Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 128
  •  
    128
    Shares

A legnépszerűbb magyar zenés színpadi művek egyike, a hazai rockopera és musicalrepertoár messze legsikeresebb darabja, amelynek monumentalitását és zsenialitását nem csak az jelzi, hogy újabb és újabb generációk fújják kívülről a szövegeit, hanem az is, hogy elbírja az opera műfaját. Nem gondoltuk volna…Rockopera mínusz rock. Mi lesz ebből? Az István, a király operaváltozatának ősbemutatóján jártunk az Erkel Színházban.

MM – 061.hu

Az István, a király szimfonikus operaváltozatát idén tavasszal, majd azt követően a Keresztény Évad zárásaként, a Nemzeti Összetartozás Napján tervezte bemutatni a Magyar Állami Operaház Szörényi Levente 75. születésnapja alkalmából, ám az ősbemutatóra a járványügyi intézkedések miatt csak a hétvégén kerülhetett sor. Szimfonikus hangszerelésben, operaénekesek előadásában még nem hallhattuk a negyven éve töretlen népszerűségnek örvendő művet, és valljuk be, az első hallásra merész vállalkozás másodikra is annak tűnik, ha belegondolunk, itt most se gitár, se karcos hang nem lesz, sőt, a darab teljességgel megszabadul a kihangosítástól is, hogy aztán az Erkel Színház hatalmas színházi terében és atmoszférájában nyerjen új értelmet. A feladat tehát az, hogy az operaénekesek egy komplett szimfonikus zenekart “énekeljenek le”, ami a premieren ugyan mérsékelten, de sikerült. A szólamokat nem tették se feljebb, se lejjebb, ugyanabban a hangnemben hallhattuk a jól ismert dallamokat, ez pedig igen nagy kihívást jelentett az operaénekeseknek. A mélyebb hangok így kevésbé érvényesültek, de ezt betudhatjuk a premier izgalmának is. Mindenesetre ezen még volna mit alakítani.

Fotó: Magyar Állami Operaház/ Nagy Attila

De hogyan találkoznak az operai hagyományok a rockopera sajátosságaival? Hogyan tud megszólalni egy, a pop, a rock és a modern zenés dráma elemeit elegyítő darab egy operaszínpadon? A komolyzenei hangszerelés – a szimfonikus átirat Gyöngyösi Levente zeneszerző munkája – a mű zeneiségének újabb rétegeit kívánja felfedni, és ez egyértelműen sikerül. De a kezdeti sokk azért megvolt – nehéz volt megszokni az “operásabb”, nyújtott, legato éneklést, hiszen mindannyiunkba beépült az eredeti feszes, prózásabb stílus, csakis a nézőn múlik, mennyire megengedő az új forma befogadásában. A Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget/ Mondd, te kit választanál? nyitánynál még nehezen vettük fel a ritmust az új értelmezéssel, a Jaj, de unom a politikát környékén viszont már együtt mentünk a darabbal. Az operaéneklés technikája, pátosza persze indokolt és értelmezhető is, ugyanakkor félő volt, hogy a zene és a szöveg egyszerűen lepattintja magáról az operai sajátosságokat. Nem így történt, és ez nemcsak Gyöngyösi Levente zeneszerző és Szinetár Mikós rendező bravúrja, hanem a Szörényi-Bródy szerzőpárosé is – az István, a király monumentalitását, fantasztikus zenei rétegzettségét, átjárhatóságát mutatja, hogy nem vérzik el az opera-változat sem.

Fotó: Magyar Állami Operaház/ Rákossy Péter

A szimfonikus zenekar meglepően jól áll az István, a királynak, a ritmus szekció és a rezesek szuperül imitálják a rockos alapot, egyedül a Szállj fel szabad madár tűnt erőtlennek, a rockopera talán legismertebb dala nem kapott akkora hangszeres támaszt, amekkorát megérdemelt volna.

A szereposztásra nem lehet panaszunk, Boncsér Gergely Istvánja érzékeny – a darab kiválóan jeleníti meg a rendpárti és az örök változásban hívő karakterek részigazságait, erre rímelve István vívódását, Cseh Antal Koppánya szintén pontos, zord és robosztus, mellette Máthé Beáta alakít kiemelkedőt Rékaként. Horesnyi Balázs többszintes, vetíthető felületekkel gazdagított díszlete jól eltalált, grandiózus és nagyon látványos, Velich Rita a történelmi kort megidéző jelmezei nem hajlanak giccsbe, gyönyörű, míves ruhákat láthatunk mindkét felvonásban. Vári Bertalan koreográfiája – aminek előadásában a Magyar Nemzeti Balett tánckara működik közre – pedig úgy tud előremutató lenni, hogy nem rugaszkodik el az “autentikus” mozdulatsoroktól sem.

Fotó: Magyar Állami Operaház/ Rákossy Péter

Szinetár Miklós rendezése az operai hagyományok monumentális és eklektikus megvalósítását tűzte ki célul, mindezt a darabot végigkísérő kettősség fókuszba helyezésével, az eltérő társadalmi lehetőségek, választások felvázolásával, a klasszikus és aktuális elemek arányos vegyítésével. Mindezek eredményeképp invenciózus és működőképes átirat született, még akkor is, ha a hangosítás néhol hiányzott nekünk.

Vezető kép: Magyar Állami Operaház/ Nagy Attila


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 128
  •  
    128
    Shares