„Egész életemben képes voltam a szekerem elé kötni a démonaimat – írta egyszer a 100 éve született Ingmar Bergman Oscar-díjas svéd filmrendező. – Azután rákényszerítettem őket, hogy hasznossá tegyék magukat.”

MTI/Cultura.hu

Kétségtelen, hogy az 1918. július 14-én Uppsalában született Ingmar Bergmannak jócskán kijutott a démonokból. Protestáns lelkészcsaládból származott, amelynek szigorú, puritán légköre egész életét meghatározta. Mindennapos tapasztalata volt az elfojtások, a bűn-bűntudat-büntetés, a szorongások megélése, amelyet már gyerekként a fantázia eszközeivel próbált oldani. Kiváló alkalom volt erre a száz ólomkatonáért cserélt vetítőgép, később pedig az általa eszkábált bábszínház, amellyel Strindberg-darabokat mutatott be.

A stockholmi egyetemen képzőművészetet és irodalmat tanult, közben amatőr társulatokban játszott és rendezett, s filmforgatókönyveket írt. 1944-ben a Helsingborgi Városi Színház igazgatója lett, rendezett Göteborgban, Malmőben, 1963-66-ban igazgatta a stockholmi Dramatent. 1976 és 1984 között, kényszerű németországi száműzetése idején Münchenben rendezett, majd hazatérése után ismét a Dramaten tagja lett. Klasszikusokat és modern darabokat egyaránt színre vitt, Strindberg mellett Ibsent, Shakespeare-t, Moliere-t szerette. Remekül szót értett színészeivel, akik közül többen, Max von Sydow, Gunnar Björnstrand, Erland Josephson, Ingrid Thulin, Harriet Andersson, Liv Ullmann, Bibi Andersson filmjeinek is állandó szereplői lettek.

Első filmjét, a Válságot 1945-ben készítette, világhírűvé az 1957-ben Cannes-ban különdíjjal jutalmazott A hetedik pecsét, majd az ebben az évben forgatott A nap vége tette. A hatvanas évek elejétől a svéd film egyet jelentett Bergman nevével, kialakultak egyre inkább csak rá jellemző stílusjegyei, a zárt terek, a kevés szereplős kamarajáték, a kísérőzene szinte teljes hiánya, az emberi arcról készített közelképek.

Trilógiaként emlegetett filmjeiben (Tükör által homályosan, Úrvacsora, Csend) először ábrázolta megrázó erővel az isten- vagy bizonyosságkeresés csődjét, az emberi kapcsolatok felszínessé válását. A belső démonainkkal való küzdelem a Persona és a Farkasok órája című alkotásainak témája, saját kamaszkori náciszimpatizáns élményeit dolgozta fel a Szégyenben és a Németországban forgatott Kígyótojásban.

“Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.”(Ingmar Bergman)

A férfi-nő kapcsolat, a szeretetéhség és a szeretetre való képtelenség, az elfojtott szexualitás torzító hatása, a féltékenység romboló szenvedélye, a pőrére vetkőztetett lélek jelenik meg a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Szemben önmagunkkal, a Jelenetek egy házasságból képsorain, első angol nyelvű filmje, az Érintés is egy frusztrációkkal terhes szerelmi háromszöget visz színre. 1974-ben új felfogású operafilmet rendezett Mozart Varázsfuvolájából.

1983-ban elkészítette a – leginkább önéletrajzi ihletésű – Fanny és Alexandert, majd úgy döntött, végleg visszavonul a filmezéstől. Eztán forgatókönyveket írt, majd 2003-ban egykori élettársa, Liv Ullmann rávette, hogy megrendezze a Sarabande-ot, a Jelenetek egy házasságból “folytatását”, s ez a film lett hattyúdala is. 2007. július 30-án hunyt el Farö-szigetén, aznap halt meg Antonioni is.

Több mint 60 filmet forgatott, 170 forgatókönyvet írt, számos díjat kapott, köztük több Oscart, Európai Filmdíjat, Arany Medve-díjat, a cannes-i Arany Pálmák Pálmája díjat is elnyerte.

Fotó: Variety