A Marosvásárhelyen született Székely Csaba a kortárs magyar drámairodalom egyik legeredetibb figurája, aki a Terápia című HBO-sorozat egyik forgatókönyvírója is volt. Nem rég megjelent Idegenek című kötetéről és egyéb érdekességekről is kérdeztük a szerzőt.  

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Első, 2004-ben megjelent Írók a ketrecben című kötete még irodalmi paródiákat tartalmazott.  Utólag nem gondolta merész vállalkozásnak, hogy ilyen könyvvel debütált?
Az irodalmi paródia egyfajta íróiskola, ahol az ember több műnemben és stílusban kipróbálhatja magát. Olyan, mint a nyelvtanulás: ha játékosan csinálod, könnyebben elsajátíthatod, és közben még szórakozol is. Szerintem érdemes ezzel kezdeni, ha valaki tudni szeretné, hogy melyik műfaj fekszik a legjobban. Nem gondolom merésznek ezt a fajta kezdést, de hogy érdemes volt-e kiadni azokat a szövegeket, abban már nem vagyok biztos. A kötet a ’90-es évek végi fiatal erdélyi irodalom lenyomata volt, ami ma legfennebb a korszak és a téma kutatóit érdekelheti. Azt hiszem, ha a tiszai nyurgaponty életmódjáról írtam volna egy könyvet, annak is nagyobb olvasóközönsége lenne. Mai fejjel nem adnék ki olyan kötetet, ami ennyire szűk réteget érdekel. Ami a prózákat illeti, minden prózaszövegem elveszett, amikor kimúlt a régi számítógépem, de publikálni akkor sem publikálnám őket, ha meglennének. Az egy másik korszak volt. Egyszer majd írok újakat, jobbakat.                       

Legújabb, Idegenek című kötetében nyolc dráma található. A darabok több, időszerűnek mondható problémával is foglalkoznak, tabutémákat feszegetnek. Együtt a szövegek kiadhatnak egy diagnózist, ezek vagyunk mi, ez a mi életünk, ez a krízisparanoia?
Ilyenek is vagyunk, meg másmilyenek is. Egy dráma elsősorban drámai helyzetekre, konfliktusokra koncentrál, emiatt sötétnek tűnhet a kép, ami nyolc egymás melletti darabból kirajzolódik. De a világunk nemcsak ilyen, hiszen több párhuzamos valóság létezik egymás mellett. Ha például valaki a közmédiumok hírein keresztül tekint a világra, akkor Magyarország az univerzum legjobb helye. 

Érte támadás valamelyik darabja miatt?
Egyetlen darab miatt sem ért támadás, legalábbis ma már nem tulajdonítok akkora jelentőséget a beszólogatásoknak, hogy támadásként fogjam fel őket. Eleinte bosszantó volt, hogy címkéznek és valótlanságokat állítanak rólam, de rá kellett jönnöm, hogy így működik a nyilvánosság. Ebben a típusú kommunikációban az emberek mindent skatulyák segítségével értelmeznek. Itt szoktam elmondani, hogy nem szeretem, ha besorolnak valamelyik szekértáborba, de már ez is teljesen mindegy. Soroljanak csak, ahova akarnak, ettől még az én söröm ugyanúgy habzik.

Fotó: Révész Patrik

Igényeltek változtatást a könyvbe felvett szövegek, vagy utólag már nem javít?
Úgy emlékszem, csak annyi változás volt, hogy az egyik darabból utólag kihúztam egy jelenetet.

Darabjai külföldön is sikereket érnek el. Ennyire kuriózum nyugaton az iróniába bújtatott bús kelet-európai humor, a minket jellemző abszurd reménytelenség?
Egyelőre nem tartom igazi sikernek azt a csekély külföldi jelenlétet, amiben eddig részem volt. A díjaknak persze örülök, a felolvasószínházi előadásoknak és az utcai performanszoknak is nagyon, de számomra a színházi bemutatók a legfontosabbak, ezekből pedig nem volt sok odaát. Nehéz megmondani, hogy mit szeretnek Nyugaton. A kelet-európai sztorikat szerintem nem annyira, inkább a saját közösségükön belüli feszültségek érdeklik őket. Nálunk fordítva van, mi elsősorban nyugati darabokat játszunk, a saját problémáink pedig csak áttételesen jelennek meg a színpadon.

Székely János állítólag nem nézte meg a darabjait. Ön szívesen ül be a saját darabjára, azon túl, hogy kötelezően megnézi az előadást? Ilyenkor képes elengedni magát és nézővé válni, esetleg folyamatosan dolgozik Önben a drámaíró?
Mindenre kíváncsi vagyok, ami kortárs. A saját darabjaimra is, mivel én is a kortársam vagyok, meg a másokéra is. Amikor a sajátomat nézem, akkor egyfajta jóindulatú, izgulós néző vagyok. A drámaíró inkább akkor dolgozik bennem, amikor mások műveit nézem. Ha valami nem tetszik, sokat tudok agyalni azon, hogy én hogyan csináltam volna. Ha pedig tetszik, akkor megpróbálok tanulni belőle.

Időről időre felröppen a hír, hogy a színházak nehéz helyzetet élnek meg. Ön mit gondol, válságban van a színház?
A teljes képet nem látom át, de szerintem ma az egyik legnagyobb probléma a félelem. Színházban ekkora mértékű öncenzúrára, azt hiszem, ’89 óta nem volt példa. Ódzkodnak a mai problémák ábrázolásától, nem akarnak kényes dolgokat kimondani, mert félnek, hogy baj származhat belőle. És ezt még csak be sem vallják maguknak, hanem esztétikára, művészi értékekre hivatkoznak, amelyeket állítólag csorbít a dolgok kimondása. Akad három-négy helyszín, ahol nagyjából bármit szabad, amit az alkotó jól meg tud csinálni, a többiek viszont profibb védekező játékot játszanak, mint az olasz focisták. Némelyek a barátaiknak is képesek hátat fordítani, ha túl kockázatosnak ítélik a velük való együttműködést, és ezt ma nem gyávaságnak, hanem stratégiának hívják. Meg is lett az eredménye ennek a színházi catenacciónak: az előadások egyre sablonosabbak és unalmasabbak, hiszen ha egy területen elkezdődik az óvatoskodás, az minden területre kihat. Tévedés azt gondolni, hogy fiatal rendezőkkel, új arcokkal a régi jó energiák feltámaszthatók, felpezsdíthetők, mert nem, nem ezen múlik a jó színház, hanem a légkörön, az általános hozzáálláson. Ahol gyávaság uralkodik, ott a művészet meghal. Szívesebben nézek bulvárszínházat, mert a saját műfajukban nem beszélnek mellé, és azt kapom, amit ígérnek, vagy gyakran többet. De, mondom, van vagy három üdítő kivétel, ahova szívesen járok. Muszáj megemlítenem még egy problémát: a szolidaritás hiányát. Mi történik, amikor valakit politikai okokból támadás ér? Kiáll mellette a teljes szakma? Pár ember talán kiáll. A többi reszket, vagy szarik rá, vagy örül, hogy az illető bajba került, elvégre megérdemelte. Nem is folytatom. Igen, mondhatjuk úgy is, hogy válság van.

És a darabok? Lanczkor Gábor nyilatkozta, hogy „Közhely, de attól még van igazságalapja, hogy míg a kőszínházakban leginkább a Shakespeare-Csehov-Molnár Ferenc- malom forog váltakozó színvonalon, addig a függetlenek a rendezőjük szövegeivel vagy víziójával dolgoznak, nem kívülről jött komplex színpadi szövegekkel.” Egyetért ezzel? Nehéz a magyar közönséget a megszokottól eltérő előadások, drámák felé terelni?
Nagyjából egyetértek vele. Ez egyfajta íratlan szabály: nagyszínpadon nagy klasszikusok és közönségbarát művek, kisszínpadon kis klasszikusok és félőrült rendezők munkái. Kortárs magyar darabokra nincs igazán kereslet, általában csak kisméretű, ötven-száz férőhelyes termekben találkozunk velük. Az egy biztonságos méret. Nagyszínpadra, több száz nézővel, már kockázatos felengedni minket. Pedig szerintem a dráma próbája a nagyszínpad. Ma egy dráma már meg sem tud bukni, mint annak idején Móricz Zsigmond vagy Molnár Ferenc egyes darabjai, mert kis nézőszámú térben el lehet evickélni egy évadot akkor is, ha gyenge a darab vagy rossz a fogadtatása. Hosszútávon ez mindenkinek rossz, elsősorban a magyar drámairodalomnak. Hogy hogyan lehetne ezen változtatni? Nehezen, mert nemcsak a közönséget kéne terelgetni. Egy olyan totális színházi program kéne ide, ami a teljes színházi kultúrát fejleszti: nézőt, írót, színházat, kritikust, mindent. Mondjuk nem ártana hozzá egy normális kulturális légkör, de elvileg nem lenne lehetetlen megvalósítani, én szívesen kidolgoznám a tervet. Bár gyanítom, hogy nem bíznák rám.

Ebben az esetben a pályakezdő szerzőnek mit javasol, hova forduljon a szövegével, ha esélye sincs arra, hogy színpadot találjon a darabjának?
Van a Színházi Dramaturgok Céhének egy nagyszerű programja, a Nyílt Fórum, amely új magyar drámák születését ösztönzi. Segítenek a fejlesztésben, és ha jónak ítélik a szöveget, eljuttatják a felolvasószínházig és az antológiában való megjelenésig. Én biztosan ott kezdeném.

A Terápia című HBO-sorozat egyik forgatókönyvírója volt. Mit élvezett legjobban ebben a munkában? Kellett új kihívásokkal szembesülnie, például olyannal, amit a drámaírásnál eddig még nem tapasztalt? Van átjárás a kettő között?
Az a munka sajnos évekkel ezelőtt befejeződött. Minden percét élveztem, és hálás vagyok, hogy részt vehettem benne. Annyiban van átjárás drámaírás és forgatókönyvírás között, hogy színészek szájába adsz szövegeket, de alapvetően ez két különböző mesterség, más-más fogásokkal. A munkafolyamat is más, és természetesen a végeredmény is. Remélem, nem tűnik fizetett HBO-reklámnak, ha azt mondom, hogy ami ott van, az a professzionalizmus magasfoka. Mindenki igyekszik a legjobbat kihozni magából, és ki is hozza. Nem számít, hogy kire szavazol és miben hiszel, csak az számít, hogy jól csináld, amit vállaltál. És ebben nem hagynak magadra, hanem segítenek. Ráadásul a kávé is finom.