Különleges programsorozattal érkezik idén is a Magyar Örökség- díjas Klebelsberg Kastély január 20-22. között, a magyar kultúra napja alkalmából. A hétvégi esemény nyitányaként „A színház igazsága” címmel rendeznek kastélybeszélgetést a Nemzeti Színház két művészével; Szűcs Nellivel és Trill Zsolttal, amelynek háziasszonya Mohácsi Szilvia lesz. Január 21-én, szombaton a „Silentio transeo – A XX. század elhallgatott irodalma” című előadást láthatják az érdeklődők Pataki András rendezésében. Vasárnap délután pedig a gyermekeket várja Écsi Gyöngyi mesemondó a Kastélymesék sorozat keretében „Angyalbárányok” című előadásával. A szombati, több éve sikerrel játszott pódiumest kapcsán megkerestük Pataki András rendezőt, akit 2022 júliusában neveztek ki művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkárnak. Az előadás bevezető-köszöntőjével készülő alkotóval a darab aktualitását boncolgattunk, szó esett a múlt század kemény cenzúrája által okozott generációs szorongásokról, és arról, hogy a XXI. században, az internet világában vajon valóban korlátlan szólásszabadságban élünk-e?
LSZF- 061.HU
A Silentio transeo – A XX. század elhallgatott irodalma című nagy sikerű pódiumest a Soproni Petőfi Színház, az Esztergomi Várszínház, a Szolnoki Szigligeti Színház és a Forrás Színház koprodukciója, amelyben az elmúlt évszázadban hosszabb-rövidebb ideig hallgatásra, csendre, betiltásra ítélt magyar írók, költők műveiből hallhat részleteket a közönség. Hamvas Béla, Márai Sándor, Herczeg Ferenc, Fekete István, Sinka István, Szabó Dezső, Wass Albert, Utassy József sorai hangzanak el az esten.
– Mi a darab valódi célja? Az ismeretterjesztés vagy a szórakoztatás?
– Szórakoztatóipari funkciója ennek az előadásnak nincsen. Több évtizedes olvasmányélményem van ezen színdarab mögött. Gyakorlatilag a nyolcvanas évek elejétől kezdődően, amikor például Herczeg Ferencről magamtól tartottam kiselőadást, mert elvileg akkoriban nem volt ildomos róla beszélni, vagy épp, amikor versmondó táborban találkoztam olyan költőkkel, irodalmi anyagokkal, amelyekkel akkoriban sehol nem lehetett kapcsolatba kerülni, mivel a szocialista évtizedek alatt gyakorlatilag ezek a szerzők vagy egyáltalán nem voltak olvashatóak, vagy csak bizonyos műfajú alkotásaik révén. Például Fekete Istvánnak csak a gyermekirodalma került a boltok polcaira. Magyarán ezen tiltott irodalomhoz nyúltunk hozzá. Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy úgy tudtuk összeszerkeszteni a darabot, hogy ez egy gondolatébresztő, a valósággal vitaszinten párbeszédet folytató gondolatsor lett. Gyakorlatilag a pandémia első időszakában állítottuk össze két színművész kollégával, Molnár Anitával valamint Papp Attilával, és gyakorlatilag azóta is töretlenül játsszák.
– Hogyan tud ez a több mint húsz műrészlet egymásra egységesen, koherensen reagálni?
– Úgy, hogy az egyik gondolat a másiknak adja a végszót, és hívja elő a következő érvelést. Egy gondolatra gondolattal reflektálnunk. Ez azt jelenti, hogy egy adott anyag fölvett valamit, amit egy másik folytat, megválaszol, vagy éppen azzal vitába száll. A tíz alkotónak az adott irodalmi szösszenései, idézetei, versei gyakorlatilag egy élő szellemi párbeszéddé alakulnak át.
– Többször hangsúlyozta a darab kapcsán, hogy annak születését személyes élménytöredékek is befolyásolták. Ön mikor szembesült igazán azzal, mikor tudatosult önben az, hogy abban a korszakban mennyire erősen működött a cenzúra?
– Az hiszem, már óvodás nagycsoportos koromban feltűnt, hogy valami nincs rendben. Az USA-ból hazatelepülő nagymamám, akinek a repülőtéren elvették az amerikai útlevelét, úgy tért haza a ’60-as években, hogy a pápai utcákon mindenféle szovjet harci jármű cirkált. Ott volt szovjet laktanya is, és mivel az óvodában azzal tömték a fejünket, hogy a szovjet pajtásoknak integetni kell, én szorgalmasan integettem is nekik. Ekkor öreganyám majdnem eltörte a kezemet. Itt szembesültem azzal, hogy van valamiféle kettős beszéd. Aztán amikor általános iskolás koromban az éjféli misén való hegedűfellépésem miatt kitiltottak az összes magyarországi nyári táborból, akkor azért már könnyebb volt rájönnöm arra, hogy valami nagyon nem stimmel. Ha egy rendszer gyermekeket üldöz, akkor ott tényleg valami bűzlik.
– Az az erősen cenzúrázott korszak hogyan hatott ön szerint a későbbi író vagy akár művész generációra? Mennyiben épülhetett be egyfajta generációs szorongás az alkotókba?
– Nagyon jó a kérdés, mivel minden szinten szembekerülünk ezzel a problémával. Hamvas Béla azt írta, hogy 1956-ot a teljes magyar értelmiség elárulta. Nem téved semmi. Nem nagyon találni ’56 után nem kompromittálódott szerzőket, és egyébként nagyon jó szerzőkről beszélünk. Az ’56 utáni időszakból- mondjuk Márait és Hamvast kivéve- nagyon nehezen találni “tiszta lappal alkotó” szerzőket. Gondoljunk csak az 50-es években Rákosi 60. születésnapjára megjelent dicsőítő kötetre, amelyben nívós szerzők sorait olvashatjuk. A magyar értelmiségnek van mibe belegondolnia ma is. Ha megnézzük azt a területet, amiben a művészetek és a közművelődés is meghatározta saját magát, akkor látjuk, hogy ez az a terület, ahova rengeteg kádárista hipokrita ejtőernyőzött át. Ez az a terület, ahol mondjuk a hortobágyi kényszermunkatáborok kitelepítéséért felelős ÁVH-s tiszt színházigazgató lett, aztán ez az a szcéna, ahol az ÁVH vezetője és első számú, szerintem emberiség elleni bűntettekben prímet vivő személy megbecsült, nyugalmazott könyvtárigazgatóként hunyt el békében. Ezek tükrében érdemes lenne szembenézni a magyar közelmúlttal, azért, hogy egy tisztább jövőt álmodhassunk magunknak.
Pataki András , a darab rendezője MTVA Fotó: Zih Zsolt
-Önt a színházi szakmán belül teátrumigazgatóként, rendezőként valamint díszlet- és látványtervezőként ismerik, ám ennél a darabnál a szöveg és az előadás kapta a hangsúlyt. Miért nem érezte fontosnak azt, hogy kellékekkel, eszközökkel, vizuális attrakciókkal adjon nyomatékot ezeknek?
– Elsősorban a műfaja miatt, mivel ez egy pódiumest, bár színházteremben is játszható. Másrészt a szöveg rendkívül érdekes, fontos és jó. Harmadrészt itt azokra a nézőkre számítunk, akik érdeklődéssel viszonyulnak ehhez a területhez, képesek a szövegértésnek olyan szintjén működni, ami alkalmasint örömérzést tud kiváltani az emberben. Érdemes ezt az irodalmat kóstolgatni, ízlelgetni és érdemes olvasni. Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy a jövő generációk sokkal többet olvassanak annál, mint amennyit manapság.
– Ön szerint az internet korában beszélhetünk még hasonló cenzúráról, mint amilyen a szocializmusban telepedett az alkotókra?
– Ha körülnézünk most, láthatjuk, a XXI. századi internet korában a cenzúra szerintem sokkal erősebb, sokkal látványosabb, eklatánsabb, mint ahogy az ember gondolná. Első ránézésre azt hisszük, hogy a gyors információáramlással a szabadságunk kiteljesedik. Megítélésem szerint ez a folyamat pont fordítva van. Az interneten való létezés az emberi önmeghatározás egyik alapja lett bizonyos értelemben, legalábbis ami a kommunikációt illeti, ezzel szemben viszont itt egy perc alatt el lehet törölni embereket és csoportokat, le lehet állítani újságokat, fórumokat, el lehet némítani adott témákat. Ez azt jelenti, hogy ha bizonyos hívószó mentén a mesterséges intelligenciával vezérlet keresőprogram kitilt egy-egy szót, akkor az ahhoz köthető tartalmakra rátalálni az internetet üzemeltető nagy globális cégek rendszereiben lehetetlen. Innentől kezdve a gondolatrendőrség világméretűvé válik. Tehát a cenzúra a világban jelen pillanatban minden korábbit felülmúló módon tombol.