Amikor a színpadi rokokó elburjánzik, felmerülhet a gyanú, hogy a háttérben valamiféle fogyatékosság, esetleg a lassú kiüresedés ellensúlyozása áll. A zenei minőséget a kezdetektől figyelemkeltő külsőségekkel ötvöző Slipknot esetében ezzel nem számoltunk, a Paul Grey bőgős halála és Joey Jordison dobos kiválása után kipottyant új lemezzel pedig Taylorék nyilvánvalóvá tették, hogy nem szopóálarcra cserélték a kiizzadt rémmaszkokat.
MARKOVICS PÉTER- Nullahategy
Aligha volt kérdéses, hogy a budapesti turnéállomásra is látványorgiát, „A Nagyobb Cuccot” beígérő iowai berzerkerek amolyan last-man-standing túlélőbuli celebrálására törekednek majd a sportarénában, ezért rákészültünk. Noha csak finoman, az asztali zsurnalizmusban elplazmásodott testről ugyanis tudni kell, hogy szinte sikít, ha mozgással meg súlyzóval erőszakolják, viszont mint kiderült, a küzdőtéren bevaduló rókerhorda lüktetése csipetnyi kardióval, zsírszkafanderben is vígan túlélhető.
A diabolikus elemekkel, egyebek közt egy óriási kecskeszerű démonfejjel felspécizett, valóban monumentális színpad az American Horror Story legutóbbi, Freakshow című évadjának pöpec díszleteit idézte, ám csak percekig késleltette az első pillantást: a tán harmadik fogásként szervírozott My Plague-en beindult, a The Devil in I és a Psychosocial alatt pedig már talpig csatakosan ment a gladiátorkodás a hömpölygő infernóban, miközben a maszkosok, köztük a mozgó emelvényen kalimpáló perkások, a sampleres Süni meg a pirotechnikai finomságok látványa a szonikus szőnyegbombázás közben – szerintünk – elveszítette vonzerejét.
Érdekes, ugyanis míg a hangzásra, a zenészek – köztük a próbaidős ritmusszekció – és Taylor teljesítményére nem is lehetett panasz, a hangerőre annál inkább. A Rammstein ugyanitt korábban hangosabb is, valamivel látványosabb is volt, más kérdés, hogy nekik a keletnémet Tankcsapda-élményt kell kompenzálniuk a flancos cirkuszukkal.
A Slipknot-buli ellenben arról győzködött, hogy ez a dallamfóbiás metálnácik körében többnyire lesajnált banda a maszkok meg a látványkonyhája nélkül is épp elég gömbölyűnek hat. Letiszult szerzeményeivel a .5: The Grey Chapter album a folyamatos fejlődés újabb jelentős állomása, de az arénabeli koncerten nyújtott teljesítmény és a törtetlen hozzáállás alapján is borítékolható, hogy a Slipknot-szekér egyhamar nem borul árokba az evolúciós szupersztrádán.
Ha tervezik a folytatást, a következő európai turnéig remélhetőleg az is felmerül majd, hogy voltaképp feleslegesen utaztatnak egy uszálynyi parasztvakítást. Addig meg mormolgatjuk, hogy „I push my fingers into my eyes”.
Vezető kép: Slipknot FB