Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Amikor a színpadi rokokó elburjánzik, felmerülhet a gyanú, hogy a háttérben valamiféle fogyatékosság, esetleg a lassú kiüresedés ellensúlyozása áll. A zenei minőséget a kezdetektől figyelemkeltő külsőségekkel ötvöző Slipknot esetében ezzel nem számoltunk, a Paul Grey bőgős halála és Joey Jordison dobos kiválása után kipottyant új lemezzel pedig Taylorék nyilvánvalóvá tették, hogy nem szopóálarcra cserélték a kiizzadt rémmaszkokat.

MARKOVICS PÉTER-  Nullahategy

Aligha volt kérdéses, hogy a budapesti turnéállomásra is látványorgiát, „A Nagyobb Cuccot” beígérő iowai berzerkerek amolyan last-man-standing túlélőbuli celebrálására törekednek majd a sportarénában, ezért rákészültünk. Noha csak finoman, az asztali zsurnalizmusban elplazmásodott testről ugyanis tudni kell, hogy szinte sikít, ha mozgással meg súlyzóval erőszakolják, viszont mint kiderült, a küzdőtéren bevaduló rókerhorda lüktetése csipetnyi kardióval, zsírszkafanderben is vígan túlélhető.

tumblr_neqqsvS0071rr30tpo4_500A diabolikus elemekkel, egyebek közt egy óriási kecskeszerű démonfejjel felspécizett, valóban monumentális színpad az American Horror Story legutóbbi, Freakshow című évadjának pöpec díszleteit idézte, ám csak percekig késleltette az első pillantást: a tán harmadik fogásként szervírozott My Plague-en beindult, a The Devil in I és a Psychosocial alatt pedig már talpig csatakosan ment a gladiátorkodás a hömpölygő infernóban, miközben a maszkosok, köztük a mozgó emelvényen kalimpáló perkások, a sampleres Süni meg a pirotechnikai finomságok  látványa a szonikus szőnyegbombázás közben – szerintünk – elveszítette vonzerejét.

Érdekes, ugyanis míg a hangzásra, a zenészek – köztük a próbaidős ritmusszekció – és Taylor teljesítményére nem is lehetett panasz, a hangerőre annál inkább. A Rammstein ugyanitt korábban hangosabb is, valamivel látványosabb is volt, más kérdés, hogy nekik a keletnémet Tankcsapda-élményt kell kompenzálniuk a flancos cirkuszukkal.

A Slipknot-buli ellenben arról győzködött, hogy ez a dallamfóbiás metálnácik körében többnyire lesajnált banda a maszkok meg a látványkonyhája nélkül is épp elég gömbölyűnek hat. Letiszult szerzeményeivel a .5: The Grey Chapter  album a folyamatos fejlődés újabb jelentős állomása, de az arénabeli koncerten nyújtott teljesítmény és a törtetlen hozzáállás alapján is borítékolható, hogy a Slipknot-szekér egyhamar nem borul árokba az evolúciós szupersztrádán.

Ha tervezik a folytatást, a következő európai turnéig remélhetőleg az is felmerül majd, hogy voltaképp feleslegesen utaztatnak egy uszálynyi parasztvakítást. Addig meg mormolgatjuk, hogy „I push my fingers into my eyes”.

Vezető kép: Slipknot FB


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •