Háy János nem tud kottából dolgozni, és mennyire jó, hogy ez így van. Meglep minket, mert nála a karanténnapló nem napló, sokkal inkább egy keretrendszer, amit sorról sorra szétfeszíteni igyekszik, egy olyan szövegépítési lehetőség, ami új játékokra ad lehetőséget. Minden szereplője mögött ott áll, és mindegyiket arra használja, hogy problémákat vessen fel. A legemberibb témákról ír, közel vagyunk hozzá, még akkor is, ha a karantén már távolinak tűnhet innen, 2023-ból. Más világ volt, más szabályrendszerrel, határfeszegetés, lehetőség mélyrétegeink feltárására. De mi érdekli ebből Háyt? Köti-e magát a konkrét kialakult helyzethez, tudja-e, akarja-e dokumentálni Covid-életét, vagy reflektálni a vírus okozta új világhelyzetre? 

MM – 061.hu

Részben – válaszolva a feltett kérdésekre. De Háy kötete jóval több az alcímben megjelölt szükségnapló műfajánál. “Tegnap bepakoltam a levest (krumplileves virslivel) és körbevittem a gyerekeknek. Soha nem szerettem naplót írni, mert nem tudtam, hol a személyesség határa. A leves még benne van-e, vagy esetleg név szerint írjam ki a gyerekeket is tajszámmal együtt? Ráadásul nem tegnap történt, hanem tegnapelőtt, de tegnap nem volt erőm elővenni a gépet és írni”.

A napló forma nála inkább csak lehetőség, s habár napokra bontva olvashatjuk a bejegyzéseket március 14-től április 16-ig – sőt, az utolsó három nap még további egységekre bomlik -, a napló itt főként mint izgalmas játéktér, mint írói mozgástér értelmezhető. Háyt az foglalkoztatta, hogyan tudja személyes történeteit más személyekkel történt eseményekkel, a saját sorsát más sorsokkal, a múltat a jelennel keverni. “Bejátszhattam magam a napló formának köszönhetően kvázi egyenesbe”, fogalmazta meg az író. Közeli, mindenkit érintő, emberi témákat jár körül, minden szereplője mögött százszázalékosan ott áll, és minden szereplőjét használja arra, hogy olyan problémákat vessen fel, amelyek számára is problémát jelentenek. 

“Régen azt gondoltam, hogy olyan az élet, mint a tárt karok, mint a sarkára fordított piramis, aminek sarokpontjában épp én vagyok, s ahogy felnézek rá, ott van az életem táguló világa. Aztán, nem is tudom, hány éves voltam, mintha talpára állt volna ez a piramis, mint egy vietnámi bambuszkalap, az egész átfordult, nem egy nyitott perpsektíva volt már, hanem valami búra, aminek pontosan látom a határait, hogy az évek mind pakolnak alám egy-egy téglát, s én közelebb közelebb kerülök ennek a búrának a fedeléhez, s a végén ott lapulok szét a leélt évek és az élet vége között.”

Elmélkedései a létről, halálról, elmúlásról, szerelemről, házasságról, társas magányról, aktuális, szétfeszítő kérdések, amelyek valóban ott vannak mindennapjainkban, a válaszokhoz pedig életszakaszonként, az önismeret mind nagyobb ismeretében szeretnénk közelebb kerülni. Háy alternatívákat ad a megértéshez, szövegeiben pedig az a zseniális, hogy bennük a tárgyilagosság szinte minden esetben empátiát szül, a tipikus élethelyzetek kevés eszközzel, lecsupaszítva, lényegre törően jelennek meg. Elmélkedései, megfejtései olykor triviálisak, mégis elementáris erővel hatnak pusztán a kimondás bátorsága miatt.

“A lehetőség, hogy a bonthatatlan egység bontható, kedvet csinál a bontáshoz, olyanok a házaspárok, mint mikor a gyerekek rájönnek, hogy a falra is lehet rajzolni, hát ha lehet, miért ne. Ráadásul a korszerű szülők ezt meg is engedik, ahogyan a társadalmak szentesítik és törvényesítik a válást.”

A Háyra jellemző következetes távolságtartás e naplószerű szövegfolyamban is megmarad, ugyanakkor az apránként kibontakozó fókusztéma, a gyászfeldolgozás miatt talán soha nem éreztük ilyen közel magunkhoz a szerzőt. Felesége elvesztése mindvégig jelen van, ám ahogy haladunk a szövegben, egyre közelebbivé, egyre traumatikusabbá válik – az utolsó rész már órára lebontva részleteződik.

“Nem minden napot érdemes leélni, de senki nem tudhatja, hogy melyiket érdemes, melyiket nem, s hogy a nem érdemes napok után vajon milyenek következnek, leélni érdemesek, vagy épp nem. Nem is lehet tudni, hogy a nemtudástól retteg az ember, vagy csak a rossztól, a megtörténő rossztól, vagy csak a megtörténés lehetőségétől.”

A jelenen átszűrt családi képsorok, emlékfoszlányok, a gyerekkor, az anya, az apa, a nagyszülők mind jelen vannak a kötetben, a személyes történetek ugyanakkor kiegészülnek az írás, és a műfaj lehetőségeinek kérdésköreivel, az írói igazság, hitelesség, pontosság, autentikusság fogalmáról való elmélkedéssel. A szükségnapló megjelölés talán innen, és nem a karanténszituáció felől megközelítendő: a megértéshez nem egy és nem egy egyenes út vezet – múlt és jelen, hozott és felvett, egzakt és elvont együttesen visznek közelebb hozzá, ezt az utat pedig nem érdemes megspórolni Háyval.

Háy János: Ne haragudj, véletlen volt (Szükségnapló)
Európa Könyvkiadó, 2021
228 oldal
3499 Ft