A héten mutatták be a mozik David Yarovesky horrorját, a Brightburn – A lángoló fiút, ami azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha egy Supermanhez hasonló idegen entitás nem jóra használná fel képességeit. Ennek alapján előszedtük a képregényfilmek általában másodhegedűs, esetünkben főszerepben rosszalkodó szupergonoszait, ám mivel kevesen vannak, a listát felhígítottuk néhány földhözragadtabb gézengúzzal: kedvenc antihőseinkkel.

MP – 061.hu

Venom (2018)

A tervezettnél némileg családbarátabb csomagolásban landolt a mozikban a Venom, a második olyan blockbuster, amelyben a félelmetes Marvel-antihős nagyvásznon szerepel a 2007-ben bemutatott Pókember 3 után. A legtöbb kritika alaposan lehúzta ugyan a Tom Hardy főszereplésével forgatott filmet, mi elvoltunk az újságíró Eddie Brock és a szimbiótának nevezett, emberi testbe költöző földönkívüli parazita történetével. (Az alapjáraton szadista gyilkos lény kiszámíthatatlan, néha a jó, néha a gonoszak oldalán osztja a halált a gazdatestben.) Persze sajnálatos, hogy a pénzszagtól elkurvult stúdióguruk a borítékolható nézőveszteség miatt nem kockáztatták meg a naturalista erőszakábrázolást ígérő R-kategóriát, amit ez a rémisztő karakter megérdemelne, de Tom Hardy karizmája ezúttal is kitölti a dramaturgiában tátongó lyukakat. Szórakoztató, eleve túlvezérelt játékával és a szimbiótával folytatott, a buddy cop filmekből ismerős párbeszédekkel hibridműfajú, fekete humorú szatírát bohóckodik össze az éjsötét akcióhorror maradványaiból, a szokatlan recept pedig úgy tűnik, bevált. Az alig százmillió dollárból készült film összesen 855 milliót hozott a konyhára, aminek háromnegyedét  a nemzetközi piacon produkálta.

Drakula (1992)

Coppola az Apokalipszis most forgatásában borzalmas kimerült, nehezen találta a kohéziót, Szívbéli című próbálkozása 1982-ben pedig akkorát bukott, hogy függetlenfilmes stúdióját, az American Zoetrope-t is bedöntötte. A kilencvenes évekig a híresen intuitív és céltudatos filmcézár a közelébe sem jutott aranykora anyagi és kritikai sikereinek, és bár jól sikerült alkotás, még A keresztapa harmadik része sem ütötte meg az előzményfilmek színvonalát és bevételeit. Coppola utolsó igazán nagy dobása az lenyűgöző operai látványvilágával, nagyszerű szereplőgárdájával és zenéjével hipnotizáló Drakula volt, amiben a rendező alaposan kiélhette eredeti, még a filmes pálya előtti színházrendezői ambícióit. Coppola barokkosan nagyívű víziója minden idők leghíresebb vámpírjáról máig az egyik legméltóbb feldolgozása Bram Stoker klasszikusának, amelynek szimbólumrendszerében elmerülve az alkotók nem az akkoriban már divatos CGI segítségével, hanem stílusbravúrba csomagolt vintázs módszerekkel, zseniális kosztümökkel, kamerabeállításokkal és fénytechnikával varázsolják el a nézőt. A legnagyobb csattanós pacsi mégis a címszereplő,  Drakula több rémalakjában is feltűnő Gary Oldmant illeti, aki nem meglepő módon a romantikus antihős és a kegyetlen vérszopó pokolfajzat kettősében is brillírozik.

Alex DeLarge (Mechanikus narancs, 1971)

„A legocsmányabb film, amit valaha láttam” – írta Stanley Kubrick szarkasztikus és erőszakos mesterművéről egyik korabeli kritikusa, amiért ma már rendesen körberöhögnénk. Akkor nem tettük volna, Anthony Burgess művének filmadaptációja ugyanis korszakhatárt jelez: a hatvanas évek utópisztikus illúzióinak csődjét, az ellenkultúra lázadását, az antihősök kultuszának kezdetét. Tánc, zene, haverok, buli, féktelen erőszak – röviden így foglalható össze, mi is a keménykalapos huligán, Alex számára az eszményi szórakozás, amelynek számláját mindig az ártatlanok fizetik. Egy napon azonban lesújt rá a törvény keze, és a barbár suhancból agymosott mintaállampolgárt faragnak. Ez a történet képezi a gerincét az arculcsapással is felérő ellenutópiának. Malcolm McDowell volt Kubrick egyetlen választottja Alex szerepére, noha az akkori pletykák szerint a főszerepre Mick Jagger is pályázott.  A film még ma is fertőzi a popkultúrát: a Korova tejbár-jelenet motívumai ott ékeskednek a Sepultura, Rob Zombie vagy a Blur klipjeiben, a Die Toten Hosen konceptalbumot, a U2 tagjai musicalt építettek az alapanyagra, Roisín Murphy együttese, a Moloko pedig egyenesen a filmbéli tejbár felcuccozott turmixáról kapta a nevét.

Harley Quinn (Öngyilkos osztag, 2016)

David Ayer nagy csinnadrattával beharangozott, majd nagyot bukott képregényfilmje végül hozott némi pénzt a konyhára, de a közönség nagy része és szinte az összes kritikus utálta. Felsorolhattuk volna a DC-mozi összes jómadarát, Joker csaja azonban Margot Robbie alakításában ellopta a show-t, és minden más szépreményű antihős-karaktert lemosott a pályáról. Az elmázolt arcú, baseballütős pomponlány karakterének valódi neve Dr. Harleen Frances Quinzel, és eredetileg a gothami Arkham Elmegyógyintézet pszichológusa volt, amíg őrült módon bele nem szeretett az őrülten vigyorgó vérszomjas páciensébe. Nevét ezután változtatta meg, hogy hangzásban jobban hasonlítson a bohóc harlequinra, sminkjét és külsejét is a nevéhez méltóra, illetve példaképe és szerelme fizimiskájához alakította. A film nagy adúásza egyébként Joker lett volna, Jared Leto roppant bizarr külsővel, de nem túl meggyőző játékkal hozta, majd bukta is be a figurát – hiába nyerték meg a karakter és a film promotálásához Jack Nicholsont, az első valamirevaló Joker-figura alakítóját. Robbie viszont annyira jól teljesített, hogy a figurája saját filmet kap: a Birds of Prey jövőre landol a mozikban. Joachim Phoenix roppant ígéretes Joker-filmje pedig még az idén októberben.

Jack Torrance (Ragyogás, 1980)

Stephen King, a film alapjául szolgáló regény írója, megpróbálta lebeszélni a rendező Stanley Kubrickot arról, hogy Jack Nicholsonnak adja a szerepet. Szerinte ugyanis a történet hatásossága javarészt abban rejlett, hogy egy kezdetben teljesen normális ember válik fokozatosan őrültté, Nicholson viszont ránézésre is eleve őrült. King mindig is utálta a feldolgozást, mivel nem tud elszakadni a forrástól, a saját művétől. A film Jack Torrance-e (a regényével ellentétben) eleve félőrülten érkezik családjával a hegyvidéki Panoráma hotelbe, amelynek téli gondnokságát neki kell majd ellátnia. Ennek az őrületnek a zseniálisan interpretált fokozatait látjuk egészen addig, amikor Jack baltával a kezében hajkurássza végig a feleségét és kisfiát a gigantikus épület folyosóin és sövénylabirintusán. Egyszerű sztori, mégis a valaha készült egyik legintellektuálisabb horrorfilm. King egyszer azt nyilatkozta a filmről: “Olyan, mint egy csillogó luxuskocsi, motor nélkül”. A vizualitását elismeri, de Kubrick szerinte félrevitte a könyve mondanivalóját és csak azért csinálta meg a filmet, hogy embereket bánthasson. Ebben lehet is valami, Shelley Duvall legtöbb reakciója ugyanis valódi, Kubrick az idegösszeroppanás szélére hajtotta a színésznőt: folyamatosan szapulta és a végtelenségig megismételtette a jeleneteit.

Travis Bickle (Taxisofőr, 1976)

Bár bekattanása előtt is ott úszkálnak már a piranhák a taxisofőr Travis Bickle szemvizében, New York-i utaskísérőnk kezdetben kellemes társaságnak tűnik a legmocskosabb évtizedeiben pácolódó metropolisz neurotikus és amorális bennszülöttjei között. Majd amikor az aljas utcákon a roncsvilággal kapcsolatot kereső vietnámi veterán elveszíti a kohéziót, vérszomjas őrület tölti meg az egzisztenciális ürességet: Travis tar fején kurta irokéztaraj, kezében fegyver villan. A zseniális De Niro egysorosai a pop(korn)kultúrában ezerszer visszautalt aranyköpések, a tükör előtti improvizáció például („Hozzám beszélsz?”) vagy ámokfutásának filmvégi summázata („Egy kicsit kiakadtam. Semmi különös”) pedig feltehetően akkor is felforgatták volna Hollywoodot, ha nincsenek Scorsese rendezésének kiszámíthatatlan tempóváltásai, Bernard Hermann filmzenéje vagy a tiniprosti bőrében remeklő Jodie Foster. Négy évtizeddel és benne korszakos filmremekek tucatjaival odébb is alighanem kevesen vitatják, hogy Scorsese minden idők egyik legjobb mozijával, De Niro pedig minden idők legizgalmasabb filmes antihősével ajándékozta meg az egyetemes filmtörténetet.

William ‘D-Fense’ Foster (Összeomlás, 1993)

William Foster, vagyis D-Fense alakjának megformálása személyes kedvenc Michael Douglastől, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja bekattant kisemberként Joel Schumacher klasszikusában. (Hihetetlen, hogy egy ilyen kaliberű rendező később két ótvaros Batman-filmmel végezte ki a saját karrierjét.) A nyakkendős, SZTK-szemüveges, kefefrizurás tisztviselő a reggeli Los Angeles-i megadugóban izzadva váratlanul megzizzen. Kocsiját otthagyva gyalogosan elindul, hogy árkon-bokron át csak azért is eljusson a családjához, kislányának születésnapja van. Betér ide-oda, megpihen a gettóban, de céltudatos mozgása közben a baj mindenhol megtalálja – vagy ha nem, hát maga idézi meg. Őrülete egyre fokozódik, az útjába kerülő kétes erkölcsű vagy csak pusztán az akaratával dacoló figurák kezdetben nem is sejtik, hogy a fura fickóénál is rosszabb napra ébredtek. A zsarukkal a nyomában D-Fense hamarosan menekülőre fogja, de csak Prendergast nyomozó sejti (Robert Duvall visszafogott játékával is emlékezetes), mi állhat az ámokfutás hátterében. Szomorú utóélete a filmnek, hogy miként a Reagen-merénylet elkövetőjét A taxisofőr Travise inspirálta, Douglas karaktere három éve három észak-karolinai muszlim egyetemista meggyilkolásához adott muníciót egy idiótának. 

Deadpool (2016)

Az eredetileg másodkarakternek írt lepcsesszájú gyilkológép teljesen más vonalát képviseli a szuperhőssztoriknak, különutas humorával pedig az évek során igazi geek ikonná nõtte ki magát. Azóta, hogy a karaktert először 1991-ben képregényre vetették, átment néhány változáson:  gonosz mellékszereplőből egy morálisan kétes jellemű antihőssé nőtte ki magát, most már kultusza és két saját filmje is van. Deadpool félelmetes harcos, akit Az X-fegyver programban kifejlesztett regenerációs képességeinek köszönhetően lehetetlen kinyírni, gátlástalanul gyilkolászik, de célcsoportja mégiscsak a rosszfiúk. A nagy nehezen felépített imidzsét aztán sikerült lerombolni az X-Men kezdetek: Farkas című moziban, amiben bevarrt szájú, unalmas korcsnindzsaként tűnik fel rövid időre – szintén Ryan Reynolds alakításában. A két önálló Deadpool-film és a karakter azonban egy pillanatra sem veszi komolyan magát. Idétlen humor, rengeteg politikailag inkorrekt beszólás, repülő végtagok, vér, agyvelő, kismillió popkulturális utalás és kismillió szintén vicces húsvéti tojás.