korszakában, mint első látásra nyolc évtizeddel korábban. Leghíresebb festménye, a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent, egy 1947-es, Rómában született rajz alapján készült, az eredeti rajz pedig valószínűleg Pilinszky Jánossal folytatott éjszakai beszélgetéseinek hatására. “Emlékszem, ahogy mutattam Pilinszkynek a rajzot, amikor befejeztem. Jó tíz évvel később Utószó című versében Pilinszky gyönyörűen írt apokaliptikus – ha mondhatom így – lovasainkról: -Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, / egy menekülő felhő elfutóban. / S a lovasok zuhogó, sűrű trappban / megjönnek a csatakos virradatban. Mostanában készült Lovasok-rajzaimmal tudatosan Pilinszky sorait idézem, alkalmanként egy-egy vázlatba sűrítve több mint hetven évet az életemből.- A lovasok, mind a római rajzon, mind a párizsi vásznon és az új rajzokon, én és a barátaim vagyunk.” – olvasható a festő visszaemlékezésében.
A tárlatban egy különleges tárgy is helyet kapott: egy meredek fa lépcső, amely összekötötte Reigl lakását és műtermét. Idős kora ellenére ezt a művész naponta számtalanszor megmászta (ezzel a hajeresztő mutatvánnyal a létra mellett futó vetítésben a látogató maga is szembesülhet), a kurátor Gát János szerint azonban másokat mindig óvatosságra intett, amikor azt vendégei használták. “Mindenki szörnyülködik azon a meredek, tizenöt fokos létrán, amelyen már közel hatvan éve naponta többször is fel-le mászom. Nehézkesnek tűnik – pedig rászögeltem egy korlátot -, de nekem ez így nagyon jó. Nem kell mindig a legkönnyebb megoldást választani. Úgy mászom rajta, mint egy ősmajom vagy ősember. Úgy mászom, mint ahogy az aszkéták másszák meg Lajtorjás Szent János (575-649) mennyekbe vezető létrájának harminc fokát kedvenc ikonomon.
Amikor már nem tudok felmászni, akkor lesz vége ennek az egésznek.”
Reigl arra a Sínai-hegyi Szent Katalin-kolostorban lévő híres ikonra utal, amelynek reprodukcióját feltűzte a létrája előtti falra.
Gulácsy Lajos A hídon bolondos, furcsa társaság vonul keresztül című alkotása Reigl mesterműveivel körül ölelve
A lépcső kapcsán muszáj felidéznünk azt az anekdotát, amelyet maga a Reigl is gyakran elmesélt, miszerint a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként 1947-48-ban két évet Itáliában tölthetett tanulmányúton. A dolce vita azonban csakhamar véget ért. Magyarország bolsevizálása elől a fiatal festők egy része, köztük Hantai Simon és Bíró Zsuzsa eleve haza sem jöttek, míg Reigl Judit „apostol” társaival együtt igen. Amikor itthon szembesültek azzal, hogy mit is jelent a kommunista diktatúra a művészek alkotói szabadságára nézve, menekülni próbáltak, de útlevelüket a hatalom bevonta. Csak a kilencedik illegális határátlépési kísérlete volt eredményes, a szögesdrótra fektetett létrán átmászva. Három és fél hónapba telt, míg Ausztrián, Svájcon, Németországon, Belgiumon keresztül, orosz, angol és francia zónák között, ismeretlen ismerősöktől segítve végül eljutottak Párizsba.
