„…sajnos nem a lábam közén gyulladok meg…” – Interjú Rockenbauer Zoltán művészettörténésszel Csinszkáról

[Képzőművészek Új Társasága] és az UME-korszak [Új Művészek Egyesülete] képviselőjeként festészete közel áll az École de Paris világához. Gadányi abszolút modern, építkezett a posztimpresszionizmusból, a kubizmusból, de a tiszta absztrakciót is magáénak érezte, és ezekből hozott létre egy sajátos, egyéni vegyületet. Attól igazán különleges, hogy – szemben másokkal – a nonfiguratív festészet mellett párhuzamosan folytatta az ábrázoló festészetet is.

A kettő elvileg kizárná egymást?
Az absztrakt festők általában elvetik a figuralitást, legalábbis arra az időre, míg az absztrakt korszakuk tart. Ennek elvi, ideológiai és esztétikai okai vannak: ha valaki formailag elvontan fest, akkor komolyan gondolja, hogy tiszta művészetet kell létrehozni, és nincs szükség figurális, meseszerű tartalmakra. Gadányinál nem ez a helyzet, ő festett figuratív, félabsztrakt és absztrakt képeket is párhuzamosan. Ráadásul Vaszary tanítványként rendkívül erős kolorista volt.

Ez a kiállítás keresztmetszet és kései elégtétel?
Gadányi sajnos nem került azok közé, akiket az elhallgatás évei után újra felfedeztek. Márffy például a Nyolcak tagjaként került az érdeklődés középpontjába a hatvanas években, amikor a figyelem megint ráirányult erre a modern művészcsoportra. Gadányi minden kvalitásával együtt is az árnyékban maradt mostanáig. Képei, ha fel-feltűnnek is az aukciókon, relatíve alacsony áron találnak gazdára. Pedig ennél többet érdemelne. Szerintem különösen értékesek az akvarelljei és a grafikái, melyekből most sokat kiállítunk az olajképek mellett.

Gadányi két évvel fiatalabb Csinszkánál, nagyjából hasonló körökben mozoghattak. Ismerték egymást?
Erre nézvést nincs adatunk, de valószínű, mivel Márffy a KUT elnöke volt, Gadányi pedig a KUT illetve az ebből kivált UME tagja, azért szinte bizonyos hogy ő és Csinszka találkoztak egymással legalább futólag. 

A Csinszka, a halandó múzsa című kötet első változata 2009-ben jelent meg, magyar viszonylatban jelentős érdeklődés mellett…
Viszonylag jól fogyott akkoriban, és két utánnyomást is megélt. Ezért is merülhetett fel a kiadóban, hogy szívesen megjelentetné újra. Én meg úgy gondoltam, hogy az eltelt időben történt annyi, hogy nem lehet a Csinszka-aktát lezártnak tekinteni. Csinszka kapcsán több nagy kiállítás is volt azóta, én magam rendeztem kettőt, és a PIM-ben [Petőfi Irodalmi Múzeum] is volt egy emléktárlat a halálának hetvenedik évfordulóján. A kiállítások és a hozzájuk készült katalógusok köztudatba hozták Csinszkát, és a háttérben folytak további kutatások is. Az elmúlt évben több Csinszkával kapcsolatos könyv jelent meg. Ráadásul már nyomdában van a Zeke Zsuzsanna által összeállított Csinszka verseskötet, amelyben olyan versei is helyet kaptak, melyek még sosem jelentek meg nyomtatásban.

Konkrétan mi az, amitől Csinszka – mármint a kötet – nyolc év alatt látványosan meghízott?
Sok Babitsra vonatkozó újdonság akad, hiszen azóta megjelent a Babits-levelezés tudományos igényű kiadásának a korszakunkat érintő kötetei. A Csinszkára vonatkozó leveleket persze eddig is ismertem, de vannak olyan írások, melyek ennek a hullámzó kapcsolatnak a hátterét világítják meg. Olyan mozaikdarabok kerültek egymás mellé, amelyek fontos részletekkel egészítik ki az eddigi képet. Babits és Csinszka kapcsolata 1919 februárjától több mint egy évig tartott. Május második felétől volt egy hosszabb mosolyszünet, amelynek a pontos okát nem ismerjük, viszont most számomra kiderült, hogy ez egybeesik azzal az időszakkal, amikor Babitsot egy, a kilétét sokáig titkoló tanítványa bombázta szerelmes levelekkel. (A legutolsó üzenetéből tudjuk, hogy Csoma Máriának hívták az egyébként már 27 éves hölgyet.) Lelkes rajongóról van szó, aki még az ostromlott Babits lakcímét is kiderítette, és az órán titkos jeleket küldözgetett és várt a professzorától. Mindez időben egybeesik azzal, amikor Babits és Csinszka először szakítanak, és a költő azt vágja Csinszka fejéhez, hogy „ne komplikáld az életemet”! Csinszka aztán úgy veszi fel újra a kapcsolat fonalát, hogy gunyorosan kérdezi a költőtől: „Mi van veled mióta nem komplikálom az életedet?”. Most nagyon úgy tűnik, hogy Babits egyszerűen besokallt, és elege lett abból, hogy mindenféle nők „komplikálják” az életét. Visszahúzódó férfi volt, nem olyan, mint Ady, és érezhető, hogy Csinszka rajongása is sok(k) volt neki, ha ehhez még ráadásul jöttek egyéb lelkes tanítványok is…

Azt jól értem, hogy Csinszka még Babitsot boldogította, de közben már Márffy is „célkeresztbe került”?
1920 tavaszán, többszöri szakítás után – mint ezt Szabó Lőrinctől tudhatjuk – már Babits Mihály volt az, aki egyre inkább szerette volna fenntartani a kapcsolatot, és bizony féltékeny volt Csinszkára. Nyáron aztán Csinszka lakonikus szemtelenséggel levélben közölte vele, hogy „a napokban megesküdtem Márffy Ödönnel. Új gazdámmal nagyon meg vagyok elégedve.”

Márffy még Ady életében került Csinszka látókörébe…
Márffy és Ady régi barátok voltak még Párizsból, így később a költő feleségeként Csinszka időről-időre összefutott Márffyval is, de nem volt köztük rendszeres kapcsolat. Csak 1920 februárjától alakult ki az egyre szorosabbá váló barátság, részben azért mert Csinszka ekkoriban lelkesen tanult festeni. Azonban csak most lett számomra nyilvánvaló, hogy az igazi összemelegedés nem a képzőművészeti érdeklődéshez, hanem egy börtönből való szabadítási kísérlethez kötődik. A Tanácsköztársaság eseményei többé-kevésbé mindenkit érintettek a Nyugat-Nyolcak körből, ki jobban, ki kevésbé folyt bele a 133 nap történéseibe. A Kommün bukása után sok művészt is lefogtak, mások elmenekültek az országból. Bölöni György és felesége Itóka [Márkus Otília] ’19-ben emigráltak, de 1920 júniusának elején Bölöniné hazajött, hogy megpróbálja rendezni az itt hagyott értékeik, főként a lakásuk sorsát. Itóka Csinszkáéknál szállt meg, de másnap a rekvirált lakásában, ahová intézkedni ment, letartóztatták. Hat hétig szörnyű körülmények közt sínylődött, erről írta a Szenvedések könyve című munkáját, ami Bécsben jelent meg, és elég nagy visszhangja lett külföldön. Itóka elhurcolásától kezdve Márffy és Csinszka azon dolgoztak, hogy kiszabadítsák Itókát a börtönből…

Miért Márffy, ő is kompromittálódott, nem?
Márffy nem volt politikailag annyira aktív, mint mondjuk a plakátokat készítő Berény Róbert vagy Pór Bertalan. Így neki nem lett komolyabb baja, csak egy időre eltiltották a kiállítási lehetőségektől. Viszont megmaradt kapcsolati tőkéjét mozgatva igen ügyesen és hatékonyan tudott közbenjárni ’19 őszén Berény és Kernstok vizsgálati fogságból való kiszabadítása érdekében. Fél évvel később Csinszkával próbálkoztak megmozgatni minden követ Itóka érdekében is, de addigra már elmúltak a káosz napjai, és már nem mentek olyan simán a dolgok. Összességében nem is tudjuk, hogy tevékenységük érdemben mennyit segített Itókán, de az bizonyos, hogy Csinszka és Márffy kapcsolatán nagyot lendített. A közös ügy annyira összehozta őket, hogy a barátság végül házasságba torkollott. Ha úgy tetszik, Csinszka Márffyhoz menekült a Babits kapcsolatból. Ahogy alig valamivel később Babits is hirtelen elveszi feleségül a számára amúgy szinte ismeretlen Török Sophie-t. Török Sophie utólag azt terjesztette Csinszkáról, hogy 1920-ban úgy akarta dűlőre vinni a viszonyát  Babits-csal, hogy egy erdélyi újságban – presszionálási szándékkal – megjelentette a szenzációt, miszerint ő, Ady özvegye és Babits hamarosan összeházasodnak.  Zeke Zsuzsanna kutatásainak köszönhetően most tényleg előkerült ez az újsághír, valamint egy másik lapban megjelent cáfolata is. Igen valószínű, azonban hogy nem Csinszka intézte így, hiszen a sajtókacsa akkor született, amikor Csinszka már lényegében túl volt ezen a szerelmen. Ha mégis ő csinálta, akkor csak trollkodás lehetett a részéről.

A sajtó az elmúlt években, a maga természete szerint, sokat foglalkozott Csinszka halálával is…
Az öngyilkossági teóriát, ami nemrégiben újra felröppent, igyekszem cáfolni a mostani kiadásban. Bizonyosra vehető, hogy nem igaz, a most előkerült levél szerzője meglehetősen körvonalazatlan hallomásra hivatkozik, amivel tucatnyi bizonyíték áll szemben. Ennél sokkal érdekesebb az a korabeli híresztelés, miszerint Csinszkának a halála előtt volt egy szeretője – vagy legalábbis rajongásának tárgya –, egy közelebbről meg nem nevezett magas rangú IBUSZ-tisztviselő, aki elutasította őt, és ez a trauma vezetett volna a váratlan agyvérzéséhez. Ez több felől megerősített irodalmi pletyka, de a „magasrangú hivatalnok” nevét soha senki nem fedte fel. Folytak a találgatások: többen – így Benedek István is – Bárczy István volt főpolgármesterre tippeltek, akiért Csinszka tényleg rajongott. De egyrészt Bárczy nem volt IBUSZ-tisztviselő, másrészt ekkor már közel 70 éves volt, egy évvel a kiegyezés előtt született. Nekem sokáig az volt a meggyőződésem, hogy inkább Csinszka sógoráról, Márffy Károlyról lehet szó, aki a ’30-as években az IBUSZ müncheni idegenforgalmi kirendeltségét vezette. 1933-ban, majd 1934-ben – közvetlenül a tragikus eset előtt – a Márffy-házaspár hosszabban Károlynál vendégeskedett. Ekkoriban valóban közel került egymáshoz Csinszka és a sógora. Csinszka számos levelében áradozik Károlyról, az egyikben azt írja Márffy Annának (Ödön és Károly húgának), hogy ha nem a festőbe „bonyolódott volna bele”, akkor biztosan Károlyt „főzte volna meg magának”. A hipotézist erősítheti, hogy Márffy Károly – szemben Ödönnel – sokszor házasodó szoknyapecér volt. Nagyon is elképzelhetőnek tűnt, hogy Csinszka belehabarodott a sármos sógorba, és érthető lenne az is, ha Károly a testvérére való tekintettel nem fogad jó szívvel ilyen közeledést. Egy éve viszont előkerült egy 1924-es Csinszka-akt, amit Márffy Ödön barátságból adományozott és dedikált egy bizonyos Kurdin Elemérnek. Történetesen ez a fickó a harmincas években a bankügyek vezetője volt az IBUSZ-nál, és boldognak mondott házasságban élt. Nyilván, jelenlegi tudásunk mellett nincs rá bizonyíték, hogy ő lett volna a titokzatos férfi, aki visszautasította Csinszka szerelmét, de ő is reális jelöltté lépett elő.

A Márffyval kötött házasság idején mennyire „ficánkolt” a múzsa?
Szemben azzal, amit utólag néhány állítanak vagy sugallnak, Csinszka második házassága kifejezetten jónak számított. Ezt erősítik meg Márffy visszaemlékezései és feleségéről készült festménysorozatának vallomás jellege éppúgy, mint Csinszka saját levelezése. Csinszkát a férfiak intellektusa és nem a szexusa vonzotta elsősorban, ő „agyflörtnek” nevezte a kacérkodásait. Amikor Csorba Géza szobrász, az Ady-síremlék alkotója arról mesélt Márffynak, hogy a költő az utolsó időkben olyan féltékeny volt, és hogy vele akarta követtetni feleségét, akkor Márffy ezen csak nevetett, mondván: „Csinszka aszexuális volt, s csak szellemileg magasrendű emberek érdekelték – de érzékileg nem! Ha egy ilyen barátja férfiként közeledett hozzá – visszahúzódott.” Persze, az aszexuális kifejezés alatt nem pont azt kell érteni, amit ma, inkább csak azt, hogy nem volt fehérmájú. Csinszka nagyon hasonló értelemben ír saját magáról Bölöninek, ahol férjéhez való kapcsolatáról is vall: „Nagyon szeretem ezt az okos és jó fiút itt magam mellett, kinek kitűnő tehetségén kívül még egy nagyon nehéz feladatot adott a jó isten. Reám vigyázni. Hálátlan dolog vigyázni a szalmára – amit tűzbe sodor a szél. A szalma szereti a tüzet, és meg is keresi magának, mert el akar égni. Én mint szalma sohasem voltam gyáva és óvatos, és sajnos nem a lábam közén gyulladok meg és égek el, de valami oktalan ponton, ami nőnél egészen felesleges és haszontalan valami – az emberségemen.”

Akkor ezek a flörtök, „agyflörtök” inkább szellemi, mint szerelmi természetűek voltak?
Csinszka mindig igyekezett a társaság középpontjában lenni, neki az volt a fontos, hogy rá irányuljon a figyelem. Ennek felkeltéséhez értett, így hódította meg Adyt és Babitsot is. Ebből persze az is következett, hogy a társaságban megosztotta az embereket. A férfiak általában kedvelték, a feleségek meg ki nem állhatták. Utálta őt Kosztolányiné Harmos Ilona, vagy Karinthy felesége: a szép Böhm Aranka, és Török Sophie-t talán nem is kell említeni…

Mi az, ami Neked fontos a halandó múzsában?
Nekem pont a múzsa-jelleg az, ami izgalmas. Csinszka attól tudott inspiráló lenni, hogy maga is művész szeretett volna lenni. Kapcsolataiban aktív volt, az ő kalandja nem arról szólt, hogy „én vagyok a csodálat tárgya”, hanem arról, hogy „én is művészlélek vagyok”. Persze, odáig soha nem merészkedett, hogy a csodált alkotókkal egyenrangúnak gondolja a saját művészetét, de verseket, novellákat írt, festett, rajzolt… Még fotózni is megtanult, ami abban a korban, a nagyméretű gépek, hosszú expozíciós idők és a sötétkamrás előhívás világában mást jelentett, mint ma egy mobiltelefonnal kattintani. Próbálta kibontakoztatni a saját tehetségét, ami valljuk be, csak módjával sikerült. Így a saját művészi hajlamai főleg mások inspirálásában teljesedtek ki. Persze, közben, a helyzetből adódóan fontossá vált az is, amit ő megtapasztalt és lejegyzett a világból. Fontos forrást jelentenek az emlékiratai, olykor egészen zseniálisak a levelei. Amiben igazán ki tudta magát élni, az a kis művészkedő gonoszkodás, csipkelődés volt. Tudjuk, hogy azokat a társaságbeli nőket, akikkel bájosan utálták egymást, Csinszka lerajzolta karikatúra-szerű aktokban, papírkivágásos technikával felöltöztette ezeket a rajzokat, és a férfiaknak mutatta nagy titokzatossággal, csúfolódva. Sajnos ezekből az alkotásaiból egyet sem ismerünk.

Egyetlen magyar múzsáról sem írtak még ilyen sokat, mégis úgy tűnik, hogy a kíváncsiság nem lohad, sőt… Van erre magyarázatod? És te hová tartozol ebben a folyamatban?
A Csinszka-reneszánsz sajátos módon Robotos Imrének köszönhető. Ez vitathatatlan. Ha ő 1975-ben nem publikál rendkívül rosszindulatú könyvet Csinszkáról, akkor biztosan nem született volna annyi, máig is forrás értékű reakció. A könyv, amely a releváns információk, a tudatos elhallgatások és a tisztességtelen csúsztatások sajátos elegye, több kiadást ért meg, és a mai napig vitákat generál. Hálás vagyok érte, hogy megjelent, bármennyire is kétes értékű zsurnaliszta munka.

Tisztességtelen, de jó, hogy van?
Számomra, művészettörténészként nagy tapasztalat, hogy az utókor számára olykor hasznosabbak a korabeli, ledorongoló kritikák, mint a dicséretek. Bár szegény művészek a maguk korában nyílván nehezen élik meg a vitriolos, igazságtalan bírálatokat, de sokszor mélyebbre hatolnak és informatívabbak, mint az üresnek ható zengemények. Kutatási szempontból gyakran sokkal több derül így ki, és nem utolsó sorban vitára inspirál. Az én könyvem azonban nem Robotos állításainak cáfolatára koncentrál, mivel engem nem a sokszor körbejárt Ady-Csinszka kapcsolat érdekelt elsősorban, hanem az, ami Ady után következett. Hiszen Csinszkának maradt még jó tizenöt múzsa-éve. Márffy legnépszerűbb periódusa a házasság idejére esik, hogy a festő révbeért, nem kis mértékben Csinszkának köszönhető. Művészetének ez a korszaka már nem annyira vad és expresszív, mint a korábbi, viszont nagyon dekoratív és szerethető.

Van még a témában tartalék? Lehet, hogy a következő években tovább hízik Csinszka, a halandó múzsa?
Csinszka rengeteg levelet írt, és még az sincs teljesen feldogozva, amiről tudjuk, hogy hol van. Nem beszélve azokról a levelekről, amelyek bujkálnak. Nekem sokat segített az Arcanum Digitális Adatbázis, mert az utóbbi években feltett és kereshető szövegű napilapok óriási segítséget jelentenek a kutatásban. Nyilvánvaló, hogy a digitalizált újságok nélkül igen nehéz lett volna például kiderítenem, hogy ki az a Kurdin Elemér. A számítógép és az internet olyan lehetőségeket biztosít a kutatóknak, amilyenekről korábban nem is álmodhattak. Én most egy időre bezártam a Csinszka-dossziémat, de, ha lesz igény egy újabb kiadásra, lehet, hogy lesz mivel bővíteni.

Vezető kép: Rockenbauer Zoltán és Csinszka a Márffy-villában